Az év első napján megdöbbentő tragédia történt. Egy, a crans-montanai síparadisomban működő szórakozóhelyen keletkezett tűz több mint negyven ember életét követelte, és száznál is több fiatal sérült meg. A tragikus diszkóbaleset kapcsán beszélgettünk Széles Anna pszichológussal arról, hogy az emberi lélek, elme és idegrendszer hogyan működik az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Milyen válaszokat kaphatunk keresztyénként egy ilyen tragédiát követően? És van-e kiút, jövő a túlélő fiatalok számára a traumatikus esemény után?
A telefonnal a helyszínen rögzített felvételeken azt látjuk, hogy a fiatalok nem indultak el azonnal a kijáratok felé a tűz keletkezését követően. Mi történik az emberi lélekben és elmében, amikor egy ilyen vészhelyzetbe kerül?
Ilyen helyzetben semmiképp sem a tudatos gondolkodás irányítja a működésünket, hanem az úgynevezett szimpatikus idegrendszer aktiválódik. Az idegrendszer túlélő üzemmódba kapcsol. Ez az „üss vagy fuss” reakció. A mi valóságunkban rendkívül ritka az, hogy az ember igazi vészhelyzetbe kerül. A tudatunk előterében nem szerepel, hogy bármikor megtörténhet velünk a tragédia, mivel mi nem állandó készenlétben éljük az életünket. Háborús övezetben vagy olyan helyen, ahol gyakoriak a természeti katasztrófák, az emberek folyamatosan készenléti állapotban élnek. Ahol alapvetően a béke uralkodik, ott az emberi idegrendszer a békéhez szokik hozzá, és a természetes reakciónk a tragédia bekövetkeztének első pillanataiban nem evidens módon a menekülés vagy a védekezés. Élhetetlen élet lenne, ha békeidőben folyamatos felkészültségben élnénk. Nem beszélve arról, hogy ebben az esetben minden elképzelhető dologra állandóan figyelnénk. Fontos, hogy legyen egy alapvető bizalmunk az élethez. Azt, hogy kameráztak, szintén több szempontból érdemes megvizsgálni. Itt több mint negyven ember vesztette el az életét, de nem negyven videófelvétel kering az interneten. Ne általánosítsunk, hiszen nem tudjuk, hogy az ott tartózkodó fiatalok közül hánynak volt valóban a felvételkészítés az első reakciója! Ugyanakkor a mai fiataloknak természetes, hogy ha a szokásostól eltérő dolog történik velük, akkor előveszik a telefonjukat, és videókat, fotókat készítenek, majd megosztják azokat. Ez nem egy tudatos cselekvés, hanem ehhez alkalmazkodott az idegrendszerük. Mire tudatos szintre kerül, hogy az a megszokottól eltérő dolog mennyire valós és veszélyes, eltelhet néhány – akár végzetes – másodperc. Legtöbbünkkel biztos, hogy előfordult már, hogy nem tudtuk azonnal felmérni egy helyzet súlyosságát. Azt se felejtsük el, hogy a szórakozóhelyen a legtöbb fiatal felfokozott lelkiállapotban volt és valószínűleg valamennyi alkoholt is fogyasztott, ami lassítja a reakcióidőt. Emellett az is fontos, hogy a tragédia létrejöttében közrejátszott, hogy a menekülési útvonalak nem voltak biztosítva. A vészkijárat nem volt szabadon nyitható, a kijárathoz vezető út pedig sokkal szűkebb volt, mint ami az előírásnak megfelelt volna. A tűz extrém módon gyorsan terjedt, és a kijutás a helyszínről nem volt gördülékeny. A forró levegő, a füst, a mérgező gázok miatt valószínűleg sokan eszméletüket vesztették, még mielőtt cselekedni tudtak volna. Kognitív torzításnak hívja a szociálpszichológia azt a fajta utólagos bölcsességet, amikor kívülállóként több lehetőséget látunk például a kimenekülésre, mint amennyi ténylegesen volt.
