Akiért a harang szól egy távoli szigeten – száznegyven éve született Molnár Mária

Várpalota szélén, a Bakony erdeinek árnyékában élte gyermekkorát az 1886. szeptember 11-én született Molnár Mária. Miután a vendéglátással próbálkozó család csődbe jutott, Budapestre költöztek, ahol az eredetileg molnár édesapa munkát tudott vállalni. A pénz azonban kevés volt, és az idősebb gyermekek is munkát kerestek maguknak. Mária végül diakonissza lett, és nővérként dolgozott előbb a Bethesda Kórházban, majd több másik egészségügyi intézményben.

Az első világháború kitörése után galíciai járványkórházban és tábori kórházakban gyógyította a sebesülteket, és ahol éppen nem volt protestáns lelkész, ott együtt is imádkozott a katonákkal. A háború után a Bethánia Egyletben, majd Győrben szolgált, és azokról sem feledkezett el, akikről talán mások igen, például börtönöket látogatott. Aztán 1925-ben Németországban hallotta egy német misszionárius, Friedrich Doepke beszámolóját, és így írta le, amit érzett: „...mintha lelkemben megszólalt volna egy hang és azt mondta: én küldelek téged, menj a pogányok közé, menj Mánusz szigetére.” A Trianon utáni Magyarországon nagy szükség volt a belmisszióra, emiatt Molnár Mária vonakodott is elfogadni a távoli vidékre szóló elhívását. De aztán egyre erősebb lett lelkében ez az indíttatás. Jelentkezését is úgy adta be, hogy valójában ő nem akar menni, de „rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyok. Mert nincs borzasztóbb annál, mintha valaki nem ott van, ahová Isten állította.”

1928 februárjában szállt partra a cölöpházak között, a kis trópusi parton. Az emberevést épp csak pár éve tiltották be a szigeten, amely valamivel kisebb, mint Nógrád megye. Ő mégsem az emberektől vagy a veszélyektől félt. Az elindulása előtt tartott búcsú-istentiszteleten azt mondta: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Ha nem lett volna elég a Magyarországról nézve a világ végén található Mánusz, egyetlen kisvárosával és körülbelül tizennégyezer lakosával, Molnár Mária még ennél is elhagyatottabb helyen találta meg otthonát és a közösséget, amelyet szolgálni szeretett volna: egy még kisebb szigetre, Pitilura költözött, amely nagyjából öt kilométer hosszú és egy kilométer széles, és lakossága néhány száz fő volt. Innen járt Mánusz különböző vidékeire és a többi kisebb szigetre is.

Tizenöt évig munkálkodott a helyiek között, voltak, akik eleinte meg akartak tőle szabadulni, tartottak gyűlést is, hogy távozásra bírják, de voltak kitartó hívei is, akik kiálltak mellette, és egyre többen keresztelkedtek meg miatta a kis szigeten. De nem csak lelki táplálékot vitt nekik, beteggondozási és gyógyítási tapasztalatait is használta egy olyan vidéken, ahol egy orvos látogatása rendkívül ritka jelenségnek számított.

Ez idő alatt egyszer járt csak Magyarországon, de akkor sem pihent, hanem adományt gyűjtött, és elújságolta, hogy nincs harangjuk, ezért a magyar testvérek segítségével összegyűjtötték a pénzt egyre, amit egy felvidéki harangöntőmester el is készített. Ez a harang azóta megsemmisült, utódját 2023-ban ajándékozták a magyar reformátusok a szigetlakóknak, Molnár Máriára emlékezve.

Molnár Mária visszatért Pitilu szigetére, és folytatta Krisztus ügyének szolgálatát és a helyiek gyógyítását, tanítását. A második világháború idején egyre több nehézséggel kellett szembenéznie, a briteket és ausztrálokat váltó japánok gyanús szemmel néztek ugyanis a külföldiekre, hiába voltak azok a velük szövetséges államok polgárai.

Végül 1943 márciusában a japánok összegyűjtötték Mánuszon és környékén a külföldieket, és felterelték őket az Akikaze torpedórombolóra. Molnár Mária azzal búcsúzott el egyik leghűségesebb tantványától, Józseftől, hogy hiába ígérik a japánok, hogy hamarosan visszatérhetnek a misszionáriusok, „a rossz emberek elvisznek engem, és meg fogok halni”, mondta neki. Ezért meghagyta Józsefnek, hogy vigye tovább „Jézus munkáját”.

Arról, hogy mi történt Molnár Máriával és társaival, évtizedekig nem lehetett tudni semmit, hiába keresték már 1944-ben a hadifoglyok között. A későbbi kutatások derítettek fényt arra, hogy az Akikaze kapitánya parancsot kapott a foglyok kivégzésére, de utóbb minden felettes tagadta, hogy kiadott volna ilyen parancsot, így rejtély, hogy az honnan érkezett.

Molnár Mária Krisztus szolgájaként halt mártírhalált az Admiralitás-szigeteket körülvevő tengeren. Nem pusztíthatták el viszont azt a magot, amelyet Mánuszon és Pitiluban ültetett.

Balázs Dénes geográfus 1976-ban még beszélt olyan emberrel, aki Molnár Máriától tanult írni-olvasni, és tőle hallotta először az evangéliumot. Pitilu szigetén ma is magyar harang hívja istentiszteletre a híveket, és Mánusz szigetének egyik iskolája is Molnár Mária nevét viseli. A diakonissza és misszionáriustársai szolgálatának köszönhetően Mánusz és környéke lakosainak többsége ma Krisztus követője.

Molnár Mária életéről itt olvashatnak bővebben egy korábbi cikkünkben: