„Akkor is ő vezette a kezemet, amikor valami nem sikerült” – Interjú Peterdi András vívóedzővel

Épp két edzőtábor között van: főleg gyerekekkel foglalkozik?
Vannak felnőtt versenyzőink is, de zömében gyerekekkel foglalkozom a Honvédban, ahol 2017 óta edzősködöm. Párban dolgozunk a kollégámmal, László Istvánnal, azaz Leslie-vel, több szem többet lát alapon. Neki egyébként van egy tanítványa, Muhari Eszter, aki kijutott az olimpiára, és mostanában ők erre készültek gőzerővel, de több vívónkat is hívták az edzőtáborokba asszópartnernek a felkészüléshez. Velük Leslie foglalkozott, én pedig kaptam egy kis nyári pihenőt.

Honnan jön a vívás szeretete?
Pécsen születtem, és ott kezdtem el vívni is hétévesen. A Koppányi aga testamentumát néztem rongyosra videókazettán, és utána a testvéreimmel mindig kimentünk, botokat törtünk, és a jeleneteket elkezdtük lejátszani. Otthon azért ez eléggé nagy riadalmat keltett, a szüleim féltek, hogy kiszúrjuk egymás szemét. Szerencsére az utcánkban volt egy vívóterem, és akkor mondták, hogy ha sok energiád van, akkor menjél el oda, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Hamar került versenyszintre, vagy hosszú ideig tartott?
Azért vacilláltam, mert mellette szerettem focizni is, és jól is ment egyébként. Volt egy időpont, amikor el kellett döntenem, hogy foci vagy vívás. Szerencsére hamar bele tudtam kóstolni, hogy milyen egy jó eredmény, és ez is segített abban, hogy kitartsak a sportban. Nyilván kisgyerekként mindenki inkább a foci fele húz, de az edzőm meg a szüleim rábeszéltek, hogy jobb lenne a vívást folytatni. Nagyon örülök, hogy emellett döntöttem.

Mikor lett része Isten az életének?
Mivel papgyerek vagyok, már a kezdetektől a része volt, a családban ez volt a normális. Minden vasárnap templomba jártunk, hittanórákon ültünk, református iskolába jártam. Ebben nőttem fel. De voltak olyan periódusok is az életemben, amikor ez sokkal inkább kijött. Van, amikor az embernek vannak jó eredményei, és minden rendben van, olyankor lehet, hogy kevésbé keresi Istent. De amikor gödörben van, és minden rosszul sikerül, akkor az ember sokkal inkább úgy érzi, hogy kell egy kapaszkodó, és akkor talán még jobban oda tud fordulni Istenhez.

Mit szóltak ahhoz a gyülekezetben, hogy a lelkész gyereke „embereket szurkál”?
Szerencsére a sporton belül voltak ezek a szurkálások, úgyhogy általában pozitív visszajelzések jöttek. Azt hiszem, hogy büszkék voltak rám, meg tényleg jó eredményeket sikerült elérnem. Emlékszem, jöttek gratulálni, sokan újságcikkeket hoztak, édesanyámnak kivágták, hogy látták, olvasták.

Hogyan lehet feldolgozni azt, amikor valaki rengeteget dolgozik, edz, és valahogy a végén Isten mégis úgy dönt, hogy csak a második vagy harmadik helyet engedi megszerezni?
Ez nem egyszerű, és akkor, amikor történt, általában én is azt éreztem, hogy „miért nem?”. Jól ment, beletettem reggeltől estig mindent, ez volt a prioritás, és mégsem sikerült. Volt egy jó pár éves olyan időszakom, amikor semmi nem sikerült. Nálam sokszor az volt, hogy ha valami nem működik, akkor még többet akartam beletenni, és magamra pakolgattam a pluszterheket. A vívásban nehéz is mérni, hogy mennyire jó az eredmény, mert ha valaki mondjuk úszik vagy fut, akkor látja a saját meg az ellenfelei idejét, és nagyjából azért be tudja lőni, hogy mire lesz képes a többiekhez képest. A vívás gyakorlatilag egy sakkjáték, amit az ember pengével játszik. Nincsenek olyan versenyzők, akik állandóan nyernek. Mindig van, aki jobb napot fog ki, és olyan is, aki rosszabbat. Azt hiszem, akkor tört át ez a fal bennem és kezdtek megint javulni az eredményeim, amikor át tudtam formálni a gondolkodásomat. Hogy nagyon jó dolog, hogy sportolok, örülök neki, hogy egészséges vagyok, és nem élet-halál kérdése, hogy milyen eredményt érek el. Onnantól tudtam igazán élvezni. De ezt nem könnyű belátni, sok ember dolgozik pszichológussal, de nekem az például nem igazán működött. A Jóisten valahogy az agyamban viszonylag rövid idő alatt átkapcsolta a kapcsolót, hogy foglalkozzam a családdal, barátokkal, legyen szabadidőm. Például a dobolásban megtaláltam magamat, és azzal kezdtem el levezetni a feszültséget, a víváson kívül ott tudtam még jól kikapcsolódni. A sport nagyon fontos dolog, meg sok mindenre megtanít, de az életnek csak egy szelete.

