Miért teszi fel az életét valaki a bibliafordításra azután, hogy elveszíti majdnem az egész családját? Hogyan válik egy szerb származású teológus élete fő művévé a magyar nyelven olvasható Biblia? A többi között ezek a kérdések indították el Kanda Pál színművészt, rendezőt, hogy négyszereplős színházi előadást alkosson Károli Gáspár életéről Tóth Máté Miklós monodrámája alapján.
„Nagyon érdekelt a Szentírás, bár korábban keveset tudtam róla”
Az előadást a Magyarországi Szerb Színház fogadta be, de az ország számos pontját – köztük Vizsolyt – is bejárták a történettel az előadók. Az Én, Károli Gáspár című darab kapcsán Kanda Pállal beszélgettünk a reformátor, teológus életéről és a Biblia művészi, emberi megtartó erejéről.
Meséljen egy kicsit a darab előzményeiről! Hogyan került a látóterébe, és miért vált fontossá az ön számára Károli Gáspár személye?
Hosszú évekkel ezelőtt olyan élet- és szellemi-spirituális állapotban voltam útkeresőként, hogy a színészi munkáim mellett beiratkoztam levelező tagozaton egy teológiai főiskolára, bibliaoktató szakra. Érdekelt a Szentírás, bár korábban keveset tudtam róla. Károli Gáspárról bővebben ott kezdtünk tanulni, és ekkor bukkant fel az életemben Tóth Máté Miklós egy kötete. Örömmel fedeztem fel benne ezt a csodálatos művet, az Én, Károli Gáspár című monodrámát. Később sokat gondolkodtam rajta, míg végül vettem a bátorságot, és megpróbáltam a monodrámából egy négyszereplős produkciót létrehozni – először papíron, majd a valóságban is.
Pálfalvy Attila (balról) és Dégi János az előadás közben
Keveset tudni Károli szerb, délvidéki gyökereiről. Kiderül a történetből, miként kötődik a Délvidékhez?
A produkció eredetileg nem tartalmaz közvetlenül ilyen adatokat, mert a szerző nem erre fókuszál. Az viszont fontos, hogy a szerző Károli szájába adja a szavakat:
„Soha nem titkoltam szerb származásomat.”
Ősei a török elől menekültek a Délvidékről egészen Nagykárolyig – valószínűleg Radicsnak vagy Radicsicsnak hívták őket –, ő maga már ott született, innen a Károli név. Később a Károli Radics Gáspár nevet használta. A kor humanistáira amúgy is jellemző volt, hogy felvették szülőföldjük vagy lakóhelyük nevét, nála ez duplán jelenik meg.
„Károli hozzáállása az élethez és annak nehézségeihez számomra rendkívül példamutató”
Ez a kapcsolódási pont magyarázza azt is, hogy a Szerb Színház a repertoárjába fogadta az előadást?
Pontosan. Ez volt az a kapcsolódási pont, ami miatt a Szerb Színháznak szívügyévé vált a darab. Kevesen tudják, hogy a legnagyobb magyar bibliafordítónknak szerb gyökerei is voltak.
És hogy a családja a menekülés során vált reformátussá…
Így van, ezek mind nagyon hasznos történeti információk. Ugyanakkor a produkció nem törekszik arra, hogy adatolja az életét. Inkább azt az időszakot próbálja elemezni és izgalmas emberi vonásokon keresztül felmutatni, amely az 1591-ben kiadott Vizsolyi Biblia elkészültekor zajlott, azt, hogy mit élt át Károli a családjával, a fiatal feleségével, lelkésztársaival és a nyomdásszal, Manskovits Bálinttal. A 2412 oldalas, eredetileg hatkilós mű megszületése mögött meghúzódó lelki töltetet, Károli személyiségét igyekeztünk a középpontba állítani. Az előadás egyfajta időutazás: hol a saját korunk lelkészeivel találkozunk, hol pedig Károlival, a feleségével és a kortársaival.
Volt olyan pillanat Károli életében, ami teológiai tanulmányai során különösen megérintette? Gondolok itt a tragédiájára, amikor a pestisjárványban szinte az egész családját elveszítette.
Pontosan ez volt az, ami engem a legjobban megfogott. Az 1580-as években pusztító pestisjárvány egy csapásra megfosztotta Károlit a feleségétől és három gyermekétől. Akkor, amikor ilyen hatalmas veszteségek után az ember általában káromolni meg kérdőre vonni szokta az Istent, Károli Gáspár – legyőzve hatalmas fájdalmait – élete legnagyobb munkájába fogott bele. Ezzel nemhogy káromolta, hanem dicsőítette a Teremtőt. Ez számomra rendkívül példamutató hozzáállás az élethez és annak nehézségeihez.