Amikor külső szemlélőként azon gondolkodunk, hogy miért történt meg ezekkel a fiatalokkal ez a tragédia, olyankor fenn akarjuk tartani azt a hitet, hogy a világ igazságos, amihez hozzátartozik, hogy azokkal történik baj, akik azt valamilyen módon megérdemelték. Szeretnénk azt hinni, hogy akik meghaltak ebben a tragédiában, ők valamit rosszul csináltak, és valamilyen szerepük volt abban, hogy ez őket elérte. Ezzel védjük magunkat. „Velem ilyen nem fog megtörténni, mert én okos vagyok, bölcs vagyok, vigyázok magamra. Nem fog ilyen történni a gyermekemmel sem, mert megtanítottam neki, hogy hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben.” Mindannyian fenn akarjuk tartani a biztonságérzetet, hiszen ha arra gondolunk, hogy a világban bárkivel bármi megtörténhet, az egy nagyon ijesztő világ. Vannak emberek, akik folyamatos készültségben élik az életüket, de ez gátolja a mindennapi funkciókat, és akár generalizált szorongásként, pánikbetegségként vagy paranoiaként is megjelenhetnek. Ezek pszichés zavarok, amelyek gyógyulásában szakember segítségére van szükség. Amikor több hasonló eset közel egy időben történik – mint most a svájcit tűzeset és Egressy Mátyás esete –, olyankor könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy a világ valóban veszélyes, ezért olyan óvintézkedéseket teszünk, amelyekre nem biztos, hogy szükség van, de egészséges módon ez a túlzó aggodalom elkopik idővel. Szükséges, hogy meglegyen a világba vetett bizalmunk. Természetesen fontos, hogy felelősségteljesek legyünk, odafigyeljünk egymásra és önmagunkra, mindig legyen mellettünk valaki, akihez segítségért fordulhatunk, mégis vannak dolgok, amikre nem lehet teljesen felkészülni. Ez egy rettenetesen fájdalmas dolog, és azt gondolom, hogy keresztény emberként még további kérdéseket is felvet. Például, hogy Isten miért engedi meg ezeket?
És vajon miért? Létezik erre jó válasz?
Én azt tudom, hogy olyan Istenünk van, aki ismeri és átélte a legnagyobb fizikai és lelki fájdalmat, amit egy ember átélhet. Nem szabad túlzásba vinni azt a fajta racionalizálást, miszerint ezek valahol Isten tervének a részei. Sokkal fontosabb, hogy empatikusan álljunk hozzá a tragédiát elszenvedőkhöz – legyünk azok akár mi magunk –, minthogy azon gondolkozzunk, hogy Isten hogy fog ebből valamilyen jót kihozni. A Biblia azt írja, hogy a halál az Isten ellensége és a halál el fog töröltetni. Nem hiszem, hogy Istennek örömet okoz a szenvedés és a halál. Sokkal inkább azt gondolom, hogy sok szempontból a bűnnek a következménye, hogy történnek ilyenek. Nem feltétlenül annak a bűne, akivel történik. Sokan vannak ezen a világon, akik szenvednek más emberek bűnei miatt. Keresztény emberként nem az az elsődleges feladatunk, hogy megpróbáljunk magyarázatokat keresni arra, hogy minek mi az értelme, és hogy mi, hogyan lesz a hasznunkra. Időnként ezt is meg kell tennünk, de ami ennél is fontosabb, az az, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy Isten sok mindenből ki tud formálni építő dolgokat, olyanokat, amelyek közelebb visznek minket hozzá. Ez inkább Isten kegyelme, mintsem a célja. Azt gondolom, hogy itt nem a „minden a javukra válik” ige az, amit mondanunk kell, hanem azt, hogy „sírjatok a sírókkal”. Oda kell állni azok mellé, akiknek ilyenkor fáj, és segíteni kell őket testileg, lelkileg, közösséggel, anyagilag, étellel, ruhával. Ez az, ami a mi feladatunk, mert ez tud enyhítést adni itt a földön. Ezt tették a svájci, crans-montanai lakosok is.
Mi történik a túlélőkkel?
