Az egyént építő közösség

Az élet maga egy közösség, hiszen annak kiindulópontja a szentháromságos közösségben élő Isten – vallja Szabó Tamás. – Emellett alapvető egy közös cél, és hogy a tagok elfogadják vagy szeretik egymást – mondta Ablonczy Áron. De vajon több-e egy csapat, mint az egyén? – tette fel a kérdést Zila Gábor. Kondás Elemér szerint a futballban a klub a legfontosabb, majd a csapat, és utána jön csak az egyén – mégis a csapat egyénekből tevődik össze. Tapasztalata szerint nem törvényszerű, hogy sok kiemelkedő játékos együtt jó csapatot alkot, viszont egy alapvetően jó közösség válhat jobb csapattá annál, mint amit egyenként kitűnő játékosok alkotnak. Utóbbi esetben az egyén érdekei, egója sokkal dominánsabb lehet, mint a csapat előmenetele. Szabó Tamás szerint vigasztalást jelent, hogy nem kizárólag az egyének képességei szavatolják a csoport sikerét, sokkal inkább számít az együttműködés, illetve az, hogy a vezető valami többet tud kihozni belőlük – amit Jézus és tizenkét tanítványa kitűnően szemléltet. Ablonczy Áron tapasztalata szerint kihívást jelenthet, hogy olykor eltér egymástól az, ahogy a tagok a közösséget definiálják, mint amire a vezető törekszik, ráadásul különbség van a generációk között is.

Hogy mitől lesz jó közösség az egyénekből álló csoport, a lelkész szerint nagyon sokszor épp az egyénnel kezdődik: rajta múlik, hogy tudja-e szeretni a csoportban lévőket úgy, ahogy Jézus tanította János evangéliumában (13,35 és 4,20–21). Emiatt sokszor az ember saját maga az akadálya a jó közösség megvalósulásának – hangsúlyozta Ablonczy Áron. Ezt húzta alá Szabó Tamás is: – A szeretet nem képesség, hanem feladat, ami alapvetően ugyanolyan profizmust vár el tőlünk, mint a játékostól – majd hozzátette, hogy a döntésünk és az azt követő cselekedeteink válthatják ki esetleg később azt, hogy ehhez pozitív érzés is társuljon.

És hol van mindebben az alázat helye? – tette fel a kérdést Zila Gábor. Szabó Tamás mindenekelőtt elkülönítette a fogalmat az alázatoskodástól, és kiemelte, hogy az alázat nem alá- és fölé-, hanem mellérendelés: amikor tisztában vagyunk saját képességeinkkel és azzal, hogy ez a puzzle-darab hogy illik bele a nagy egészbe. A közösség pedig a visszajelzésével tud segíteni, hogy nem fals-e a meglátásunk. Kondás Elemér szerint alázat kell a kölcsönös segítséghez is: a játékos előrelépése a csapata, az edző, a stáb segítségétől függ, akiknek pedig sokszor az ő segítségére van szüksége. Ablonczy Áron a vezető alázatát húzta alá, akinek vállalnia kell, ha hibázott, hiszen ezzel példát mutat, és a megélt közösséget is mélyíti. Kondás Elemér hozzátette, hogy egy csoport viselkedése visszatükrözi a vezető morálját.

A közönség első kérdéseit követően az asztal körül ülőktől megtudtuk, hogy egy csoportnak természetszerűen előbb vagy utóbb lesz vezetője, ami jót tesz a közösségnek, valamint elősegíti a gördülékenyebb működést. Hangsúlyozták, hogy ma igazán nagy ereje a kis közösségeknek van, de már az Újszövetségben is annyian alkottak egy gyülekezetet, ahányan befértek egy házba. Emellett az tapasztalható, hogy ha valaki több csoportnak a tagja, az csak a minőségi részvétel rovására megy, ezért érdemes a kevesebb, de minőségi részvételre törekedni.

Adódik a kérdés, hogy lehet-e egy online közösség építő, amely ebből a szempontból viszont számtalan lehetőséget kínál. Ebben nem volt teljes egyetértés a beszélgetőtársak között. Szabó Tamás kezdetben a határozott nem választ képviselte. Véleménye szerint a közösségi média valójában „közösség nélküli média, ahol mindenki egyén”, ráadásul a nyomában nagymértékű elmagányosodás jár. Ablonczy Áron meggyőződése, hogy a személyesen megélt közösség minőségibb, azonban több jó gyakorlatot is lát, amikor a gamerek számára létrejött nagyszámú online házi csoport vagy az egymástól távol élő, online istentisztelet-látogatókból szervezett kis kör építi az embereket. Végül Szabó Tamás is elismerte, hogy ez a fajta online jelenlét valóban nem rossz – első lépcsőfoknak.

