Elköteleződött a diakónia és az egészségügy mellett, a csendes háttérben tevékenykedik Mezey Jánosné Zsednai Julianna. Egyike az idén Zsindelyné Tüdős Klára-díjban részesült nőknek. Gyermekkora óta alázattal szolgálja Istent és a református egyházat. Élen jár a betegek látogatásában, a magányosok vigasztalásában, az imaszolgálatban, a Kálvin téri templom közösségében és annak otthonossá tételében. Szolgálatáról beszélgettünk.
Az elismerés kapcsán hogyan tekint vissza a munkásságára?
Általában a csendes háttérben szerettem munkálkodni és végezni a szolgálatot, amire Isten küldött. Meghatódtam és meglepett, hogy én is a díjazottak között vagyok. Mindig kértem az Úr áldását a szolgálataimra, ő vezetett mindenben. Így kerültem a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonba, ahol Derencsényi Zsuzsa intézményvezető helyetteseként, főnővérként dolgoztam. Az otthon családias közösségére ma is hálatelt szívvel gondolok vissza. Nyugdíjas korom elérése után is még hosszan dolgoztam, mert egy szolgálatot nem lehet abbahagyni. Amikor a fiamék negyedik gyermeke megszületett, tudtam, hogy ott nagyobb szükség van rám, így fokozatosan le tudtam tenni a munkát. A férjem 2001-ben halt meg, de a családom, a szeretetotthon, a gyülekezeti és nőszövetségi teendők mindig adtak és adnak ma is feladatot. A társ hiányzik, de a gyermekeim és unokáim örömmel töltenek el. Teljes az életem, nem vagyok magányos.
Honnan származik a diakónia melletti elköteleződése?
Hívő protestáns családban nevelkedtem. Édesapám evangélikus, édesanyám református volt. Természetes volt, hogy templomba, hittanra jártam. A szüleim élték elém a keresztyén értékeket, a szükséget szenvedők felé fordulást. Lelkipásztorom, Kuti József az Igével terelgetett, bevont a balatonkenesei gyülekezetbe, ahol fiatalként a gyerekalkalmakon segítettem. Ápolóként végeztem a budapesti Általános Ápolóképző Intézetben. Oktató lettem, később laborasszisztensként, majd egy szociális otthonban foglalkoztatóként dolgoztam először Székesfehérváron, utána Budapesten. Mindig az egészségügyben akartam dolgozni, erre kaptam elhívást Istentől. A vezérigémnek tekintem János első levelének egyik szakaszát: „Ha tudjátok, hogy ő igaz, ismerjétek fel azt is, hogy aki az igazságot cselekszi, az mind tőle született.” (1Jn 2,29). Ez a bibliai rész végigkísér az életemen, a konfirmálásomon és az esküvőnkön is ezt kaptam az Úrtól.
Szolgálatához és munkabírásához mindig volt önben erő és kitartás?
A mi életünkben is voltak hullámhegyek, nehezebb időszakok, betegség, a költözés két fiúgyermekkel, de Isten mindig megmutatta, hogy ha én eltávolodtam és nem tőle kérem a segítséget, akkor is megkaptam szeretetét és áldását. Kicsi koromtól vezetett az Úr, és a mai napig is a tenyerén hordoz. Imáimban kérem tőle, hogy addig tudjak szolgálni, amíg erőt ad. Példaképeim a diakonisszák voltak, akik az életük végét a szeretetotthonban töltötték. Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem, mit jelent a jelmondatuk: „Jutalmam, hogy tehetem.” A türelmet, alázatot, szeretetet, a másik ember megbecsülését tőlük tanultuk, és igyekeztünk tovább vinni azt. Bízom benne, hogy ennek a küldetéstudatnak és cselekvő szeretetnek lesz folytatása. Életem urának Jézus Krisztust tartom, igyekszem a Biblia segítségével őt követni, és aszerint élni. Hálás vagyok a közös munkáért, ami testvéri közösséggé formált minket, és baráti kapcsolatban vagyunk ma is a korábbi kollégáimmal. Megtapasztalhattuk, milyen az, amikor az Isten köti össze az embereket. Az otthonban végzett munka nem volt időhöz kötött, ha szükséges volt, tovább maradtunk, például akkor, ha baj volt, vagy egy haldoklónak fogtuk a kezét. Igyekeztünk úgy tenni a dolgunkat, hogy mindenkiben meglássuk Krisztust, ehhez az erőt tőle kaptuk.
A család mellett mennyire okozott nehézséget ezt a szolgálatot végezni?
Megértő családom volt, gyakran jöttek el a munkahelyemre, mintha hazajárnának. Amikor özvegy lettem, akkor többször vállaltam ügyeletet. Persze adódtak nehézségek, akadályok, voltak bennem miértek is, de visszanézve már nem ez az elsődleges. Isten megmutatta, hogy ne a miértet nézzem, hanem azt, hogy mi célból teszem. Az istenkapcsolatomban én is kerültem hullámvölgybe, eltávolodásnak éltem meg azt az átmeneti állapot, amikor már Fehérvárról eljöttünk, de még nem kezdődött el a pesti életünk. Akkor operálták a férjemet, amikor éppen lakást kerestünk, olyan volt, mintha a jégen táncolnánk. Eluralkodtak bennem a kételyek, hogy mit akar ezzel Isten. Ám egyik napról a másikra békesség töltött el, mert felismertem, hogy ezzel is célja van. Én is el tudtam helyezkedni, és egy kedves ismerősünk révén a férjem is kapott állást labororvosként a Budai Gyerekkórházban. Mi ez, ha nem az Isten munkája?!
Mitől töltődik fel, hogyan kapcsolódik ki?