Akkor a hála fontos szereplő ebben a történetben, de azért, gondolom, nem egyszerű hálát érezni, amikor ezüstérmet akasztanak az ember nyakába, vagy amikor azt mondják, hogy nem tud kimenni egy olimpiára.
Amikor az embert ez arcul csapja, akkor nem könnyű megemészteni, és csak keresi az okokat, hogy miért nem sikerült. Utólag meg már azt érzem, hogy amit bírtam, azt megtettem. Volt, amit visszagondolva máshogy csinálhattam volna, de ez az emberben mindig benne van. Kimentem három évre Amerikába dolgozni és vívni. Lehet, hogy a vívótudásom itthon sokkal jobban fejlődött volna, viszont ott meg annyi más dolog járult hozzá a mostani énemhez, amiket meg itthon nem biztos, hogy meg tudtam volna tapasztalni. Például az önállóvá válást, mert a sportolók viszonylag burokban élnek, főleg, hogyha gyerekkor óta sportolnak.

A gyülekezeti kapcsolatok, barátok segítettek-e abban, hogy ezt a burkot ellensúlyozzák, megtörjék?
Biztos, hogy segítettek, de ami igazán nehézzé teszi ezt, hogy a legtöbb hétvégén verseny van. Amikor hétvégéről hétvégére jártunk versenyre, akkor nehéz ebből a burokból kiszakadni, mert a hétköznapok földarálják az embert, és amikor lehetne pihenni, templomba menni, akkor nekünk nagyon sokszor verseny van. Az pozitív dolog volt, hogy ott is tudtam az emberekkel beszélgetni, elmondták a véleményüket, és ha nem is tudok mindenkivel egyetérteni, jó más ember szemüvegén keresztül is látni a világot.

Amióta nem versenyez, aktívabb a gyülekezeti életben, vagy a hétvégék továbbra is foglaltak?
Sajnos foglaltak, sőt még jobban, mint korábban. Egyrészről jó, hogy rengeteg jó vívónk van, és minden korosztályban folyamatosan szállítjuk az eredményeket. Ez jó érzés és visszacsatolás, hogy jól dolgozzunk. Tavaly viszont ötvenkét hétvégéből negyvenen voltunk versenyen, ami iszonyatosan sok. Ezeket a versenyeket hétköznapra nem lehet tenni, mert a gyerekek iskolában vannak. Az a szerencsénk, hogy általában június végén lemegy a szezon, és a következő augusztus elején, közepén kezdődik, tehát van másfél hónap, amikor az ember kicsit lelkileg is össze tudja szedni magát.

Mennyire más érzés a pást mellett állni, mint rajta?
Nagyon más. Ezt is meg kellett tanulni, mert attól, hogy valaki jó vívó, nem biztos, hogy jó edző lesz. Hiába van az embernek tudása, ha nincs meg a képesség, hogy ezeket átadja. Az elején sokszor nem értettem, miért nem tud valaki megcsinálni valamit, amit egyszerűnek gondoltam. De tudatosítanom kellett magamban, hogy nem én vagyok a páston, és mindegyik gyerek más, és úgy kell nekik megtanítani, ahogy ő meg tudja csinálni, nem pedig úgy, ahogy én.

Hogyan készíti fel fejben és lelkileg a tanítványait?
Igyekszem a saját életemből vett példákat elmondani nekik. Szerencsére a legtöbb versenyző látott még engem is vívni, így azt hiszem, hiteles vagyok nekik, mert láttak küzdeni, mit teszek egy vereség vagy egy győzelem után. Ez fontos a sportban, mert minden élsportoló példakép is: gyerekek miatta kezdenek el sportolni, és lehet, hogy miatta nem hagyják abba. Nem mindegy, hogy viselkedik akár a páston, akár azon kívül.

