„Azt csinál, amit akar, angyalom!”

Semmi nem fekete és fehér – vallja Erdős Eszter. A ráckeresztúri drogterápiás otthon vezetője negyven év szolgálat után adta át a stafétát. De most nem az életműről, hanem róla lesz szó.

Október elején ünnepelte negyvenedik születésnapját a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúron, Erdős Eszter a drogmisszió történetéről tartott előadást. A kis kápolnában ültünk vagy hetvenen. Csodáltam Esztert, ahogy végigsétált a széksorok között farmerben, cipzáras pulóverben, jobb kezében gitárral, hosszú haja gyönyörű, vaskos fonatba rendezve. A református Bibliaolvasó Kalauz belívéről kilépett számomra a valóságba, minden lelkészi sztereotípiát romba döntve. Főként azzal, hogy nem az előadásba kezdett bele, hanem kérdezett. Érdekelte mind a hetven ember, aki ott összegyűlt. Még én is. Néhány héttel később már a saját otthonában találkozunk. Jó hozzá megérkezni. Mielőtt leülünk a nappaliban, megkérdezem, hogy ő hol szokott ülni, melyik az ő helye. Azt mondja, neki mindegy, mert mindegyik helyen mást szokott csinálni. Meg is mutatja, hogy hol ül, amikor az unokái nála reggeliznek, hol szokott nekik mesélni, hol játszanak. Egyetlen helyhez nem köt csak tevékenységet – ezt választom, ez lesz a kérdezőfotel. Persze először ő kér, hogy mondjak magamról valamit, ahogy Ráckeresztúron is érdeklődéssel hallgatta meg mind a hetven embert. Felülírhatatlanul fontosabb neki a másik. És ez a másik most én lehetek, aki a héber feliratú faliszőnyeget vizsgálom épp a háta mögött.

Erdős Eszter: Örökség az apai nagymamámtól, ahogy ez a két váza is. Divat volt a századfordulón, hogy ráfotózzák a kancsóra a családot; a középső kislány a nagymamám. Zsidó származású a család azon része, bár a nagymamám szívből megtért, tehát nem azért keresztelkedett, hogy megmeneküljön. Őt a háború alatt keresztyén családok rejtegették, ami számára egyébként nagy csalódás volt, mert elvették az összes ékszerét, aztán pár nap múlva azt mondták, hogy mennie kell. Ettől függetlenül Istenből nem ábrándult ki, élete végéig hívő keresztyén maradt. Tudta, hogy vannak hitvány emberek, de ez nem azt jelenti, hogy Isten hozzájuk hasonló. A nagyapámról nem tudom, hol bujkált, de azt tudom, hogy kétszer feljelentette a házmester a Lövőház utcában. Ez a házmester a háború után ennek ellenére becsöngetett hozzá igazolásért arról, hogy ő zsidómentő volt. A nagyanyám kiborult – de a nagyapám megírta az igazolást. Azt mondta, hogy neki ez volt a bosszúja. Édesapámat már reformátusnak keresztelte Haypál Benő a Szilágyi Dezső téren, és én is református lettem. Ennyit a szőnyegről. (nevet)

Mindig azt gondoltam, hogy aki zsidó származású, az mélyebben érti az Igét.

Szerintem ez nem így van, és nem is szeretnék úgy gondolkodni, hogy bárki a testi vagy a genetikai adottságai miatt valamit jobban tud vagy jobban ért. Hitünk szerint Krisztusban beoltattunk a szelíd olajfába mindannyian. Az anyai nagymamám egyébként református volt, a testvéreimmel rajongtunk érte meg az evangélikus nagyapámért. Nagymamára úgy emlékszem, mint aki egész életében a Bibliát olvasta, viszont a vasárnapi istentiszteleteket evangélikus nagyapámtól külön töltötte, és egész életében siratta, hogy a lányai is evangélikusok, egészen addig, amíg a lányok elé nem álltak és megígérték neki, hogy minden unokája református lesz, csak ne sírjon.

Megvigasztalódott a nagymama?

Azt nem tudom, de úgy adta az élet, hogy mind a ketten református fiúhoz mentek feleségül, és tényleg minden gyerekük református lett, így én is. De gyerekkoromban evangélikus templomba is nagyon sokat jártam a nagyapámmal. Szóval református vagyok, és szeretem az egyházamat, de otthon érzem magam egyébként a szabadkeresztyén gyülekezetben vagy az evangélikus templomban is.

Az örökség mit jelent számodra?

