Ahol Mozart és a dicsőítés összeér

Hajnali ötkor szólalt meg az ébresztő. Amikor kiléptem az ajtón, a mostani fojtogató, forró napokhoz képest meglepően kellemes, hűvös idő fogadott. Az a friss, tiszta reggeli levegő olyan volt, mint egyfajta belső megtisztulás: felszabadító érzés volt megélni, hogy nem az elmúlt napok nehéz, állott hőségét keringetem a tüdőmben, hanem egy új nap tiszta lehetőségét beszívva vághatok neki az útnak. Kivételes nap állt előttem: a református egyház Bárka táborába igyekeztem, amely egy egészen különleges állomásához érkezett. Ez volt a Bárka történetének első zenei turnusa, ahol a táborozó gyerekek Mozart világával és a zene lelki dimenzióival ismerkedhettek meg egy olyan hiánypótló tematika keretében, amelyet Kovács Nikoletta, a Bárka program szakmai vezetője álmodott meg.

Amikor megérkeztünk a táborba, a tágas udvaron már nyüzsgés fogadott. Bár egyesek még dörzsölték a szemüket, s a reggeli hűvösben nagyokat nyújtózkodtak, mások már a csocsóasztal fölé hajolva csatáztak lelkesen. A háttérben ritmikusan pattogott a pingponglabda, a nyitottabb tereken pedig a gyerekek egymásnak passzolták a labdát. Minden mozdulatból, elkapott mosolyból az látszott, hogy az ide érkezők valóban képesek kikapcsolódni, letenni a hozott terheket és átadni magukat a Bárka családias, elfogadó hangulatának.

A reggeli áhítatra nem csengővel, hanem zenével hívták gyülekezőre a fiatalokat a csoportvezetők. A nagy sátor alatt a padokat hamar elfoglalták a dicsőítésre érkezők. Az énekek szövegét a gyerekek stílusosan erre a célra készített „hajónaplókból” olvashatták. Az alkalmat Pálfalvi J. Viola, a Bárka vezető lelkipásztora vezetésével a lelkiséggel foglalkozó stábtagok – a tábori nyelvhasználatban „halászok” – tartották. A zenei felvezetés után Viola egy váratlan, játékos fordulattal hangos meglepettséget mutatva, Bítiaként szaladt be a sátor közepére. Bítia nem volt más, mint a tábor fiktív nyomozója, aki azért érkezett, hogy felkutassa a dicsőítés titkát. Néma, feszült csend telepedett a sátorra, a gyerekek kíváncsian figyelték, miként kezdi el fotózni a kivetítőn látható dobozt. Hamarosan kiderült, hogy a doboz nem más, mint egy frigyláda. A nyomozó meg akarta érteni, mi is az a dicsőítés, és a színpadon állók türelmesen magyarázták el neki az áhítat központi üzenetét: Isten személyesen megszólít minket, és egészen közel jön hozzánk. A korabeli Izráelnek Isten jelenlétét még a frigyláda jelentette, Isten azonban számunkra már máshogy mutatkozik be, s nincs szükségünk tárgyakra ahhoz, hogy kapcsolódjunk hozzá – hiszen Isten igazából a szívünkben van jelen.

Az áhítat végeztével, miközben Viola már a következő lelki alkalomra készült, sikerült néhány percre leülnöm vele egy árnyékos padon. Körülöttünk minden irányból gyerekzaj, nevetés és léptek moraja hallatszott. A zene és az imádság ezer szálon futó kapcsolatáról kérdeztem, és arról, mit ad hozzá egy ilyen zenés tematika a tábor lelki életéhez.

– Az egész tábort a zene köré építettük fel, így a tábor lelki tematikája is azt az ívet járja be, hogy miként jelenik meg a dicsőítés a Bibliában, és mi mindenre adta nekünk a zenét Isten ajándékul – avatott be Pálfalvi J. Viola lelkipásztor. – Az egyes napok áhítatain olyan ószövetségi és újszövetségi történeteket veszünk elő, amelyekben valamilyen módon megjelenik a dicsőítés. Ezek segítségével szeretnénk tanítani a gyerekeket arra, hogyan élhetjük meg az Istennel való kapcsolatban a zene jelenlétét: mennyi mindenre jó a dicsőítés, mennyi mindent fejezhetünk ki vele, és mit jelent dicsőítő lelkű életet élni. Különösen fontos ez, mert a turnusba érkező gyerekek nagy része művészeti iskolába jár, vagy zenész családból érkezik. Fontosnak tartjuk, hogy a zenével kapcsolatos tapasztalataik mögé odategyük a lelki tartalmat is. Azt, hogy a zene az örömünk kifejezésére éppúgy alkalmas, mint a nehézségeink, fájdalmaink hordozására, amelyeket mind Isten elé vihetünk. A közös zenélésnek ráadásul hatalmas közösségteremtő ereje van. Amikor egyszerre százötven torokból hangzik fel egy-egy dicsőítő ének, abban óriási erő van. A gyerekek a nyomozó karaktere révén a saját kérdéseikre is választ kaphatnak – avat be a lelkipásztor.

