„Azt kell továbbadnunk, amit a Jóistentől kaptunk”

Hogyan került kapcsolatba a szeretetszolgálattal, hogyan kezdődött el ez a történet?

Hosszú évek óta az a mély meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy előre kijelölt útja, amit követnie kell, egy olyan hivatás és hely, ami meghatározza az ember egyéniségét és a feladatát ebben a világban. Úgy gondolom, az én életemben is az Úristen volt a fő irányító erő, még ha ezt akkor, a pillanat hevében nem is mindig ismertem fel azonnal. 2006-ban egyszerű adományozóként kerültem kapcsolatba a szeretetszolgálattal, különféle felhívásaikra reagálva próbáltam segíteni, ahol tudtam. Az év végén azután meghívtak a szervezet hagyományos decemberi adományozói köszöntőjére, ahol a nagyobb támogatókat gyűjtötték össze, hogy köszönetet mondjanak. Akkoriban Bölcskei Gusztáv püspökkel, akivel korábban iskolatársak voltunk, kifejezetten jó, közvetlen kapcsolatot ápoltam. Ott, a rendezvényen megszólított, és megkért, hogy az adományozók nevében mondjak néhány szót a jelenlévőknek. Kimentem a pódiumra, és valami olyasmivel kezdtem, hogy őszintén szólva sokkal egyszerűbb adományozni és csendben tenni a dolgunkat, mint kiállni és beszélni róla. De hozzátettem azt is: a karitatív feladatok mindig is a szívemhez közel álltak, és a mi református egyházunknak elengedhetetlenül szüksége van egy szilárd, cselekvő szeretetszolgálatra. Amikor véget ért az ünnepség, Bölcskei püspök mellém lépett, és azt kérdezte: „Most alakul a szervezet kuratóriuma, lenne kedved belépni?” Én óvatosan megkérdeztem tőle, hogy ez mennyi elfoglaltsággal és kötelezettséggel jár, mire ő megnyugtatott: évente háromszor-négyszer összeül a testület, áttekintjük a helyzetet, és döntünk a legfontosabb kérdésekről. Erre könnyelműen ráálltam. Aztán nem mentem el az első hivatalos ülésre, ahol – legnagyobb meglepetésemre – rögtön meg is választottak a kuratórium elnökének. Rajtam kívül négy egyházkerületi lelkész volt a tagja, én voltam a civil, a világi ember köztük.

Mikor ébredt rá arra, hogy ez a tisztség messze nem csak évi pár ülésből áll majd?

Szinte azonnal, még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna a helyzet súlyát. Pár nappal később már meg is hívtak Nagykőrösre, egy raktárátadásra. Varga László akkori kerületi főjegyző adott át a szervezetnek egy nagyméretű raktárt, hogy a debreceni bázisunk mellett legyen egy központi raktárunk a Dunamelléken is. Ez lett az a stratégiai helyszín, ahol a belföldről és külföldről beérkező hatalmas mennyiségű adományt – ruhákat, tartós élelmiszert, gyógyászati segédeszközöket – végre méltó körülmények között tudtuk raktározni, szelektálni és útnak indítani a rászorulóknak. Emlékszem, ahogy ott álltam a raktáravatón kicsit értetlenül, és kérdeztem a többieket, hogy tulajdonképpen miért nekem kell a mikrofonhoz lépnem és ünnepi beszédet mondanom. Rám néztek, és nevetve mondták: „Mert te vagy a kuratórium elnöke, Sanyi!” Ettől a pillanattól kezdve az életem gyökeresen megváltozott. Az évi néhány formális találkozóból hirtelen napi tizenkét órás, kőkemény operatív munka lett. De ahogy belesodródtam, úgy éreztem, nem lehet és nem is akarok kibújni ez alól, mert megláttam benne a valós, életeket változtató feladatot.

A civil életben elképesztően sokoldalú, aktív életet él. A sport és a dinamizmus hogyan fér meg az egyházi diakóniával?

Az embernek szüksége van fizikai és szellemi állóképességre is ahhoz, hogy a szolgálatban helyt tudjon állni. Sokan meglepődnek, amikor kiderül, hogy a karitatív munka mellett évtizedek óta jelen vagyok a hazai autósportban és a nyílt vízi úszásban is. A Hungaroringen például a Magyar Nagydíj kezdetei óta dolgozom: idén már a 41. alkalommal voltam jelen boxutcai bíróként a Forma–1-en. Ez egy óriási fegyelmet, másodpercre pontos koncentrációt és döntésképességet igénylő feladat, ahol a legkisebb hibának is súlyos ára lehet. Ez a fajta precizitás és hirtelen helyzetértékelés rendkívül sokat segített a szeretetszolgálat operatív vezetésében is, például katasztrófahelyzetekben. A sport számomra emellett a feltöltődés és a saját határaim feszegetésének eszköze is. A Balaton-átúszást például idén már ötödik alkalommal teljesítettem sikeresen. Amikor az ember ott van a nyílt vízen, és több kilométeren át csak a saját légzése, a víz mozgása és az elem kíséri, az egyfajta ima is. Megtanít arra, hogy a célhoz kitartással, lépésről lépésre, csapásról csapásra lehet elérni, és hogy tisztelnünk kell a nálunk nagyobb erőket. Ugyanez a kitartás kell ahhoz is, ha az ember évtizedeken át szeretne elesett emberek sorsán változtatni.