Mind a négy nagyszülőm mélyen hívő ember volt, szerintem ez csodálatos örökség. A nagyszüleim és a szüleim is rendszeresen jártak templomba, nemcsak vasárnap, hanem a hétközi bibliaórákra is. Mindennapos volt számukra a bevásárlás is, anyám állandóan sütött, főzött, közben teljes állásban dolgozott, és rendszeresen látogatta a családtagokat. Nem tudom, hogy volt ideje a szüleimnek ennyi mindenre.

Erdős Eszter pedig létrehozta mindazt, ami a református egyházban drogmisszió címén működik.

De a rokonlátogatásokban sokkal rosszabb vagyok, sőt. Most, hogy nyugdíjba mentem, hangsúlyos helye van a tervlistámon, hogy azokat, akiket elhanyagoltam, meg fogom látogatni.

A Szilágyi Dezső téri gyülekezethez tartoztatok gyerekkorodban?

Nem, Pasarétre. De én nem ott tértem meg, hanem Németh Géza ifjúsági táborában tizennyolc évesen. Zűrös gyerek voltam, tudod, tizenhat évesen megszöktem otthonról, aztán hazamentem, és végül estin érettségiztem, amihez kellett az anyám támogatása is.
Az ifitáborba egyébként a barátnőm hívott el, aki viszont nem jött. Utólag örülök neki, mert gátlásos voltam, szégyelltem volna, hogy ez engem megérint, de azon a héten rájöttem, hogy én mindig Istenhez akartam tartozni. Gyerekkoromban rengeteg misszionárius történetét olvastam, nem emlékszem, kiknek a történetei voltak, de megmaradt belőlük a vágy, hogy misszionárius legyek. Afrikába meg Indiába akartam menni – ma már tudom, hogy arra nem lettem volna alkalmas, hiszen a póktól is félek.

Elég meredek pályán álltál meg azért, pókfóbia ide vagy oda.

Vagány vagyok, nem félek a drogosoktól, a cigányoktól, a bűnözőktől, de a pókoktól meg a skorpióktól igen. Eredetileg magyar–ének szakra jelentkeztem az egyetemre, de jött a csendeshét, úgyhogy el sem mentem felvételizni, mert tudtam, hogy lelkész szeretnék lenni, semmi más nem érdekel.

Előfordult a pályádon, hogy megkérdezted magadtól, hogy hogy kerültem én ide?

Sok döntésemet megbántam az életemben, de ezt soha. Minden percét élveztem a szolgálatnak. Na jó, majdnem minden percét… Pedig Cseri Kálmán úgy adott lelkészi ajánlást, hogy nagyon korrekten elmondta, hogy a leragasztott borítékban, amit a kezembe adott, az áll, hogy ő engem nem ajánl. A teológiára úgy vettek fel, hogy nem tudtam megmondani, hol működött Kálvin. Ezen most persze már nagyon tudok nevetni, de a nyelveken kívül ott nem volt nehézségem. Gimnazista koromban egyébként a debreceni refiből rúgtak ki, az én hibámból. Amikor fiatal lelkészként visszahívtak csendesnapra szolgálni, már a drogmisszióról tartottam előadást – amit mindjárt azzal a vallomással kezdtem, hogy ez nekem miért is különösen nehéz.

Jó benned ez a leplezetlenség.

Pedig ennyi év távlatából sem könnyű róla beszélni. Tizenöt évvel később egy egyházmegyei közgyűlésen odalépett hozzám egy idős bácsi, hogy mennyire sajnálja, hogy annak idején ő is arra szavazott, hogy kirúgjanak a gimnáziumból. Én viszont megköszöntem neki, hogy kirúgtak. Hálás vagyok azért, hogy még időben kaptam jelzéseket, hogy amit jónak gondolok, az valójában nem az. A leplezetlenséghez tartozik még talán, hogy teológus koromban az állambiztonsági szolgálatok engem is megpróbáltak beszervezni, hogy jelentéseket írjak a többiekről. Elmagyarázták nekem, hogy mivel voltam Németh Géza tiltott táborában, voltam vele evangelizálni, ezért a családomat is tönkreteszik meg engem is, soha nem mehetek külföldre, soha nem leszek lelkész, és a szüleimet is kirúgják a munkahelyükről. Ilyeneket mondott az az ember, aki bejött a teológiára, engem név szerint keresett, és kapott egy szobát a dékáni hivataltól, ahol mindezt elém tárta az aláírandó papírral együtt. Csakhogy én pánikrohamot kaptam, és elkezdtem sikítani, amire benyitott a dékán, aki megkérte az urat, hogy távozzon. A rendszerváltás után egyébként kikértem a történeti levéltárból az irataimat, ezt azóta sokszor megbántam. Nagyon rossz érzés volt elolvasni, hogy kik jelentettek rólam. Bár volt egy jó mondat, amiért talán megérte. Azt írta az egyik csoporttársam, hogy Erdős Eszter az igazság bajnoka, soha nem hazudik. Gyerekkoromban rengeteget hazudtam meg loptam, és elképesztően jólesett, hogy a teológián már ezt írhatta az „ellenségem”. Az ÁEH-tól (Állami Egyházügyi Hivatal – a szerk.) még egyszer hívtak, miután Európa Kiadó-koncertet szerveztem a Fasorban, de akkor is pánikrohamot kaptam, és Adorján József elintézte, hogy ne kelljen bemennem. Sokan bírálják Adorján Józsefet, mert békepap volt. Elhiszem, amit az egyháztörténészek mondanak, viszont velem jót tett. Szerintem egyetlen történet sem fekete-fehér.

