Amerikai önkéntesek menekültek között

Russel Williams, aki már a harmadik évben érkezett Magyarországra a menekültek között végzett szolgálatra, nagy örömmel számolt be a Debreceni Befogadó Állomáson töltött időről:

"Néha nem látjuk a gyümölcsét a munkánknak, mégis nyugodtak lehetünk afelől, hogy Isten gondoskodni fog az elvetett magok növekedéséről. Nagyon hálás vagyok, hogy láthattam egy olyan mag növekedését, amelynek elültetésében az Úr engem is használt a tavalyi ESI program alkalmával! Egyszerűen csodálatos érzés!". Russelt a Befogadó Állomáson ismerős arcok fogadták. Újra a csodálkozás volt a legelső a menekültek részéről, mikor meghallották, hogy a tanárok önkéntesekként jöttek és semmit sem kértek munkájukért cserébe. Russel szerint ez az egyik legérezhetőbb és a menekültek számára legmegdöbbentőbb jel Isten szeretetéről és kegyelméről. Russelt idén több barát is várta Debrecenben, akik életét végigkísérte az elmúlt három évben. Láthatta, hogy imái meghallgatásra találtak, hiszen több menekült barátja Istenbe veti bizalmát a jövőt illetően. Különösen nagy örömöt jelentetett ennek megtapasztalása a Nyírbátori közösségi szálláson is, ahol Tárnok Tamás lelkipásztor és a Menekültmissziós munkatársak ­kíséretében tudott látogatást tenni a debreceni tanárok csoportja az őrzött szálláson.

Russel egészségi állapota miatt sok nehézséggel küzd, de ennek ellenére nagyon szeretne a következő években is visszatérni, mert annak ellenére, hogy az egyes évi szolgálatok között sok idő telik el, évről-évre lehet építkezni a korábban lefektetett alapokra. "Az egyik tanítványom az elmúlt évből meghívott a családjához teázni. Míg üldögéltünk és beszélgettünk, megkért, hogy segítsek neki kiejteni néhány angol szót a hatalmas, angol és perzsa szavakkal, kézzel teleírt spirál füzetéből. Az első szó az együttérzés volt, a második Jézus. Aztán szeretet, család, remény, kegyelem és boldogság. Kezdett nyilvánvaló lenni számomra, hogy mit akar mondani. Megkérdeztem tőle, hogy miért választotta ezeket a szavakat, hiszen csak néhány volt közülük a szótárban, amiket az órán tanítottam neki. Nevetett és azt mondta: 'Buta Russel, tavaly nyáron azt mondtad, hogy imádkozol értem és a családomért. Miután elmentél, nagyon szomorúak voltunk, de eszembe jutott, amit mondtál nekem, hogy a boldogság magjai már el vannak ültetve az életemben. Letöltöttem az on-line Bibliát a számítógépemre, és megértettem, mit jelent, amit mondtál.' Bár lehet, hogy menekülteket tanítunk, de sokan nyitottak Istenünk szavára is. A barátom most már birtokában van Isten ígéretének és a reménynek, és már tudja, hogy valami sokkal jobb vár rá, amikor kikerül a táborból, és új életet kezd" – meséli Russel.

Vegyes érzelmek

Az elmúlt években egyre növekvő szolgálat nagyon fontos része a tapasztalatok feldolgozása. Az öt hét végeztével tartott kiértékelő alkalmon a tanárok beszámolhattak élményeikről és tapasztalataikról, melyek vegyes érzelmeket váltottak ki belőlük. A tanárok rengeteg nehéz élethelyzetű menekülttel kerültek kapcsolatba, akik közül néhányan végül barátként kezelték őket. Úgy fogalmaztak, hogy rendkívüli élmény volt tanítani őket, és részesévé válni mindennapjaiknak, kultúrájuknak, meghallgatni élettörténetüket. Ám szomorú tényként ottmaradt a szívükben, hogy sokat nem tudtak értük tenni, hiszen míg a tanárok hazamentek Amerikába, a menekültek maradtak a küzdelmeik között Magyarországon. Az öt hét végeztével tapasztalt szeretet és figyelem a menekültek részéről azonban azt bizonyította, hogy ez a kevés is nagyon sokat számít.