A megosztó kérdés, miszerint megélhető-e az úrvacsora/eucharisztia közössége az online térben, minket is gondolkodásra késztet. Ablonczy Áron felvetette, mit jelent számunkra, hogy az I. századi keresztyének akár egyedül is megélték az úrvacsorát, hiszen naponta várták vissza Jézust, és gyakran emlékeztették magukat rá. Szabó Tamás szerint viszont valójában nekünk van szükségünk arra, hogy kilépjünk az otthonunk falai közül, és mi vagyunk, akik változunk ennek következtében. Hozzátette, fontos, hogy egymás szemébe nézzünk, és éljünk azzal, hogy teremtett testünk is bevonódhat ilyen módon a közösségbe: a görögkatolikus liturgia színei, képei, illatai is segítenek, hogy az egész lényünkkel imádkozzunk.

Ablonczy Áron ötlete nyomán interaktív módon válaszoltunk arra, hogy milyen tényezőktől építő egy közösség: ki-ki kézfeltartással szavazhatott például a humorra, a megbocsátásra, a toleranciára. A református lelkész ezután elismerte, ő maga is úton van abban, hogy például a felnőtt testvéreivel, munkatársaival megélt közössége hogyan válhat építővé. A résztvevők együtt kutatták az egyén felelősségét. Ablonczy Áron mellett többen is tapasztalják, kihívás, amikor sokan csak élvezői akarnak lenni a közösségnek, miközben a lelkész vezetőként azt várja, hogy mindenki tegye bele, amit tud. Szabó Tamás is tapasztalja, hogy az emberek általában egy kész, jó közösséget keresnek, ennek az igényével jelennek meg ahelyett, hogy azt néznék, mit hozhatnak és mit tehetnek bele ők egy gyülekezetbe, ami által igazán a részévé válnak. Kondás Elemér az elhangzottakat a foci nyelvére lefordítva hozzátette: – Annak passzolok, aki vissza is adja.

Ezt követően Zila Gábor úgy kérdezte a résztvevőket, mint akik vezetők, arról, hogyan vonnak be újabb embereket a munkahelyi csapatukba vagy a gyülekezetükbe. Az új munkatársnak vagy futballjátékosnak a többlépcsős felvétel során komoly kritériumoknak kell megfelelnie – emelte ki Ablonczy Áron és Kondás Elemér, hiszen felelősek azért, hogy kik lesznek a csapat részei, és sokkal könnyebb az elején nemet mondani, mint később elbúcsúzni valakitől. Szabó Tamás e téren élne a megelőlegezett bizalom naivitásával – míg a gyülekezetépítésben a magvetőt állította példaként elénk, aki pazarlóan, szinte esztelenül szórja a magokat mindenhova. Ablonczy Áron lelkészként a példamutatást és a szemléletformálást emelte ki: egy növekvő gyülekezet sok tagja számára nehéz lehet, hogy rájuk nem jut annyi figyelem, mint amikor kevesebben voltak, így akár azt a következtetést is levonhatják, a növekedés nem tesz jót a közösségnek. A lelkész feladata ilyenkor is a szemléletformálás azáltal, hogy képviseli a keresztyének Krisztustól kapott feladatát: mindenki felé terjeszteni az evangéliumot és szeretni a betérőket. Példa előtte vezető lelkésze, aki, ha döntési helyzet adódik, az embert választja, teszi prioritássá a teendői előtt.

A közönség felhívására mindhárman megosztották vezetőként megélt legnagyobb sikerüket és kudarcukat a jelenlévőkkel. Ezután őszintén beszéltek annak a teljességéről is, mivel jár, hogyan lehet feloldani, ha a felülről jövő döntés következtében kell továbbállni egy közösségből: a gyászfolyamatról, az igazságtalanság átéléséről, ami fáj, és a továbblépésről, az új közösség gyógyító valóságáról. Ezek mellett Szabó Tamás hangsúlyozta, hogy „a szeretetünk stabilitását azért mégis egy másik interakció adja: maga az Úristen”, és „ahelyett, hogy én ragaszkodom valamihez, ami úgy gondolom, hogy az enyém, rájövök, hogy valójában nem valami az enyém, hanem én vagyok valakié”.

Olyan ünnep felé közeledünk, ami a közösség egy óriási csodájának és ajándékának megélését jelenti: hogy Isten maga közösséget vállalt velünk – e gondolatokkal búcsúzott Zila Gábor. Legközelebb februárban, a házasság hete apropóján hív közös gondolkodásra a Szólj be a papnak! rendezvénysorozat.