Az imádság nem kólaautomata – töredékek a Csillagpontról

Áldás, békesség! – már a bejáratnál tudjuk, hogy hova érkezünk, amikor valaki hangosan ránk köszön, és utat mutat a parkoló és a jegypénztár felé. Természetesen pont addig érkezik egy gyors zápor, amíg beérünk valami fedett helyig a Zánkai Erzsébet-táborban.

Ahogy a gyorsan jött és ment eső felszárad, piknikezők jelennek meg mindenütt, plédeken és padokon. A Lehetőségek Piaca is éledezik, ahol számos szervezettel találkozhatunk. A Kálvin Kiadó sátránál két huszonéves épp egy bibliamagyarázó könyvről beszélget, egyikük nagyon ajánlja a másiknak olvasásra. A sárospataki teológia sátránál Pál apostolról társalognak, miközben szemben a rendezvényen vendégeskedő Veszprém Vármegyei Rendőr-főkapitányság rohamfelszerelését próbálják fel a srácok.

Kicsit odébb, a Magyar Református Szeretetszolgálat sátránál egy körben tucatnyi fiatal ül, páran nézik őket távolabbról. – Jó estét! Jó napot! – mondja egy oktató, és közben varázsjeleket ír a levegőbe. Jelnyelvet tanulnak.

Óriási a terület, van olyan helyszín, amit meg sem találunk, vagy csak utólag tudjuk meg, hogy volt ott valamilyen program. Akkora a választék, hogy egyetlen ember nem tud mindent végiglátogatni.

Az egyik színpadon messziről meglátjuk Bedekovics Péter budai lelkipásztort, és ahogy közelebb érünk, az is látszik, hogy ülőhely már nem nagyon van. Aztán megüti a fülünket néhány mondat arról, hogy a nemi egyenlőségről és gendertémáról beszél. „Bevállalós” téma. Bátor dolog erről beszélni, főleg fiatal közönség előtt. A lelkész egyedi szempontokat is behoz, például azt, hogy amikor valaki arról beszél, hogy a Biblia szerint valami miatt bűnös egy ember, akkor nem szabad elfelejteni, hogy minden ember bűnös. „Ha van teljes egyenjogúság a világon, akkor az a bűn egyenjogúsága” – halljuk az előadótól, de azért persze beszél konkrétumokról is, például arról, hogy a szexuális orientáció önmagában nem bűn, de bizonyos cselekedetek igen. Előadása persze nem csak a bűn-nem bűn kérdése körül forog, sok oldalról járja körül ezt a nem könnyű témát.

„Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban magát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen s az ilyennek nincs mit válaszolni” – hallgatjuk Csoóri Sándor sorait a QJÚB fellépésén, a színházteremben, ahol a fülledt meleg ellenére óriási a tömeg. Az ajtón alig lehet belépni, a „bezzegamaifiatalok”, akiket sokszor lesajnálnak, hogy nem érdekli őket az irodalom, egy zenés irodalmi előadáson még a lépcsőkön is ülnek, mert szék már nem jutott. Mégsem halott az irodalom?

– Budapestről elhívtam a kollégámat, hogy kóstolja meg a kávét, mert itt készítik a legjobb cortadót – mondja fotós kollégám az önkéntesek kávépontján a kiszolgálóknak. Majd kávéval a kézben a Meghallgatlak feliratú asztalnál ülő fiatalokkal váltunk néhány szót. Akármilyen furcsán megfogalmazott, fáradtsággal terhelt kérdésre lelkesen válaszolnak, bárki baját, örömét meghallgatják. Az asztalnál helyet foglalók szerint akkor is fontos meghallgatni a másikat, ha nem biztos, hogy tudunk segíteni a gondjain, mert már az is segítség, ha elmondhatja azt valakinek.

Nevetést hallunk az egyik színpad felől, a félig nyitott csarnok bejárati részéhez is alig lehet odaférni. Pál Feri atya áll a színpadon, és a maga heves, mosolygós stílusában mesél. Nem egyszerűen oktat, hanem tanmeséket sző. Hallunk haldoklókról, „Margit nénikről” és „Pista bácsikról”, akik felajánlják a kórházi ágyon a fiatal papnak a kompótot meg a narancslevet, amit a család hozott, mert „nekik már nem kell”. Komikus jelenettel emeli fel a szomorúság után a közönséget: hogy jutna eszébe bárkinek, hogy a haldoklók közül a pap jön ki a „cuccal”, a begyűjtött kompótokkal és narancslevekkel. De közben tanít is: ezek az emberek adni szeretnének, és kiszolgáltatott helyzetükből kiszakadva szeretnék újra azt érezni, hogy birtokában vannak még az egyik nagy kincsnek, az emberi méltóságnak. Elöl egész fiatalok hallgatják Pál Ferit, leghátul pedig babakocsit tologató apukák, anyukák altatnak, miközben a színpadra is figyelnek fél füllel.

Arra leszünk figyelmesek, hogy egy kisebb, inges-öltönyös csoportosulás alakul a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat sátránál. Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár ült be a sátorba beszélgetni és kitölteni az egyik tesztet. Nem sokkal később gördeszkára pattan, pontosabban longboardra – ha helyesen tudom a típus nevét –, amelyet egy fiatalembertől kér kölcsön némi beszélgetés után. A Csillagponton a politikusok sem (csak) politikusként vannak jelen. És nem is ők vannak a főszerepben, hanem az Úristen, a főbb mellékszerepekben pedig azok, akik őt szolgálják valamilyen formában.

– Jézust ritkán látjuk félni – halljuk az esti istentiszteleten Kovács Gergőtől, a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet lelkészétől, aki arról beszél, hogy Jézust imádkozás közben nem a halál ijeszti meg egy pillanatra a Gecsemáné-kertben, hanem az Istentől való elszakadás érzése. Az Atya a kereszten ugyanis egyedül hagyja Fiát, aki értünk vállalja a halált, hogy megváltson minket, bűnösöket. Hogy nekünk ne kelljen megtapasztalni ezt, hogy amikor mi összetesszük a kezünket, akkor ott legyen mellettünk Isten. A lelkész arra is figyelmeztet, hogy az imádság nem úgy működik, mint egy kólaautomata, hogy bedobom a kétszázast, megnyomom a rendelés gombot, és az Úristen teljesíti a kívánságunkat. Az első bűneset óta van fájdalom, sírás, szorongás, veszteség is, és addig is, amíg ezek az új éggel és földdel elmúlnak, addig sem vagyunk egyedül – mondja Kovács Gergő a nagyszínpadon tartott esti istentiszteleten.

A Csillagpont kapuján kilépve máris egy barátságtalanabb, ridegebb világban érezzük magunkat. Szívesen visszatérnénk a fesztiválra, ahol a püspököktől a konfirmandusokig mindenki egy forgatagban éli meg az összetartozás érzését Isten követésében.