Viola a személyes indíttatásáról is megosztott egy gondolatot: – Magam is tudok gitározni. Lelkipásztorként az Istennel töltött egyéni időmben a zene, a dicsőítés nagy szerepet tölt be. Amikor egyedül dicsőítek, azt élem meg, hogy Istennel szerepek nélkül tölthetek időt, megélem a gyermeki kapcsolatot vele.

Mire a beszélgetésünk véget ért, a sátor előtt már elkezdődött a tábortánc, ahol a csoportvezetők rendkívül energikus hangulatot varázsoltak a délelőttbe. Miközben az önfeledten táncoló stábtagokat és gyerekeket figyeltem, a szemem megakadt egy kis táblán, ami a fán lógott, és amely a korai juhar fajtáját és pontos jellemzőit mutatta be – igazán ötletes és természetes módja ez az ismeretterjesztésnek a tábori forgatagban.

A tánc után három fiatalba botlottam, akik a következő program lebonyolításáról tanácskoztak a fák árnyékában: Gondi Csilla Karolina, Radics Milán és Horváth Kevin most „fedélzetmesterként” dolgoznak a táborban, de a múltjuk szorosan összeköti őket a helyszínnel, hiszen éveken keresztül táborozóként, vagyis „matrózként” voltak jelen.

Gondi Csilla Karolina felidézte a szerepváltás élményét: – Én 2018 óta vagyok a Bárkában, hét-nyolc évig matrózként vettem részt a táborban. Ez a legelső évem „fedmesterként”, sőt, ez a mostani a legelső turnusom ebben a szerepben. Matrózként ahhoz szoktam hozzá, hogy a fedmesterekre kell hallgatni, ők mondják meg, mi a teendő. Most megfordult a helyzet: nekünk kell irányítanunk a gyerekeket, a reggeliztetéstől kezdve az ebéd utáni foglalkozásokon át egészen az esti altatásig. Nekünk kell a legjobban összehangolódnunk velük, hogy normálisan tudjunk kommunikálni és valódi kapcsolatot alakítsunk ki.

Radics Milán a szolgálat mélyebb, lelki oldalát emelte ki: – 2020 óta vagyok itt. A Bárka tábor meghatározó része az életünknek, rengeteg pozitív élmény köt hozzá. Felemelő érzés megtapasztalni, hogy akik régebben vigyáztak ránk, azoknak a helyébe most mi léphetünk. Ez nagy felelősség. Személyes célom, hogy a gyerekeket minél közelebb vigyük Istenhez, s megtapasztalják, hogy ő valóságosan jelen van az életünkben. Bár a napjaink sűrűek és fárasztóak, minden nap megkapjuk hozzá a szükséges erőt.

Horváth Kevin a közösség megtartó erejéről mesélt: – Különös érzés volt úgy visszajönni, hogy korábban matróz voltam. Jó látni, hogy felnőttként kezelnek minket, és a gyerekek is bizalommal fordulnak hozzánk. A Bárka a gyerekek és a felnőttek közötti egyensúly miatt működik ilyen jól. A gyerekek itt biztonságban érzik magukat, önmaguk tudnak lenni, és meg merik nyitni a szívüket. Szeretném, ha a gyerekek nem úgy mennének haza, hogy „ez csak egy tábor volt”, hanem úgy, hogy a szívükben hordozzák a Bárkát egész évben, a mostani nyártól a következő nyárig.

A táborban uralkodó gyermekközpontú szemléletre egyébként lépten-nyomon akadt példa. Az egyik éneklés közepette egy kislány szaladt oda a tábor egyik stábtagjához azzal, hogy bántja a fülét a hangos zene. A bárkás munkatárs gondolkodás nélkül elővett neki egy speciális, zajszűrő fülvédőt. Ez a fajta azonnali, odafigyelő jelenlét folyamatosan jelen van a Bárkában, és páratlan légkört teremt.

A nap további részében a ritmus és a zenei élmények vették át a főszerepet. A csoportos délutáni foglalkozások alatt került sor például egy dobkörre is, ahol két tapasztalt dobos segítségével dzsembéken tanulhattak a gyerekek. Együtt sajátítottak el egy egységes, mély basszusos dallamot és három kísérőszólamot, majd az egészet összefűzve játszották el egyetlen egybefüggő darabként. A vezetők megmutatták a helyes váll- és kéztartást is, a dzsembék lüktetése pedig igazi archaikus, népi, örömteli hangulatot varázsolt a tábori miliőbe.

Délutánra már a perzselő napsugarak uralták a terepet, de a stábtagok kellő odafigyelésének és elővigyázatosságának köszönhetően a jókedv töretlen maradt a strandon. Itt, a vízparti pihenőidő egyik szabad pillanatában sikerült beszélgetnem Kovács Nikolettával, a Bárka szakmai vezetőjével, a zenei turnus megálmodójával.