Végül is ő indította útjára a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót, aminek eléggé szabad missziói keretet hagyott, ha jól emlékszem.

Igen, korábbi püspökünk, Bogárdi Szabó István volt az első elnöke, én hatodéves voltam a Fasorban, tehát még „megbízhatatlan”, úgyhogy havonta jártam beszámolni a tevékenységemről, de semmiben nem kekeckedett. Amikor Adorján Józsefet kérdeztem arról, hogy szerinte mit csináljak, csak annyit mondott: „Amit akar, angyalom!”

Az érdekel, hogy hogy vittél be nagyjából hatvan ilyen-olyan állapotban lévő fiatalt a fasori templomba bibliaórára.

Nagyon könnyen. Akkor sokkal vagányabb dolog volt templomba járni, mint most. Meg hát volt zsíros kenyér és tea. 1984-ben arra gondoltam, hogy középiskolából kirúgott gyerekekkel fogok foglalkozni, mert voltak olyan haverjaim, akik ugyanúgy abbahagyták a sulit, mint én, de nem volt mögöttük az én anyukám, így ők lezüllöttek, elsüllyedtek. Őket kerestem meg, és el is jöttek. És egyre többen jöttek. Miért lett népszerű? Szocializmus volt, akkor a drogos szubkultúrában is volt egy kis ellenzéki feeling. A mostani drogos szubkultúrában nincs ilyesmi. Most bűnözői feeling van, akkor viszont Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését a hónuk alá szorítva járkáltak a drogosok az utcán. Pajor Tamás is megfordult a Kallódó bibliaórámon, bár ő pont nem ragadt ott. De sokan igen. Szerintem annyi történt, hogy érezték, tényleg szeretem őket.

Megfogalmaztad egy korábbi interjúban, hogy nem gondoltad, hogy elhívásod van a drogosok felé. Miért nem?

Mert szerintem hatalmas tévút, hogy várunk a nagy elhívásra, miközben telik az élet. Úgy gondolom, hogy véletlen volt, hogy pont erre a területre kerültem. Ha máshova kerülök, azt is szeretettel csináltam volna. Tizennégy évig voltunk Hidason a férjemmel, ami egy háromszáz lelkes református gyülekezet Baranyában és negyven-ötven fős ifink volt. Ott papné szerepben voltam, de ugyanazt vittem tovább, amit a rákosszentmihályi gyülekezetben láttam, az ifjúságban. De a teológia alatt is nyüzsögtem, nemcsak teológusnapokra jártam, hanem ifiket szerveztem Gödöllőn, Budakeszin, Rákospalota-Óvárosban, jártam Nyírmadára, csendesnapokra és a cigánytelepre is. Betlehemeztünk szenteste a pályaudvarokon, lebegtem angyalruhában a csövesek között, és beszéltem az evangéliumról. Szóval, amikor a főjegyző úr engem is behívott a rendelt időben, hogy hova szeretnék menni szolgálni, nem volt elképzelésem. Van néhány nagyon konkrét elhívás a Bibliában, de ami mindenkire vonatkozik, az mindössze az, hogy Istent képviseljük ezen a világon, és amerre járunk, szeressük az embertársainkat. Lehet, hogy túlmozgásos vagyok persze, de most, hogy nyugdíjba mentem, már felvettem a kapcsolatot a kerületem egyik képviselőjével, hogy havonta egyszer szívesen tartok ingyenes anonim addiktológiai tanácsadást. Az a tapasztalatom, hogy sokan azért halogatják évtizedekig a segítségkérést, mert félnek attól, hogy felveszik az adataikat, és bekerülnek a rendszerbe. De olvasóklubot is szeretnék – számomra a könyvek mindig menedéket jelentettek, és ma nagy szükség van az olvasás népszerűsítésére. Még csak két hete mentem nyugdíjba, de ugyanaz vagyok, mint a hivatalos szolgálat letétele előtt. Addig sem kevés önkéntes munkám volt, egyszerűen szeretek a közösségért tenni. A kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy van ez a Mentsük meg Magyarországot! projektem, ami azt jelenti, hogy nem akarok úgy élni, hogy csak annyit teszek, amiért a fizetésemet kapom. Ha csak annyit tettem volna, akkor egyrészt nem jöttek volna létre az intézmények a drogmisszióban, hiszen soha senki nem mondta, hogy csináljam. Másrészt akkor nem lennének gyógyulások. Azért tettünk a kliensekért ezerszer annyit, mint ami szükséges, mert azt akartuk, hogy tényleg meggyógyuljanak. Szerintem ez hajtott kezdettől fogva, hogy ha már csináljuk, akkor legyen jó a buli.

