Az anyaság a legcsodálatosabb hivatás

– Fantasztikus érzés volt, amikor megtudtuk, hogy kisbabánk lesz, hiszen már két éve erre vártunk – meséli Szabolcsiné Tóth Teodóra. – Már kezdtük feladni a reményt azzal kapcsolatban, hogy természetes úton kisbabánk lehet, éppen abban a hónapban készültünk egy orvosi beavatkozásra, amikor kiderült, hogy megfogant. Hálával a szívemben, potyogó könnyekkel néztem a pozitív terhességi tesztet. Nagyon sokat imádkoztunk érte, hogy lehessen gyermekünk, valóban egy csodának éljük meg az ő érkezését.

Ezt mutatja a névválasztás is: Teodóráék születendő gyermeküknek a Lia nevet adják, aminek jelentése „Istentől született”. – Úgy gondolom, hogy a név meghatározza az embert, ezért igyekeztünk olyat választani, ami végigkíséri az egész életét – mondja a kismama.

Habár a koronavírus a babavárást is megnehezíti, a fiatal tanítónő nincs kétségbe esve. – Nem tudok vizsgálatokra járni, ultrahangon is tizennyolc hetesen voltam utoljára. De nincsenek panaszaim, így remélem, minden rendben van odabent. A szülés biztosan nem lesz könnyű, főleg úgy, hogy a járvány miatt nem lehet bent velem a férjem, de nincsenek félelmeim. Hiszem, hogy minden okkal történik és Isten időzítése mindig tökéletes – teszi hozzá.

Teodóra gyakorlati kérdéseivel sincs egyedül, nagymamájához, anyósához, sógornőjéhez bármikor fordulat tanácsért és persze édesanyjával is mindent megbeszélhet. – Nekem anyukám a legjobb barátnőm. Ő huszonkét éves volt, amikor szült engem és a mai napig nagyon bensőséges a kapcsolatunk – mondja. – Tőle kaptam a hitemet és azokat a mintákat, amiket anyaként majd én is szeretnék továbbadni. Ő egy nagyon erős, határozott személyiség. Én sokszor elbizonytalanodom egy-egy akadály láttán, ilyenkor ő az, aki visszaterel a helyes útra. Remélem, hogy én is olyan támasza lehetek majd a gyerekeimnek, mint amilyen ő nekünk.

Surányi Réti Katalin ma már három gyermeket nevel, pedig sokáig az ő számára is csak vágyálom volt, hogy édesanya lehessen. – Egy éve voltunk házasok, amikor kiderült, hogy endometriózisom van. Kivizsgálások sora, majd egy műtét után megtudtuk, nem sok esély van arra, hogy spontán úton megfoganjak – a nagydorogi egyházközség lelkipásztora felidézi: hideg zuhanyként érte a hír. – Szinte sokkot kaptam, mert egyáltalán nem erre készültem. Mindig több gyerekre vágytam, ahogy azt más lelkészcsaládoknál is láttam. A férjemmel mi mindig is életpártiak, hívő emberek voltunk, én is mindig ezt hirdettem, ezt prédikáltam. A feltételek is megvoltak, ott állt a nagy parókia. Borzasztó volt belegondolni, hogy ebből talán semmi nem lesz.

Katalin úgy emlékszik, az első megrázkódtatás után nem sokkal – bár folyamatosan küzdött kérdéseivel – hamar számba vették a megoldási lehetőségeket. Nem sokkal később úgy határoztak, megpróbálkoznak a lombikprogrammal. – Nagyon sokat imádkoztunk, gondolkoztunk mielőtt meghoztuk a döntést. Úgy határoztunk, hogy adunk ennek egy esélyt és Istenre bízzuk magunkat. Tudtuk, ha az Ő akarata, hogy így legyen, akkor ad nekünk gyermeket.

Persze voltak ezzel kapcsolatban etikai dilemmáik: eldöntötték, hogy ha túl sok embrió lenne, melyeket nem sikerül beültetni, akkor azokat nem tudományos célra ajánlják fel, nehogy elpusztítsák őket, hanem egy olyan pár kapta volna, akiknek nem lehet gyermekük. – Semmiképpen sem volt egyszerű döntés. Sokat vívódtunk, de azt éreztük, hogy mi az életért küzdünk, a lombikprogram pedig ehhez egy modern eszköz Isten kezében – vallja.