– Már kilencedik éve csináljuk a Bárkát, és felmerült bennünk a kérdés: hogyan tudnánk megújulni? Látjuk, hogy a tematikus hetek nagyon jól működnek – kezdte Kovács Nikoletta. – Az élménypedagógia koncepciójába, ami a kommunikációról, a szociális kompetenciák fejlesztéséről és az együttműködésről szól, a közös zenélés tökéletesen beleillik, hiszen óriási harmónia kell ahhoz, hogy együtt tudjunk zenélni. Másfelől a dicsőítésnek és a zenének gyógyító ereje is van. Évek óta látom a Bárkában, hogy a lelkiségi részben a dalokon és az éneklésen keresztül tudják a gyerekek talán a legmélyebben megélni a hitüket. Emlékszem egy évekkel ezelőtti nagyon nehéz turnusra, ahol egy dicsőítés közben tört át valami a gyerekekben, és onnantól kezdve minden könnyebbé vált. A mostani hét keretmeséjét Mozart születésének 270. évfordulója köré építettük, és a „kapitányoknak” – vagyis a délelőtti élménypedagógiai foglalkozások vezetőinek - az volt a feladatuk, hogy egy olyan tevékenységet iktassanak be napi rendszerességgel, ami zenei elemeket tartalmaz – legyen az hang, ritmus vagy bármilyen akusztikus játék.

Nikoletta meghatódva mesélt a táborban megélt spontán pillanatokról: – Amikor a stáb megérkezett a nulladik napon, mondtam az egyik csapattagnak, hogy tegyünk be valami zenét az érkezők fogadására. Elképesztő volt látni, hogy erre az egyik srác odapattant a zongorához, ketten elszaladtak a hegedűjükért, jött két gitáros, és perceken belül nyolc ember várta az érkező stábtagokat élő zenével! Ugyanilyen csodálatos volt ma reggel is, amikor az előkészületnél felcsendült egy Mozart-darab felvételről. Az egyik kapitányunk, Dóri megszólalt: „Ezt én el tudom fuvolázni!“ A következő pillanatban már ott állt a színpadon, és zongorakísérettel élőben eljátszotta Mozart egyik rondóját a gyerekeknek. Ennek a tábornak épp az a lényege, hogy teret engedjünk az ilyen spontán, akusztikus pillanatoknak – mint amilyenek az esti tábortűz melletti, kötetlen éneklések is a csillagos ég alatt.

A nap lassan nyugovóra fordult, elérkezett az esti áhítat ideje. Az alkalom közös imádsággal és a Tüzed, Uram, Jézus kezdetű ismert énekkel indult. Pálfalvi J. Viola lelkipásztor a zsidókhoz írt levél 13. fejezetének 8. versét választotta Igének: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Viola hangsúlyozta a gyerekeknek, hogy az élő Isten nem változik. Ugyanaz az Isten állt Dávid király és a pusztában vándorló zsidó nép mellett, mint aki ma itt áll mellettünk, és megszólít minket. Jézus élete, a kereszthalála és a megváltás valóságos tény, és Isten szeretete ma is éppoly szilárd, mint évszázadokkal ezelőtt. Bár a mindennapi feladatok, iskolai kihívások közepette nehéz lehet folyamatosan Istenre figyelni, és a bibliai történetek régen íródtak, ez nem jelenti azt, hogy a jelenléte ne lenne ma is valóságos. Bármilyen nehézség érjen minket, csak szólnunk kell hozzá, és ő válaszolni fog. Az áhítat zárásaként egy gyimesi népdal csendült fel, megmutatva, hogy Isten dicsőítésében a népi kultúra dallamainak és a modern énekeknek egyaránt helyük van.

Az áhítat után a táboroztatókkal és gyerekekkel együtt ritka természeti jelenség tanúi lehettünk: megfigyelhettük a részleges napfogyatkozást. Minden táborozó speciális védőszemüveget kapott, amivel biztonságosan nézhették a napkorongot. A gyerekek a lemenő nap fényében, miközben az égi jelenséget figyelték, gitárkísérettel, dicsőítő énekeket énekelve áldották az Urat.

A csillagászati kuriózum után egy izgalmas, interaktív esti állomásjáték következett. A gyerekek különféle ügyességi és logikai feladatokban vehettek részt: volt kártyajáték, fekvőtámasz-párbaj, hangutánzás és különféle koordinációs kihívások. A játékok célja az volt, hogy a csapatok hangjegyeket szerezzenek. A megszerzett hangjegyekből a játék végére összefüggő kotta, Mozart A varázsfuvola című darabja rajzolódott ki, amelyet a feladatok végeztével fuvolán el is játszottak a gyerekeknek.

A hosszú, élménydús nap záróakkordjaként kis mécseseket gyújtottak a táborozók. A lobogó lángocskákat körbeülve, halk, meghitt énekszóval adtak hálát a mögöttük álló gazdag napért, az együtt megélt pillanatokért. A hangulat, az a belső csend és emelkedettség, ami ekkor átjárta a teret, átadhatatlan szavakkal.