Rendben, legyen jó a buli, de a szolgálati évek alatt volt olyan, amikor neked nehéz volt szeretni?

Olyan volt, amikor lealáztak. Még a misszió indulásának kezdetén meghívtak egy pszichológiai konferenciára előadást tartani, én pedig felolvastam a Szeretethimnuszt a Bibliából, és arról beszéltem, hogy a módszeren túl a szeretet a legfontosabb. Egy jeles pszichiáter, aki meghívott, nem megköszönte, hanem szakmaiatlannak minősítette az előadást. Azóta azért komoly szakirodalma lett a szeretet gyógyító erejének, már tény, hogy a terápiás kapcsolatok eredményessége hatvan százalékban magán a kapcsolaton múlik. Persze, azért szereztem öt diplomát, mert nagyon fontos a hozzáértés is, de nálam csak olyan munkatársak dolgozhattak, akik tényleg szeretik a klienseket. Emellett az is világos, hogy aki nem szereti a terapeutáját, az nem fog gyógyulni. Nemcsak az a fontos, hogy mi szeressük a klienseket, hanem hogy a kliensek is szeressenek minket. Ha a kliens engem nem szeret, az nem azért baj, mert akkor nekem rosszabb lesz az önértékelésem, hanem azért, mert nem fog gyógyulni. Mert nem csak kellemes dolgokról beszélgetünk egy terápiában. Jézusnál világosabban soha senki nem fogalmazta meg a szeretet lényegét. Ezt a pszichológia negyven évvel ezelőtt még teljességgel tagadta.

Ráckeresztúr indulásába is messze több kilométert tettél, mint ami az elvárható. Miért?

A baracklekvárokat anyám kamrájából? (Nevet.) Az a fajta kalandvágy volt bennem, hogy azok mellett legyek, akik sérültek, akik bajban vannak. De nekem ez az egész jó buli volt. Most meg az a jó buli, hogy együtt lehetek az unokáimmal, ami majdhogynem fárasztóbb, mint a brazíliai börtönből szabadult munkatársat integrálni a közösségbe.

Elmondtad, hogy a nagyszüleidet mennyire tisztelted azért a hétköznapi emberi helytállásért, ahogy az életüket élték. Te nagyon sok mindent csináltál, amibe belefért valahogy öt diploma, belefért három gyerek és két drogmisszió...

De elrontottam az életem, mert pont a házasságomat nem tudtam megmenteni.

Lehet az élet minden területe sikertörténet?

Nem, de az fontosabb lett volna, csak nem vettem észre időben, hogy mi az, ami nem működik. A jóságról még csak annyit, hogy én nem tartom magam jónak, de ott a dédnagyanyám, akit már mutattam a fotón. Hangsúlyos helyen van, mert bár keveset tudok róla, de az megmaradt, hogy apám egyszer azt mondta róla, hogy igazi angyal volt. Valószínűleg nem leszek olyan, mint ő, de azért kijelöli az irányt. Én nagyon sokszor voltam önző az életemben.

Miért nincs benned az a vágy, hogy felfelé kerekítsd a valóságot? Miközben láthatnánk azt is egyébként, hogy rengeteg díjat kaptál. Ezt nem szoktad emlegetni. Ez nem fontos?

Nagyon örültem mindegyiknek, és jól is esett a visszajelzés a munkámra, amikor kaptam őket. Amit megfogalmaztam, inkább annak a bűnbánata, amit elmulasztottam. Egy szöveg pár éve körbejárt a neten, Svetlana Hmelj írta, a címe: Egyszer majd születik egy fiam – és ez az utólagos anyai rágódás témáját dolgozza fel egyedi humorral, hogy hogyan kellett volna jobban csinálni. Elküldtem a gyerekeimnek akkor, és bocsánatot kértem. A legkisebb lányom annyit írt vissza, hogy „Anya, mindent jól csináltál, a többit meg megbeszéljük a pszichológusunkkal”. Azért nem kerekítem felfelé a valóságot, mert szerintem sokkal árnyaltabb, mint a fényes sikertörténetek.