Anyának lenni sokszor küzdelmes, de mindig megérkezik a boldogság

Zila Gábor, a rendezvény moderátora röviden bemutatta a résztvevőket, majd az ő személyes történetükre kérdezett rá. Szász-Kovács Emese elmondta, hogy sportolóként – hasonlóan a többi élsportban aktív emberhez – négyéves olimpiai ciklusokban gondolkodott, tervezett. Eredetileg a 2016-os riói négykarikás játékok után rögtön szeretett volna gyermeket vállalni. Ez kicsit kitolódott, de 37 évesen már mindenképpen szeretett volna anya lenni. Vágya teljesült: 2019 augusztusában megszülettek az ikrei. Ezután még egy esélyt kapott az olimpiára, amelynek családi segítséggel vágott neki. Nem jutott ugyan ki, de az új élethelyzetben – anyaként küzdve a sportsikerért – rengeteget tanult magáról, egy újabb oldalát ismerte meg önmagának.

Hajdúné Tóth Lívia szerint nem szükségszerű a választás: sokfélék vagyunk, nincs egységes válasz, recept. – Nincs egy igazság, egy út, az a kérdés, hogy hogyan alakul az életedben, hogy az mindenkinek boldogító legyen – hívta fel a hallgatóság figyelmét. Visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor az első pozitív tesztjét tartotta a kezében, és zokogásban tört ki a boldogságtól: az Úr alkalmasnak tartja arra, hogy gyermeke legyen. Biztos volt benne, hogy nagyon jó édesanya lesz, igaz, a mindennapok azért le-letörték a szarvát. Később megelégedett azzal, hogy a négy fiú számára elég jó anya legyen. A református lelkész azt is hangsúlyozta, hogy lelkészként karrierről beszélni nehéz, az övék szolgálat, és aki köznyelvi értelemben nem fut be nagy sikereket – például nem egy nagy múltú és létszámú gyülekezet vezetője –, az is szolgálhat Istennek tetsző módon. Ő mindig azt érezte, hogy elsősorban édesanya akar lenni, és ez szépen ki is alakult az életében.

Tornya Erika szerzetesnővér elmondta, hogy ő egy hagyományos értékrendű családban nevelkedett, ahol elképzelhetetlennek tartották, hogy valaki ne menjen férjhez, ezért tőle is azt várták, hogy ő mikor mutat be végre valakit. Arra is emlékszik, hogy nyolcévesen bejelentette, hogy kommunában fog élni. Az édesanyja meglepődött, de csak legyintett: majd kinövi. Végül már karriert építő gépészmérnökként döntött úgy, hogy jelentkezik szerzetesnek. Egy huszárvágással kilépett a gyárból, és belépett a rendbe, ez pedig egy más típusú pályafutást jelentett. Az apácának nincs karrierje, ennek ellenére élete legjobb döntése volt, hogy szerzetesnővér lett. Szerette az embereket, de nem érezett késztetést saját gyerekre. – A rendben sokszor elhangzik, hogy az a jó Sacre Coeur nővér, akiből jó feleség lett volna. Valóban ott a hiány, de ezt a hiányt a szerzetesnővér tudatosan vállalja, hogy aztán azt Isten betölthesse – hangsúlyozta. Erika nővér szerint az Úr pedig valóban képes azt betölteni.

Zila Gábor saját példát hozott, említve az esti altatást. Édesapaként ő ugyanis könnyedén megteheti, hogy az esti órákban műsort vezet, de vajon az édesanya hogyan oldja fel ezt a feszültséget, hogyan egyezteti össze az otthoni és munkahelyi feladatokat. Szász-Kovács Emese egy nyolcnapos oroszországi edzőtáborról mesélt. Már édesanyaként vett részt a túrán, és először érezte úgy, hogy neki már nem ott van a helye. Akkor döntötte el, hogy akárhogy is lesz, nem fogja így csinálni, ezért sorsszerű volt, hogy nem jutott be. Helyére kerültek a dolgok: most a Vasas vívó szakágának a társelnökeként anyabarát munkahelye van, így tud elsősorban édesanya lenni.