A kezelés rögtön az első alkalom után sikeresnek bizonyult, a lelkipásztor 2006-ban ikerlányoknak adott életet. – Óriási volt az öröm, mert annak ellenére, hogy én olykor-olykor szkeptikus és kicsinyhitű voltam, Isten megadta ezt a csodát az életünkbe. Ráadásul humorérzéke is van, hiszen rögtön két kisgyermeket kaptunk! Mostanában gyakran emlékeztetem magam, amikor van egy kis csetepaté a kamaszodó lányokkal, mekkora ajándék az, hogy ők létezhetnek.

A csoda pedig folytatódott, öt évvel később Surányi Réti Katalin spontán úton teherbe esett és egy kisfiúnak adott életet. – Leírhatatlan érzés volt azt átélni, amikor Isten megmutatta, hogy neki semmi sem lehetetlen! Én azóta is arra biztatok mindenkit, hogy kérje meg a Teremtőt, mutassa meg, hogy mi az ő saját útja. Hiszen neki mindenkivel más tervei vannak. Van, akinek az a sorsa, hogy spontán úton legyenek gyerekei, van, akinek mesterséges úton vagy éppen az örökbefogadással kell próbálkoznia. De meggyőződésem az is, hogy Isten nem mindenkinek szán gyermeket. Aki viszont biztosan tudja és érzi, hogy az ő útja a gyermekvállalás, az semmiképpen ne adja fel – bátorít –, akkor sem, ha esetleg nehézségekbe ütközik, mert az anyaság valóban olyan csoda, amihez semmi nem hasonlítható.

Május első napjaiban egy többgyermekes édesanya biztosan nem unatkozik. Az iskolákban, óvodákban egymást váltják az orgonaillatú anyák napi ünnepségek. Beidek Adrienn szinte meg sem tudja számolni hány ilyen alkalmon vett már részt. – Öt gyermekünkből már csak a kisebbek készülnek műsorral, de mivel zenetanárként dolgozom, így a „fogadott gyermekeim” révén nagyon sok anyák napi műsort hallgatok meg minden évben – mondja nevetve.

Úgy tűnik, hosszú évek után ez idén másképp lesz, hisz a koronavírus az ünnepeket és a hétköznapokat is teljesen átírta. A gyerekek hetek óta otthon tanulnak, ami egy nagy család életében komoly logisztikát igényel. – Be kell osztanunk, ki, mikor ül a gép elé. A nagyobbak már magukat menedzselik, a kicsiket még terelgetni kell. A titok csak annyi, hogy mindenki tudja, nem ússza meg. A konyhaasztal körül szoktunk összegyűlni, mert így könnyen átlátható, ki mit csinál vagy éppen mit nem – meséli Adrienn, aki mindig sok gyermeket szeretett volna, hiszen neki is három testvére van. – Pontosan annyi gyerekünk van, amennyi lehetett, és ez nagyon megnyugtató. Nem akartunk sem érte, sem ellene tenni, hanem arra szövetkeztünk, hogy amennyi jön, azt mind elfogadjuk. Az én szívemben többnek is lett volna hely, de tudomásul kellett vennem, hogy lassan kifutunk az időből és valamiért Isten is így tervezte meg ezt a családot – mondja.

Habár sok gyerekkel néha valóban kihívás az élet, Adrienn szerint egy nagycsaládosoknak az örömökből is sokkal több jut. – A mi életünknek az az alapja, hogy keresztyének vagyunk. A férjem református lelkész, ami persze nem záloga annak, hogy hitben éljünk. De nagyon sok minden magától értetődővé válik azzal, hogy kegyelemből és kegyelemben élünk. Ezt a szeretetkapcsolatot szeretnénk a gyerekeinknek is továbbadni.

A férjével még a házasságuk előtt kialakult egy szokásuk. – Van egy hangjelzés, ami azt jelenti, hogy szeretlek. Ő ezt nagyon ügyesen csinálja, én csak lekopogni tudom. Ezt használjuk például társaságban, mert olyan jó néha akkor is a másik tudtára adni, amikor esetleg nem lehet hangosan kimondani. Talán egy hónappal ezelőtt történt, amikor a legnagyobb fiunk, Andris és a barátnője nálunk voltak, hallom a nappaliból, hogy Andris kopogja ezt a jelet. Először azt hittem, rosszul hallom, de aztán később is hallottam, hogy kopogják egymásnak. Ez egy nagyon szép és megható pillanat volt, mert anélkül, hogy ezt bármikor mondtuk vagy javasoltuk volna, megtermett a szívében.