Khristin Uhr szintén a Debreceni Befogadó Állomáson dolgozott „Az utolsó nap az egyik diák megköszönt mindent. Nagyra értékeltem háláját, de azt kívántam, bárcsak többet tehettem volna. Megdöbbentem azon, milyen szépen fogalmazott angolul, hiszen egy hónappal korábban még alig néhány szót tudott. Mióta hazaértem, sokan kérdezik, hogyan tanítottunk olyan diákokat, akik nem beszélnek angolul. Csak azt tudom mondani, hogy minden nap Isten kegyelmében bíztunk, hogy adjon nekünk bölcsességet. Imádkoztam azért, hogy a diákjaim megtapasztalják Isten szeretetét a szolgálatunkon keresztül. A nyáron a debreceni menekülttáborban tanítottam két kezdő csoportban, külön férfiakat és nőket, valamint megszerveztünk egy haladó csoportot a fiatal lányoknak (13-19 évesek). Kedd esténként beszélgetős klubbot szerveztünk, hogy jobban megismerjük a táborban élő nőket.  A kezdő és középhaladó csoportok női tagjait hívtuk ezekre az alkalmakra, hogy családról, házasságról és esküvőkről beszélgessünk velük. Csodás, nevetős-sírós időt töltöttünk együtt. Az utolsó órán afgán esküvői táncokról beszélgettünk, és nagy kedvet kaptunk, hogy mi is megtanuljuk a lépéseket.  Az egyik nő meghívott minket otthonába, ahol az utolsó este finom vacsorát főztek nekünk, afgán, indiai és pakisztáni táncokról mutattak videókat. Noha még mindig nem tudom, milyen is pontosan az afgán tánc (a diákjaink csodásan táncoltak, de nem igazán tudták, hogyan tanítsanak meg bennünket), az este végén mindannyian táncra perdültünk."

Laurrel Ann három munkatársával a Bicskei Befogadó Állomáson végzett  szolgálatot:„Mindannyian hálásak vagyunk a lehetőségért, hogy az MRE segítségével Magyarországon szolgálhattunk. Köszönünk minden támogatást! A bicskei Befogadó Állomáson négyen szolgáltunk. Négy csoportba körülbelül ötven felnőtt diákkal kezdtük meg az oktatást, de hamarosan a gyerekeik is megjelentek, hogy szüleikkel együtt tanuljanak. Mikor láttuk, hogy a gyerekek gyorsabban tanultak, mint a felnőttek, külön gyerekórákat indítottunk. A felnőtt órák látogatottsága felére csökkent a Ramadán kezdetével, július 20-án. A muszlim felnőttek nappal vagy aludtak, vagy vallásukat gyakorolták. Az órákat továbbra is látogató diákokkal szorosabb kapcsolatot alakítottunk ki, többen érdeklődtek vallásunk iránt. Így megoszthattuk velük hitünket Jézus Krisztusban és a reménységünket, hogy a Megváltó az ő letelepedésüket is segíti majd" – számolt be Laurel.

Másfajta misszió

Két tanár szolgálata kissé különbözött a többiekétől. Jen és Jody a Fóti Gyermekközpontban tanították a Menekültmisszió Iskolaprogramjában részt vevő diákokat, valamint a Budapesti Skót Misszió nyári angol nyelvű bibliatáborában és a jándi cigánymissziós programban segítették a szervezők munkáját. A menekült és cigány gyerekek között töltött munkájukról, élményeikről így számolnak be:

„Óriási áldás, hogy Magyarországon lehettünk, főként az emberek miatt, akikkel találkoztunk, és a helyek miatt, amelyeket láttunk. Első két hetünket a Szent Columba Skót Misszió angol bibliatáborában töltöttük Aaron Stevens, a gyülekezet lelkipásztorának vezetésével. A táborban a gyerekek fele menekült, a másik fele pedig magyar volt. Sok alkalmunk volt arra, hogy miközben sétálgattunk vagy utaztunk, beszélgessünk velük. Az első hét jó tapasztalat volt, mert a hét végére minden gyerek összeszokott, és egyre bátrabban beszéltek angolul. A harmadik héten Jándra látogattunk, hogy Forró Éva lelkipásztorral a cigány-magyar biblia táborban szolgáljunk együtt. A gyerekek angoltudása sokkal gyengébb volt, mint a Skót Misszióban, de lelkesek voltak a Bibliai történetekről szóló délelőtti alkalmakon és a játékban is. Noha a kommunikáció nehéz volt, a gyerekek nyitottsága miatt könnyű volt az ismerkedés, rengeteget játszottunk velük. Mindenki nagyon várta a tábort lezáró vasárnapi istentiszteletet, amit olyan jó volt látni – bizonyította, hogy Isten dolgozott a kis lelkükben. Utolsó két és fél hetünket a Fóti Gyerekközpontban töltöttük, ahol fiatalkorú menekülteknek tanítottunk angolt. Az első naptól kezdve mindenki nagyon nyitott volt. Fel kellett osztanunk a csoportot, mert olyan nagy érdeklődést mutattak már első nap, és egy órával meghosszabbítottuk az alkalmakat, hogy tovább beszélgessünk és játszunk. Megrendítő élmény volt hallgatni történeteiket, sok mindenre felnyitotta szemünket. A diákok hívtak minket, hogy játszunk velük, nézzünk velük sportműsorokat. Egyik este meghívtak minket, hogy főzzünk együtt Ramadánra, izgatottan kóstoltuk a különféle ételeket. Gyorsan eltelt ez az öt és fél hét, de csodálatos tapasztalat volt. Megőrizzük szívünkben Magyarországot és az új magyar barátainkat".

Szöveg és fotók: Külügyi Iroda