Hajdúné Tóth Lívia szerint az anyasággal együtt jár az állandó logisztika, az állandó sakkozás. A férje is református lelkész. Közösen, a feladatokat megosztva vezetik a gyülekezetet és nevelik négy fiúgyermeküket. – Nagyon nehéz úgy lefeküdni, hogy minden rendben volt, nyugis napunk volt. Esténként a hiányosságokra, türelmetlenségre, azokra a nem befejezett történetekre, párbeszédekre gondolok, amelyeket elkezdenek a gyerekek, de sosem tudnak befejezni, nincs rá idő. Ilyenkor kérem Isten segítségét, hogy ő kompenzáljon, ő igazítsa ki a hiányokat. A gyerekek megértőek, jól veszik az őszinteséget és empatikusak. Hazaviszi az ember a gyülekezeti munkát, a gyerekek ebbe nőnek bele, ezért tudatosan kell figyelni, hogy annyit kapjanak, amennyit elbírnak – hívta fel a figyelmet a lelkésznő. Az első gyermekét még teológushallgatóként, hatodévesen várta. Kételyek gyötörték, de egy oktatója megnyugtatta: gazdagabb lesz a szolgálatban, mert gyümölcsöző lesz. Utóbb úgy látja, teljes mértékben igaza volt a tanárnak.

Tornya Erika a háromlábú szék példáját hozta be a diskurzusba: a szerzetesi létben ugyanis a három pillér az ima, a közösség és a munka. Úgy véli, ezt a hármat egyensúlyban kell tartani ahhoz, hogy Istennek tetsző legyen a szolgálatunk.

Zila Gábor az anyaság megéléséről is kérdezte a résztvevőket. Hajdúné Tóth Lívia mind a négy fiánál megélte a határtalan boldogságot, de mindegyik gyermeknél máshogy, máskor jött az extázis. Az elsőnél rögtön a születés után – a gyermek puszta jelenléte okozta, aztán jöttek a kijózanító hétköznapok. A második gyermekkel azért volt mámorban, mert a világ legszebb gyerekének tartotta. A harmadik egy nagyon nehéz terhesség után, komplikált szüléssel jött a világra, ami után annyira beteg lett, hogy nemhogy nem jött rögtön az öröm, de az első hónap ki is esett az édesanya számára. A következő hetekben szépen lassan küzdöttek meg egymásért, és fokozatosan kúszott be a kötődéssel együtt a felszabadultság érzése is. – Ezek jó példák arra, hogy sokféle út van. A gyereknevelés sokszor idegtépő, idegpróbáló. Van, amikor küzdeni kell a boldogságért, de érdemes, mert az előbb-utóbb megérkezik – hangsúlyozta. A lelkésznő igyekszik következetesen nevelni a gyerekeit. Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy az elvek arra is jók, hogy néha feladjuk azokat. Jó példa erre szerinte a cumi, amelyről azt gondolta, hogy a legnagyobb butaság. Az első gyermeknél még tartották magukat, pedig nagyon sírós volt. A második viszont nagyon erősen és gyakran szopta az ujját. Ezért aztán végül beadták a derekukat, cumit adtak neki. Úgy gondolja, érdemes volt engedni. Ugyanígy kötötték az ebet a karóhoz a saját kisággyal kapcsolatban is. Aztán a harmadik gyereket már eleve maguk közé tették a nagyágyba. És jól tették. – Mindenki felnő. Nem vagyunk egyformák, nem egyformák a gyerekek, de a boldogságot minden élethelyzetben meg lehet találni – mondta Hajdúné Tóth Lívia.

Szász-Kovács Emese hasonlóan tudatos volt. Beszerezte és elolvasta az összes könyvet, amely az ikrek gondozásáról szólt. Egyetlen probléma adódott csupán: a megszületett babák nem olvasták ezeket. Egyetértett a lelkésznővel abban, hogy az elveket néha el kell engedni. Szerinte a gyerekek számára az a legfontosabb, hogy érezzék a biztonságot, amelyet a szüleiktől kapnak.