Miért alakította át monodrámából színdarabra az előadást?
A művet hatvanpercesre szerkesztettem át, ami szűkös idő, de tömörre fogva kitölthető. Az átdolgozás során bizonyos ismétlődéseket kihagytam, és a kieső részeket dramaturgiailag illeszkedő versekkel pótoltam: Reményik Sándor, Ady Endre és Túrmezei Erzsébet költeményei kerültek a szövegbe. Az előadás például Reményik A fordító című versével kezdődik, Nagy Lóránt színművész hangján. Ez a vers gyönyörűen megmutatja, hogy fordítónak lenni teljesen más alázatot, szöveghűséget és embert próbáló teljesítményt igényel, mint saját művet írni. Külön öröm volt számunkra, hogy a szerző jogutódjai is látták az előadást, és úgy nyilatkoztak: boldogok, hogy ilyen jó kezekbe került az anyag.
„A Biblia alapos ismerete hiányzott az életemből”
Miskolctól Zalaegerszegig számos színházban játszott már. Miért érezte fontosnak a színészi pálya mellett, hogy teológiát hallgasson?
Elsődlegesen lelki okai voltak. Úgy gondolom, minden ember életében eljön az a pillanat, amikor el kell döntenie, mi válik igazán hangsúlyossá az életében. A Biblia alapos ismerete hiányzott az életemből – nemcsak a 66 könyv szövege, hanem a keletkezéstörténet, a történelmi korok háttérismerete is. Javasolnám is minden művészeti területen dolgozó kollégámnak, hogy olvassák el a Szentírást. A műveltségünk alapvető, kézzelfogható kincse ez: enélkül igazán nem lehet megérteni egy klasszikus kiállítást, egy drámát vagy egy operát sem.
Akkor már nemcsak színész, rendező, hanem teológus is?
Nem végeztem el a főiskolát. Az elméleti tanulmányokat elkezdtem, de akkoriban több színházban játszottam egyszerre, és a vizsgaidőszakok mindig ütköztek a premierjeimmel. Be kellett látnom, hogy a kettő együtt nem megy, de az autodidaktaként való tanulás és önfejlesztés azóta is tart az életemben.
Segíti a mindennapokban vagy a pályáján az alapos bibliaismeret?
Eljutottam a szövegek olyan szintű ismeretéhez, hogy ha bizonyos élethelyzetekben kérdések merülnek fel bennem, a Bibliában keresem a választ. Az esetek többségében megnyugodva, békével helyezi vissza az ember a polcra a Könyvet. Emellett a lelki tisztálkodás eszköze is: olyan frekvenciára emeli az embert, ami már fél egészség. A munkámban is védelmet ad: megtörtént már, hogy visszautasítottam egy szerepet egy készülő darabban, mert észrevettem, hogy a szerző pontatlanul, torzítva idézte a bibliai szöveget.
Hogyan fogadták az előadást a gyülekezetekben?
Mindenhol nagy örömmel. A budapesti Szerb Színházban és a különböző gyülekezeti alkalmakon is kivétel nélkül elismerő visszajelzéseket kaptunk, sok lelkipásztor megnézte a darabot. Nem ritka, hogy az előadás végén könnyes szemmel jönnek oda hozzánk a nézők. Ez a siker másfajta minősége, mint amihez színészként hozzászoktunk, mert itt a színház önmagán túlmutató dolgokra világít rá.
Hol találkoztak a legkülönlegesebb élménnyel?
Egyet emelnék ki: eljutottunk Vizsolyba! Az olvasópróbán még csak vágyálomként fogalmaztam meg, hogy milyen csodálatos lenne elvinni az előadást a vizsolyi templomba. Aztán nemrégiben megszólaltathattuk a darabot abban a szent térben. Felemelő érzés volt. A templomokban vagy hitélethez kötődő helyeken – mint amilyen a Ráday Ház, az Ars Sacra Fesztivál, a Keresztény Színházi találkozó és a Nemzeti Színházban a Jelenlét Fesztivál – lényegesen nagyobb erővel van jelen a szakralitás. Ott a játékunk és a közönséggel való kapcsolódás is mélyebb: a taps végén mindenki érzi, hogy ez most valami más volt.