Mennyire volt nagy kihívás, amikor a volt mestere helyére kellett beugrania Szász Emese edzőjeként?
Amikor Kulcsár Győző meghalt, akkor Emese felkért, ezen meg is lepődtem egy kicsit. Elképesztően jó érzés volt, hogy rám gondolt. Nagy kihívás volt, mert teljesen más egy olimpiai bajnokkal dolgozni, és nem is a technikai részek miatt, mert Emesét nem kellett megtanítani vívni. Ő is tudott nekem segíteni, meg tudtuk beszélni a dolgokat.

Mennyire volt jelen a kapcsolatukban a gyász?
Maga a gyász nem volt könnyű az elején, de inkább átváltott arra, hogy Kulcsár Győző végig jelen volt. Azon a páston dolgoztunk, ahol ők edzettek együtt, és ne feledjük, hogy egy négyszeres olimpiai bajnokról beszélünk, tehát a fotói kint vannak a falakon. És nagyon motivált, hogy egy ilyen fantasztikus edző után én odakerülhettem Emeséhez. Őérte is csináltuk, rengeteget tanultunk tőle, főleg Emese, aki sokkal régebb óta edzett nála, mint én. Itt akartam visszacsatolni arra, hogy amikor kimentem Amerikába, akkor lehet, hogy rossz döntés volt, lehet, hogy hamarabb kellett volna átmennem Győző bácsihoz. Utólag ezen az ember agya szokott kattogni, de most már így történt, azt kell csinálni, ami most előttünk van.

Említette, hogy még ma is sok hétvégéje foglalt, és ritkán jut el a templomba. Milyen a viszonya Istennel, imádkozik-e versenyek előtt most edzőként vagy korábban versenyzőként?
A templomba járás nálam sajnos eléggé foghíjas, de igyekszem magamban ezt rendezni, amennyire lehet. Versenyzőként sokszor imádkoztam, és ma is edzőként, ha meg tudom oldani. Imádkozni is magamban szeretek, amikor már minden lenyugodott, és tényleg egyedül vagyok. A kapcsolatom Istennel kettőnkre tartozik. Nem szoktam világgá kürtölni a hitemet. Nem azért, mert szégyellném. De ezt annyira bensőségesnek érzem, hogy megtartom magamnak.

Gondolom, edzőként kevésbé engedheti meg magának, hogy magába szálljon egy verseny előtt, amikor másokkal kell foglalkozni.
Ez igaz, de az ember azért talál időt az imára, ha akar. Vannak ezek a hétvégi versenyek, de akkor lehet keresgélni a lehetőségekhez képest az alkalmat. Volt például, hogy külföldi versenyen voltunk, és kerestem egy helyi templomot. Csak bementem kicsit, és magamba szálltam.

Otthonosan érzi magát a templomban?
Igen, főleg a sarkokban. Nem szeretek beülni az első sorba. Emlékszem, Pécsen is inkább felmentünk a karzatra, szerettem háttérbe vonulni már ott is.

Volt olyan pillanat vagy volt olyan időszak, amikor akár a páston, akár az életében azt érezte, hogy itt most velem van az Úristen, és vezeti a kezem?
Szerintem mindegyik versenyen volt ilyen pillanat. Akkor is ő vezette a kezemet, amikor valami nem sikerült, csak ezt akkor egyből nem láttam be. Úgy érzem, hogy fogja a kezemet a mai napig, és próbál terelgetni. Hogyha jönnek is gödrök, és az ember elbizonytalanodik, akkor is utána mindig valahogy úgy alakulnak a dolgaim, hogy visszagondolva értelmet nyer az a nehéz időszak is. A végén valahogy mindig többként jövök ki ezekből a dolgokból, és ez nagyon megnyugtató.

Nehéz döntés volt viszonylag korán abbahagyni a versenyzői karriert és az edzősködést választani, vagy természetes folyamatként fogta fel?
Nehéz dolog volt. Nem is voltam benne biztos, hogy ezt most abba kellene hagyni. De az egyszerre versenyzés és edzősködés sokat kivett belőlem, amellett, hogy sokat adott is. Visszatekintve viszont azt mondom, úgy látszik, hogy nekem ez az utam. Úgyhogy most az edzősködésben kell kiteljesedni, és amit sportolóként nem sikerült elérni, azt hátha sikerül így. A sport abbahagyásának feldolgozásánál egyébként sokat segített a család, hogy lett feleségem és egy kislányom.