Zila Gábor itt megjegyezte, hogy Tornya Erika rendszeresen segít lelki beszélgetésekkel másoknak. Úgy véli, sokszor nagyon bizalmas lehet ez a viszony. A szerzetesnővér teljesen egyetértett ezzel, és elmondta, hogy néha megrendíti a felismerés, hogy többet tud egy-egy emberről, mint az illető édesanyja. Ugyanakkor a segítő beszélgetésekben is Istenre fókuszálnak, és neki nem a szülők hibáztatása a dolga, hanem hogy jót kérdezzen. Nem ad tanácsot. Nagyon megérintő életsebekkel találkozik, és az azokat hordozókkal épp azért lehet véleménye szerint mély kapcsolatot kialakítani, mert kívülálló. Van egy kliense, akivel egyetemista korában kezdték, aztán „lediplomáztak”, „férjhez mentek” – így fogalmazott, a többes szám első személy jelzi a közös megélést, a támogatást. A nővér elmondta, hogy érzékeli a szülők hibáit, és a saját családjában is látja, ha valamit rosszul csinál például a testvére. Ha kritikát fogalmaz meg, akkor általában azt a választ kapja, hogy ne szóljon bele, hiszen nincs gyereke. Ehhez képest a kliensei meghallgatják, lelki kísérőként olyan bizalmat kap tőlük, amilyet talán meg sem érdemel.

A mostani rendezvény témája alaposan felkeltette a hallgatóság figyelmét. A Szólj be a papnak! nevéhez hűen ezen az estén is a közönség kérdéseire alapozott. Egy kérdező meg is fogalmazta kételyeit: Hogyan lehet mégis hitelesen véleményt formálni egy rosszul kezelt helyzetről, hogy lehet támogató tanácsot adni a szülőknek? Tornya Erika válaszában megfogalmazta, hogy el kell fogadnunk, hogy vannak határok, korlátok. Meg kell tanulni úgy jelen lenni, hogy az segítő legyen. Ő is számtalanszor élne az „Én megmondtam, hogy ez lesz!” dorgálással, de ilyenkor visszafogja magát.

Hajdúné Tóth Líviától sok szülőtárs kérdez a gyülekezetben, az intézményekben. Bizonyára azért, mert az, hogy négy gyereke van, azt feltételezi, hogy érti a dolgát. A lelkésznő szerint azonban ez nem az ő érdeme. Tényleg nem tudja, hogy mitől működik az egész. – Senki nem akarja rosszul csinálni, a legjobb szándékkal teszi a dolgát mindenki, de sajnos az eszköztár nem egyforma – hangsúlyozza. Szerinte a legjobb tanítás a példamutatás.

A karrier vagy anyaság témakörében általában felvetődik az a kérdés is, hogy mennyi és milyen segítsége van a szülőknek. Ezen az estén a saját édesanyával való viszony boncolgatásakor merült ez fel. Szász-Kovács Emesének sokkal szorosabb lett a kötődése az édesanyjával, miután megszülettek az ikrei. Tréfásan megjegyezte, hogy ezekben a percekben is a mama vigyáz rájuk. Édesanyja sokat lágyult, látja a különbségeket a szeretetformáiban is. A gyermekeiket, vagyis őket is szerették, de máshogy, kevésbé kimutatva. Elárulta, hogy az édesanyja sokszor fejezi ki a háláját, hogy az ikrek ott vannak, ott lesznek egymásnak mindig.

Hajdúné Tóth Líviától megtudhatta közönség, hogy mostanában sokszor gondolkodik azon, hogy milyen nagymama lesz. A négy fiú okán ugyanis neki az anyós szerep jut majd. Szerinte nehéz feladat lesz úgy és akkor segíteni, ahogy majd a fiai és menyei elvárják majd. Eszébe jutott, hogy első gyerekként az első unokája volt a nagyanyjának, ezért versenyhelyzetet érzett, de ahogy egyre magabiztosabb lett, úgy vált egyre támogatóbbá. Kifejtette, hogy ahol nem jó az édesanyával a kapcsolat, ott egy babaunoka szerinte nem oldja meg a helyzetet.

Tornya Erikát a rendbe való bevonulásakor egy kérdés nem hagyta csak nyugodni: az édesanyja sosem kap unokát tőle. Emiatt zaklatott volt egy kicsit, de a szerzetesi képzésben ezt sikerült feldolgoznia. Belenyugodott abba, hogy az ő élete nem szólhat arról, hogy a szülei vágyát teljesítse. Úgy gondolja, sok fiatal beleesik abba a hibába, hogy a szüleik vágyát akarják teljesíteni.