Gyakran játszunk az unokáimmal, mindig elől van az asztalon a társas, a kirakós. Mindig is szerettem játszani. Az olvasás is kikapcsol, főleg az egyházi irodalom, életrajzi olvasmányok. A kortárs szerzők művei közül Zsuffa Tünde könyveit különösen inspirálónak találom. A zenehallgatás is teljesen kikapcsol, főleg a klasszikusok, közülük Beethoven és Chopin művei a kedvenceim. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy a színházban, hangversenyeken mindig jelen kell lennie egy orvosnak is. Amikor a férjem ügyeletet vállalt a különböző színházaknál, a Zeneakadémián és az Operában, én is mehettem vele hangversenyekre, színdarabokra. Én magam nem, de mindkét fiam tanult zenét.
A Schweitzer-otthont családias, baráti közegnek írta le. A Kálvin téri gyülekezettel is ennyire közeli a kapcsolata?
A budapesti lakásunk területileg a Kálvin téri gyülekezethez tartozik, oda járok ma is templomba. A családból én csatlakoztam először a közösséghez, majd egy látogatás alkalmával, Molnár Miklós lelkipásztor szeretetteljes hívására az egész család beépült a gyülekezetbe. Később húsz éven át, 1991-től 2011-ig presbiterként szolgáltam a közösséget. Bekerültem a diakóniai csoportba, ahol rendkívül élénk, gazdag élet volt. Boros Gézáné, majd Fodorné Kováts Márta vezette a csoportot, aki ízig-vérig diakóniai lelkész volt. Előadásokat szervezett minden témában, ami érdekelte az embereket. Hívtunk fiatalokat, zenekarokat, énekkarokat, szeretetvendégségeket tartottunk. Rendszeresen látogattunk gyülekezeti tagokat, rászorulókat, kórházban fekvőket. Segítettük a határon túli testvéreinket. Kárpátaljára vittünk gyógyszereket, használati eszközöket, amire szükség volt. Ez is istenáldotta szolgálat volt. Ma is élettel teli a gyülekezet. A Kálvin téri női körben még a koronavírus-járvány idején Papp Judit lelkésznő online lehetőséget biztosított az együttlétre. A lelki alkalmak mellett megszerveztünk egy segítői hálót, például a bevásárlásban, kapcsolattartásban segítettük egymást. Ma már egyre több a közösségi program a templomban és a gyülekezetben is, amely szintén családias közeg, otthon érzem magam közöttük.
Mit tanácsolna azoknak, akik érzik magukban a segítő szándékot, részt vennének a diakóniában?
Úgy tapasztalom, hogy az emberekben él a segítő szándék, mindannyiunkban van olyan képesség, ami mások hasznára lehet. A diakónia legnagyobb értéke, hogy másoknak ott segítek, ahol szükség van rá. A szolgálattal az Isten iránti hálánkat fejezzük ki, és érdemes neki szolgálni. Mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, ha erre indíttatást érez. Egyfajta bizonyságtétel is a diakónia. A lelkészek „meghosszabbított kezei” lehetünk, segíthetjük őket például a gyülekezeti tagok vagy beteg, magányos testvéreink látogatásával, emellett közösségi programok szervezésében és lebonyolításában.
Felgyorsult világban élünk, és egyszerre több területen kell helytállnunk nőként, anyaként, amelyek között könnyű szétaprózódni. Hogyan lehetséges ezek mellett önkéntes szolgálatot vállalni?
Bele lehet savanyodni az otthoni mindennapi taposómalomba. Úgy látom, egyre nagyobb igény mutatkozik a közösségi életre, hogy törődjünk egymással. Örömmel tapasztalom, hogy a református nőszövetségbe egyre több fiatal kapcsolódik be, bibliakört, közös programokat tartunk, és mindenkinek lehetősége van részt vennie a diakóniai szolgálatban. Az a tapasztalatom, hogy akik eljárnak a nőszövetségi programokra vagy diakóniai szolgálatra áldoznak, azok megsokszorozzák az erejüket és a világlátásukat is tágítják ezáltal. Könnyebben észreveszik a másik embert, és könnyebb otthon is igazságot tenni, a feladatokat elvégezni, ha kifelé is szolgálnak. Bekapcsolódni egy nőszövetségi eseménybe azért is gazdagító, mert egymás hite által is tudunk épülni. Ezért is értékálló ez a közösség, bízom benne, hogy a küldetésünket minél többen magukénak érzik.
Mezey Jánosné Zsednai Julianna 1943. június 3-án, áldozócsütörtökön született Mezőszilason. Budapesten, az Általános Ápolónőképző Intézetben végzett. 1971. április 12-én, húsvéthétfőn esküdtek férjével Balatonkenesén. Kuti József lelkipásztor adta össze őket, aki később a gyermekeiket is keresztelte. 1987-től a Budapest-Kálvin Téri Református Egyházközség tagja. A Magyarországi Református Nőszövetség egyik alapítója, tagsága azóta is folyamatos. A Schweitzer Albert Református Szeretetotthon intézményvezető-helyettese volt. Férje 2001. november 13-án halt meg. Két fia és négy unokája van.
Dr. Mezey Jánosné Zsednai Juliannát az Országos Nőszövetség vezetősége jelölte a díjra. További díjazottak: Dr. Svébisné Juhász Márta, a nőszövetség jelenleg elnökhelyettese. Erdei Istvánné Csőke Mária, nyugalmazott református lelkész, Ábrám Klára hitoktató, lelkészfeleség és Tóth Edit, a győri gyülekezet és a Molnár Mária nőszövetség oszlopos tagja. A Magyarországi Református Nőszövetség által odaítélt elismeréseket október 12-én, szombaton adták át a Budapest-Kálvin Téri Református Templomban rendezett ünnepségen.