Adventi gyertyagyújtás egyenruhában

Az apró fehér kápolna lenyűgöző. Szerényen, mégis elegánsan simul bele a laktanya épületeinek sorába, csak egészen közelről vehetők észre a jelképek a tetején. Feltűnőek viszont a katonák, akik határozott léptekkel haladnak felé. Adventet ünnepelnek a hódmezővásárhelyi egyenruhások. Dandártábornokuk, Molnár Zsolt a köszöntője után meggyújtja az első gyertyát, majd kisebb koncertet kapunk a bajtársaktól, és elkezdődik Dudás Ferenc őrnagy, tábori lelkész igehirdetése.

Lopva pillantok körül: a kápolna zsúfolásig megtelt. Egyenruhás fiúk és lányok, férfiak és nők töltik meg élettel a teret. Kijelölt vezetőmhöz, a sajtóval kapcsolatot tartó Búz Csaba századoshoz fordulok: de hiszen itt sokan még biztosan nem töltötték be a tizennyolcat! Mit keresnek a katonaságnál gyerekfejjel?! − kérdezem. − Kadétok − feleli nevetve.

Nincsenek még tizennyolc évesek, de már középiskolásként is elkötelezettek a haza szolgálatára. Meghat, ahogyan a közös éneknél az érett férfihangok elnyomják az enyémet. Hozzászoktam már, hogy egy „átlagos” gyülekezetben az asszonykórus hangjai az erősebbek. De nem itt!

Dudás Ferenc tábori lelkész Erzsébet és Mária valódi adventjéről beszél. Arról, hogy mostanra talán túlidealizáljuk a meddő asszony és a fiatal jegyes élettörténetét, akik igenis hatalmas kockázatot vállaltak a gyermekükért. Mi pedig mára leegyszerűsítettük mindezt valamiféle giccses képeslapi, pózolós várakozássá.

A lelkipásztor az imádságában arra kéri a világosság Istenét, hogy egy szívvel és lélekkel az előttünk álló időszakban el tudjunk csendesedni, és ebben a csendességben figyelni tudjunk rá. − Mutass rá életünkben azokra a dolgokra, amelyek elválasztanak tőled és embertársainktól! Hangolj minket arra a szeretetre ebben az adventben, ami tőled ered, aminek te vagy a forrása, hogy megértsük, nem az a fontos, hogy mi ér bennünket, hanem az, hogy miképpen felelünk meg a helyzetekben! Vezess bennünket az adventi zarándokutunkon a nyugalom, a békesség és a veled való szent közösségre! Ámen! − zárja imádságát Dudás őrnagy.

Forró tea és lángos vár a szeretetvendégségben, ahol leginkább onnan tudom, hogy nem egy szokványos gyülekezet tagja vagyok, hogy a társaim kérés nélkül is pillanatok alatt kettes oszlopba fejlődnek, és türelmesen várakoznak a csábítóan fokhagymaillatú délutánban a lángosos előtt. A mosolyuk azonban már huncut: azzal ugratják Dudás őrnagyot, hogy még három adventi vasárnap van, remélik, hogy mindegyiket megszervezi, persze hasonlóan finom ételekkel.

– A Csongrádi Református Egyházmegyének köszönhetően tudunk most együtt falatozni – meséli vidáman a tiszteletes, miközben sorra fogadja a gratulációkat és a kézfogásokat köszönetképpen. Mostanra felszabadult, örömteli társasággá válunk, persze azért elkapok egy-két méregető pillantást sárga, civil dzsekim „elismeréseként”. − Az, hogy erre az adventi alkalomra megtelt a kápolna, annak is köszönhető, hogy volt egy nagyobb gyakorlat, amin én is részt vettem, kísértem a katonákat a kiképzés során − tudom meg Dudás Ferenctől. Véleménye szerint fontos, hogy a tábori lelkész integrálódjon a katonák közé, mert különben nem nyílnak meg, tehát ülhetne bent feleslegesen az irodában. Spirituális személyt látnak benne, és azokat mindig nehezebben közelítik meg.