Visszatekintve a gyerekkorára, hol gyúlt meg önben ez a szociális és lelki érzékenység?

Úgy látom, az egész életutamat a gondviselő Úristen egyengette. Eredetileg Esztergomba vettek fel középiskolába, fel is készültem rá, de édesanyám nagynénje határozottan elénk állt, és azt mondta: „Fiam, a te helyed nem ott van, hanem Debrecenben!” Addig érvelt, amíg át nem kértük magunkat, és így végül felvettek a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába. A Debrecenben eltöltött négy év adta meg a teljes lelki és emberi iránytűmet. Fantasztikus tanáraink voltak, akik nemcsak tananyagot adtak át, hanem életmódot és értékrendet. Megtanították, hogy a körülöttünk élőkre nyitott szemmel kell figyelni, hogy a másik ember szüksége gyakran fontosabb a saját kényelmünknél, és ha úgy érezzük, igazunk van, azért bátran, egyenesen ki kell állnunk. Vidéki, egyszerű falusi gyerekként a kollégium falai és közössége formált engem igazán református gondolkodású emberré. Ráadásul Debrecennek köszönhetem a családomat is: ott ismertem meg a feleségemet, Juditot, akivel egy osztályba jártunk. Az ő édesapja, Vajna Lajos lelkipásztor volt az a személy, aki kézen fogott, és bevezetett engem az igazi, gyakorlati diakónia világába. Még fiatalon vele mentem el először a dunaalmási és az őrbottyáni szeretetotthonokba, és ő vitt el engem még huszonéves koromban Székelyföldre is. Azok a határon túli utak és ottani találkozások egy életre meghatározták a későbbi nemzetpolitikai és karitatív szemléletemet.

Milyen volt az a csapat, amellyel elkezdték a szeretetszolgálat kiépítését, és hogyan vált ez a maroknyi csoport Kárpát-medencei hálózattá?

Amikor felállt az alapcsapat, mindössze öt–hét ember dolgozott hivatalosan a szeretetszolgálatnál. De az a maroknyi kolléga olyan elhivatottsággal és lelkesedéssel bírt, amit ritkán látni. Mivel teljesen nulláról indultunk, szinte óráról órára fejlődtünk, és egymást érték a kreatív ötletek. Szűz területekre léptünk be, nem voltak bevált sablonjaink, de mindegyik kezdeményezésünknek egyetlen világos célja volt: megtalálni a peremre szorult, elfeledett embereket, és valódi segítséget nyújtani nekik. Abban az aranykorban, 2008 és 2009 környékén olyan programokat hívtunk életre, amelyek ma már a hazai karitatív kultúra alapkövei. Ekkor kezdődött el a Nyilas Misi Karácsonya, ismertebb nevén a cipősdoboz-akció, amelynek lényege nem pusztán az ajándékozás volt, hanem az edukáció: megtanítani a gyermekeket arra, hogy a saját, szeretett játékaikból adjanak a szegényebb kortársaiknak. Ekkor szökkent szárba a Szeretethíd akció is, ami első alkalommal mindössze 55 önkéntessel indult el egy kis környezetszépítő és segítőnapként, ma pedig már több mint 15 ezer embert mozgat meg évente határon innen és túl. Megalapítottuk a Nyilas Misi ösztöndíjprogramot a tehetséges, Kárpát-medencei diákok megsegítésére, és elindítottuk a nagyszabású közfoglalkoztatási programunkat is. Ennek keretében mintegy háromezer-ötszáz nehéz sorsú, tartósan munkanélküli embernek tudtunk munkát, rendszeres jövedelmet és emberi tartást adni református gyülekezeteknél és kistelepülési önkormányzatoknál. De nem fordultunk el az akut társadalmi krízisektől sem, segítettünk a devizahiteleseknek, elindítottuk a Segíts gyógyulni! programot, a Bibliát minden kézbe! akciót, vagy éppen egy komplex felzárkóztató modellt. Mire átadtam a stafétát, a szeretetszolgálat már több ezer embernek adott munkát és tízezreknek nyújtott védőhálót. Én az első perctől kezdve vallottam: a gyülekezeteknek elengedhetetlen a saját diakónia, mert a hitélet és a cselekvő szeretet csak együtt érvényes. Ahol a szeretetszolgálat életre kelt, ott maga a gyülekezeti közösség is élettel és fiatalos dinamizmussal telt meg.

A katasztrófavédelem és a nemzetközi segítségnyújtás terén hogyan tudott egy egyházi szervezet ilyen professzionálissá válni?