Amikor kijut valaki a tragédia helyszínéről, akkor van egy pillanatnyi megkönnyebbülés. Ez nem tudatosság, hanem a menekülés és a halálfélelem utáni reakció. Viszont ami utána történik, az már egy kvázi magasabb rendű reakció, ahol az érzelmek is bekapcsolnak. Várhatóan mindenkinél megjelenik valamilyen mértékű pszichés nehézség egy ilyen tragédia után. A poszttraumás stresszszindróma egy súlyos tünetegyüttes. Ebben az állapotban a traumát átélt személyek bizonyos kiváltó ok (trigger) hatására újból és újból átélhetik jelen időben az eredeti eseményt. Gyakoriak az alvásproblémák (például rémálmok, inszomnia), a szorongás, és hosszabb távon jelen lehet egyfajta bizonytalanságérzés, reményvesztettség, önbizalomvesztés, a másokba és a világba vetett bizalomvesztés is. Egészen szélsőséges eseteket és megküzdéseket is látunk. Vannak sajnos olyanok, akik nem kapnak megfelelő segítséget, és saját maguknak sincs olyan belső erőforrásuk, ami elegendő erőt nyújt a gyógyuláshoz. Sajnos akár még rombolóbb irányt is vehet valakinek az élete. Megoldásként megjelenhet akár valamilyen szerhasználat is, és a túlélői bűntudat következménye lehet egyfajta harag, ami önrombolásba fordulhat át. A pszichológusi munkámnak az egyik legfájdalmasabb része az, hogy van, amit nem tudok visszaadni. A trauma az mindig elvesz valamit. Vannak dolgok, amelyek nem jönnek vissza. Ezek a fiatalok soha nem lesznek már pontosan olyanok, mint előtte voltak. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé értékesek és nem tudnak szép és teljes életet élni, hanem azt, hogy egy ilyen esemény megfosztja őket valamitől, amit megélhettek volna, ha ez nem történik meg. De létezik az úgynevezett poszttraumás növekedés is, ami azt jelenti, hogy egy trauma után a megfelelő feldolgozással még egészségesebbé és ellenállóbbá válhatunk. Sok mindentől függ, hogy ez megtörténik-e. Nemcsak attól, hogy megkapja-e valaki a megfelelő pszichológusi, pszichiátriai segítséget, hanem attól is, hogy neki azelőtt milyen megküzdési stratégiái voltak, milyen volt az énképe, milyen a közösségi támogatása. Szerepet játszanak ebben a tanult eszközök, a genetika, a velünk született temperamentumunk, korábbi tapasztalataink és nyilván a hit, az Istenbe vetett bizalom is. Várhatóan mindenkinél megjelenik valamilyen mértékű pszichés nehézség egy ilyen tragédia után. Most fiatalokról beszélünk, akik épp, hogy elkezdik az önálló életüket. De egy ilyen súlyos „batyuval” ez nagyon nehéz. Bele tudok-e állni abba, hogy kipróbálok dolgokat? El merek-e utazni külföldre? Elkezdem-e az egyetemet? Indítok-e egy vállalkozást, akkor amikor a megélésem az, hogy a legártatlanabb helyzetek pillanatok alatt tragédiába fordulhatnak? Az új dolgok elkezdéséhez elengedhetetlen egyfajta remény és a jövőbe vetett bizalom, de ez megtörik egy ilyen esemény hatására. Mindemelett megjelenhet a bűntudat és a szégyen érzése is annak kapcsán, hogy miért én menekültem meg.
Mitől függ, hogy milyen mélységekbe kerül valaki egy ilyen tragédia után?
Alapvetően befolyásoló tényező az, hogy valakinek milyen az önértékelése. Ha ez egyébként is egészségtelenebb, alacsonyabb, akkor nehezebb a helyzet. Függ attól is, hogy az áldozatok között mennyire vannak a túlélőhöz közelálló emberek. Ha a barátok, rokonok mind túlélték, akkor tudnak egymásra támaszkodni. Ha közeli hozzátartozó is áldozat, akkor kialakul egy közvetlen személyi gyász is. Természetes módon nem vagyunk felkészülve sem egy ilyen eseményre, sem arra, hogy fiatal hozzátartozóink tragikus módon elhunynak. Ilyen helyzetben nemcsak a személyt, hanem a közös jövőnket, a közös terveinket is el kell gyászolni. A traumát átélő személyekben megjelenhet egyfajta távolság azokhoz képest, akik nem voltak jelen az adott szituációban. Akiket nem érintett közvetlenül a tragédia, azokban gyorsabban lecseng a történet. Biztosan sokan tapasztaltuk már, hogyha van egy gyászunk, akkor a környezetünk mintha hamar túllépne ezen. Hiszen a világ megy tovább. De nekünk még mindig fáj, és még mindig hiányzik az az ember. Ilyenkor a túlélői közösség tud segíteni, ők könnyebben, másképp kapcsolódnak egymással.