Pedig ugyanaz az egyenruha, állapítom meg. Ha az őrnagyra nézek, nekem maximum a csillagok tűnnek fel az egyenruháján: egy katonát látok, nem pedig egy lelkészt. − Ezért is fontos, hogy velük legyünk, hogy közösséget vállaljunk, erre egy kinti gyakorlat kiváló helyszín. Idén huszonegy napot töltöttem a katonákkal a gyakorlatokon, ez idő alatt az újoncok is megismerhettek, elvégre Vásárhelyen mégiscsak egy ezernél is nagyobb létszámú közösségről beszélünk − jegyzi meg Dudás őrnagy.

Az mennyire jellemző, hogy egy teljesen ismeretlen katona esik be az istentiszteletre? − érdeklődöm. − Nem azt mondom, hogy mindennapos, de volt már rá példa − válaszolja a tábori lelkész. − Mivel itt katonákról van szó, épp emiatt úgy érzem, van egy olyan sztereotípia velük kapcsolatban, hogy ahhoz, hogy erősek legyenek, ahhoz, hogy valóban katonásak legyenek, óriási önbizalommal kell rendelkezniük, és hogy ehhez nincs szükségük másra, csakis önmagukra − feleli a tiszteletes.

− Ez egy téves hozzáállás – állapítja meg −, mert igenis szükségük van másra is. Ugyanúgy, mint minden embernek, aki teher alatt van, aki az élet nehézségeit hordozza, és egyszer csak észreveszi, hogy elfogynak az erőforrásai, és elkezd keresni a források után. Most például itt vagyunk az adventben, ami lehet egy fénysugár, ami megvilágítja előttük azokat a dolgokat, amelyek beemelhetők az ő lelki világukba. Ez már egy kapcsolódási pont ahhoz, hogy tudjak velük beszélgetni arról az Istenről, aki mindnyájunkat megteremtett, és be tudjam nekik mutatni az Úr Jézus Krisztuson keresztül a teremtő Istent, aki át tudja venni az ő terhüket, aki tud rajtuk segíteni. Akivel közösséget tudnak vállalni, akivel meg tudják beszélni a gondokat, bajokat, és úgy gondolom, hogy itt, ebben a katonai közegben egyre több embernek van szüksége arra, hogy nyisson az Isten felé − meséli az őrnagy.

Nehezebb dolga van a katonákkal, mint egy hagyományos, falusi gyülekezettel? – kérdezem. – Sajóecsegen voltam gyülekezeti lelkész, így van viszonyítási alapom. Itt egy több mint ezerfős közösségnek vagyok a tábori lelkésze, ami egy kis falu létszámának felel meg. Tapasztalatként azt lehet leszűrni, hogy szinte ugyanazokkal a problémákkal találkozom, mint a hagyományos gyülekezetben. Ami nehezebb, hogy megtaláljuk az utat az emberekhez, ahhoz egy speciális bizalmi légkört kell biztosítani. A gyülekezeti lelkésznek például ott van a parókia. Nekem is van itt egy irodám, de az nem mindig tudja azt a bensőséges keretet biztosítani, ami egy lelki beszélgetéshez szükségeltetik. Ezért sokszor, ha például kint vagyunk gyakorlaton, akár egy padon beszéljük meg a lelki gondokat, ez a szolgálat érdekes velejárója – jegyzi meg a tábori lelkész. – Továbbá egy gyülekezeti lelkésznek, ha elmegy a gyülekezettel kirándulni, nem kell legyalogolnia teljes menetfelszelésben 57 kilométert – teszi hozzá nevetve Dudás Ferenc.

Közben körülöttünk észrevétlenül elcsendesedik minden. A munkaidőnek vége. A katonák, akik nincsenek szolgálatban, sorban elhagyják a Kinizsi-laktanyát. A mosoly, az ünnep mosolya azonban még ott az arcukon. Advent van.