Egy fiatalember a hallgatóságból felvetette, hogy mára kitolódott a gyermekvállalás ideje, sokkal később vállalnak gyereket a fiatalok. A református lelkésznő erre reflektálva egy saját történetet hozott: húszas évei elején szülte első gyermekét, és úgy gondolta, harmincöt éves kora után nem szeretne több babát. Ehhez képest már betöltötte a harminchatot, amikor megszületett a negyedik fiú. Érezte, hogy van különbség, hogy más édesanyát kaptak a gyerekek, de nála ez működött. Ugyanakkor szerinte a biológia azt sürgeti, hogy minél előbb szüljenek a nők. Úgy gondolja, a mai helyzet mögött a társadalmi átalakulás is állhat, amíg ugyanis a nagycsaládok működtek, addig mindig volt, aki törődött a gyerekekkel. Hajdúné Tóth Lívia szerint nagyon fontos a támogatás, a háttér. Egy ismerőse nagymama, aki hetente egyszer elmegy a menyéhez, és olyankor az édesanya azt csinál, amit akar. Egy ilyen segítség lehet a kulcsa a második és harmadik gyerek megszületésének.

Szász-Kovács Emese már harminchét éves volt, amikor anya lett. Akkor már nem hajtotta a karrier, a verseny, hiszen amit ebben a sportágban el lehetett érni, azt elérte. Meg is dolgozott érte, de szerencsés is a helyzete. Mindennek együtt kellett állnia ahhoz, hogy ez így sikerüljön.

Egy édesanya karrierjében a férjnek, a gyermekek édesapjának óriási szerepe lehet. Szász-Kovács Emese szerint szükséges modernizálódni, már nincsenek férfi és női feladatok, bármilyen pozícióban egy nő is helyt tud állni. Ezzel párhuzamosan pedig otthon is meg kell lennie a munkamegosztásnak. Szerinte most már van egyensúly, muszáj besegíteni, ezt a férfiak is belátják.

Hajdúné Tóth Lívia nagyon büszke az újdonsült apuka generációra. Szerinte ma igényük van arra, hogy közös legyen a gyermek gondozása, nevelése. – Sokszor mi, nők rontjuk el azzal, hogy kevés teret adunk az apukáknak – hívta fel a figyelmet. Ő is a harmadik gyereknél jött rá, hogy a férje jó „anyuka”. – A férfiak jók az anyuka szerepben is, de csak akkor, ha mi engedjük, hogy azok lehessenek – tette hozzá. Mellékesen megjegyezte, hogy rendkívül sokat jelent egy gyereknek, ha ott van az apukája, és szeretetkapcsolatban nőhet fel.

Az alkalomra tervezett két óra egy szempillantás alatt eltelt. A közönség tágra nyílt szemmel hallgatta a válaszokat, a fiatalok igyekeztek tanácsokra szert tenni, az idősebbek egymásra kacsintva konstatálták, hogy sok mindent megéltek már az említett élményekből. A beszélgetés végén merült fel az egyik legfontosabb kérdés: fel lehet-e készülni az anyaságra, lehet-e azt tervezni. A vívónő szerint érdemes próbálkozni, de felkészülni rá nem lehet. Szász-Kovács Emese egy fekete lyukhoz hasonlította a helyzetet. Olyan, amikor az ember beleugrik valamibe, amiről nem tudja, hogy egy métert vagy száz métert zuhan majd. Hajdúné Tóth Lívia is tudatosan készült rá, mindent elolvasott. Az anyaságot gondolta az igazi karrierjének, de végül sokkal nagyobb csodaként élte meg, mint ahogyan elképzelte azt. Idén anyák napján az ötezer ember megvendégeléséről prédikált. A történetben nem szerepel anya, viszont van egy kisfiú, aki Jézus mellett áll, és nála van annyi étel, amely végül elegendő lesz ilyen sok embernek. A lelkésznő szerint a fiú mögött bizonyára van egy szerető anya, akinek a gyermeke jószívű. Úgy gondolja, ennek a történetnek az egyik következtetése az lehet, hogy az édesanya nem önmagát akarja megvalósítani, de a munkája a gyermekében láthatóvá válik.