Ezer vívni megtanuló gyerek, vagy három olimpiai érmes?
Szerintem a kettő nem zárja ki egymást, és törekszem mindkettőre. Legyenek eredményes versenyzők, legyenek olimpiai bajnokok, de nem lehet mindenkiből profi vívó. Mi nem csak edzők vagyunk, nevelnünk is kell. Ez régebben is igaz volt, de most szerintem hatványozottan. Sajnos nagyon hézagos a gyerekek neveltetése. Úgy jön be az utcáról, hogy nem tud köszönni, és kilóg a rágó a szájából. A sporton keresztül olyan értékrendet tud kapni, amit sport nélkül nehéz megszerezni. Próbálom a fontos értékeket továbbadni, nyilván nem ostorral csapkodva mindenkit, mert lehet, hogy nem minden úgy van, ahogy én gondolom, de ha bizonyos alapértékeket a nagy rohanásban lévő szülőktől nem kapnak meg, akkor ezek átadása a tanárokra, edzőkre hárul. Erre jó példa, hogy az edzőtáborokban az első nap az összes telefont beszedjük a gyerekektől, és mindennap csak egy órára kapják vissza. Az első egy-két napban eddig mindig kaparták az edzőszoba ajtaját, hogy mikor jön már a telefon. Az edzőtábor kétharmadánál meg már nem jöttek. Elkezdtek beszélgetni, társasjátékozni, kártyázni, és teljesen más volt a gyerekek viselkedése. Utána még decemberben is arról beszélgettek, hogy milyen jó volt az edzőtábor.

Sokak életéből hiányoznak a mértékadó közösségek, és van, akinek ez a vívóközösség, vagy más sportközösség tudja csak megadni. Mindenkinek el kellene mennie ilyen közösségbe, akár vívni, akár más sportot űzni?
Bármilyen sportot. Iskolába járnak, de az egyesületeknél teljesen más. Mivel rengeteg edzés van, sokszor mi több időt töltünk el a gyerekekkel, mint például a családjuk. Szerintem kimondottan egészséges bármilyen közösséghez tartozni, tanuljon ott vívni, vagy folytasson bármilyen más sporttevékenységet a gyerek. Megtanulja a rendet, fegyelmet, és közösségben van, nem a telefont nyomkodja, vagy hülyeségeket csinál az utcán. Nálunk voltak olyan versenyzők vagy gyerekek, akikkel azért volt jó pár gond, de aztán a végén csak kikupálódtak, és bár később abbahagyták a vívást, de még ma is visszajárnak. És a tanulmányokban is tud segíteni a közösség. Mindig bekérjük év végén, év közben a bizonyítványokat, és ha nem megy jól valakinek, akkor beszélünk vele, hogy mi a baj. Nem vagyok benne biztos, hogy ha rosszak a jegyek, akkor az a megoldás,hogy a sportot le kell állítani. Lehet, hogy kevesebb edzésre kell járni, de teljesen eltiltani valakit az szerintem nem segít. Az biztos, hogy ebben a mai rohanó, össze-vissza világban kell, hogy legyenek közösségek, mert mindenki benne van a telefonban meg az internetezésben, és nincs egy beszélgetés. Szóval mi közösséget is építünk, és nem csak egy gyár vagyunk, ahol mindenáron eredményt akarunk elérni.

A mostani olimpiától mit vár?
Remélem, hogy jó olimpiánk lesz. Az egy óriási dolog, hogy ennyi vívó kijutott Párizsba, ha jól emlékszem, nem is volt még ilyen, hogy minden szakágból a csapatok is ott vannak. Bizakodó vagyok, és nagyon szurkolok nekik, mert hatalmas dolog kijutni egy olimpiára. Ezek a versenyzők elvégezték azt a munkát, amit el kellett, most még egy kicsi kell, de ez már azért a célegyenes. Nagyon szurkolok nekik, és nemcsak a vívóknak, hanem mindenkinek. Sok sikert nekik, és élvezzék az olimpiát!

Az interjú a párizsi olimpia kezdete előtt készült.