A titok a felkészültségben és az önkéntesek szaktudásában rejlett. Kialakítottunk egy különleges önkéntes orvoscsoportot, egy gyorsreagálású készenléti egységet és egy nemzetközileg is elismert kutyás mentőalakulatot. A felszerelések nem elszórva, hanem professzionálisan kidobozolva, azonnal szállítható állapotban álltak a raktárainkban, a csapatoknak pedig évente többször tartottunk szigorú, szimulált továbbképzéseket. A kutyás mentőink például olyan szintre jutottak, hogy a világ bármely pontjára képesek voltak 24 órán belül elindulni. Amikor valahol a világban pusztító földrengés vagy katasztrófa történt, ők azonnal repülőre ültek. Mi itthonról pénzzel, gyógyszerekkel, speciális műszaki eszközökkel biztosítottuk a hátteret, ők pedig kint, a romok alatt kutatva több ember életét mentették meg – nem egyszer csecsemőket emelve ki a törmelékek alól. Ott voltunk és segítettünk a földrengések és szökőárok után Burmában, Haitin, Afganisztánban és Indonéziában is. Koszovóban a 2010-es évek közepén személyesen is jártam: az ott állomásozó ENSZ-katonákkal szoros együttműködésben vittünk adományokat, felszerelést és számítógépeket a végletesen lepusztult helyi iskoláknak. Bár szilárd elvem, hogy a Kárpát-medencei magyarok támogatása az elsődleges hivatásunk, mélyen hiszem, hogy amikor a világ bármely szegletében ártatlan emberek halnak meg és fekszenek a romok alatt, ott keresztyénként kötelességünk jelen lenni.

Mi a segítségnyújtás mélyebb, személyes lélektana? Miért éri meg ezt csinálni?

Ezt a választ nem lehet könyvekből megtanulni, csak átélni és megtapasztalni lehet. Hittel vallom, hogy a meglévő javainkat, a képességeinket és az energiánkat mind az Úristentől kaptuk. De sok mindent nem azért ad nekünk, hogy görcsösen ragaszkodjunk hozzá vagy felhalmozzuk, hanem csak letétbe helyezi nálunk, hogy továbbadjuk azoknak, akiknek semmijük sincs. Amikor képes vagy lemondani a saját önzésedről és adsz, akkor éled át azt a leírhatatlan belső békét és örömöt, amit a Biblia a diakónusok örömének hív. De egyáltalán nem mindegy, hogyan segítünk. Mindig mély alázattal és őszinte szeretettel kell a rászoruló felé hajolni. Nem a saját erőnket, gazdagságunkat vagy jóságunkat kell fitogtatnunk, hanem Isten szeretetének a csatornájává kell válnunk. Ha így teszel, a saját életed is helyrekerül, kiegyensúlyozottabbá és boldogabbá válik. Amikor Kárpátalján járok, a szegény sorsú családok között, újra meg újra átélem ezt. Sokszor megkérdezik tőlem a kollégák: „Sanyi bá, honnan van neked ennyi idősen is ennyi energiád meg erőd?” Ilyenkor mindig Ézsaiás próféta csodálatos szavai jutnak eszembe: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” Ha a közösségedért és a felebarátaidért élsz, a forrásaid sosem apadnak el.

Említene egy olyan személyes találkozást az elmúlt évtizedekből, ami örökre beégett a emlékezetébe?

Úgy 17-18 évvel ezelőtt Kárpátalján, Dercenben jártunk a népkonyha programunk kapcsán, és élelmiszercsomagokat vittünk a legelesettebbeknek. Meglátogattunk egy nyolcvan év feletti, teljesen vak idős asszonyt, Ilka nénit. A fia súlyos, káros szenvedélyei miatt minden vagyonából, bútorából és megtakarításából kiforgatta az idős nénit; egy üres, hideg szobában lakott, a csupasz padlón, rongyok között. Bevittük hozzá a meleg ételt, a tartós élelmiszert, a meleg ruhákat, átöleltem, majd megkérdeztem tőle: „Ilka néni, legközelebb ha jövünk, mit hozzunk magának? Mire lenne a legnagyobb szüksége?” Ez a vak, elhagyatott asszony olyan végtelen, mennyei nyugalommal felelt, amit sosem felejtek el: „Fiam, nekem mindenem megvan. Reggel, délben, este az Úristennel vagyok, vele beszélgetek, semmire nincs már szükségem ebben a világban.” Ott álltam abban az üres szobában teljesen megszégyenülve. Én, az egészséges, jómódú ember, akinek mindene megvan, mégis mindig szükségem van valamire. Miközben ennek a teljesen vak, nincstelen néninek az Isten jelenléte jelentette a teljes, hiánytalan gazdagságot. Az ilyen találkozások az élet igazi, nagy tanításai. De ugyanezt a tisztaságot látom a szeretetotthonokban élő, fogyatékossággal élő fiataloknál is. Amikor egy sérült fiatal odajön hozzám egy-egy önkéntes Szeretethíd akció után, megfogja a kezem, és csillogó szemmel azt mondja: „Sanyi bácsi, olyan boldog vagyok ma, mert végre én is tudtam segíteni valaki másnak!” – akkor megérted a szolgálat lényegét. A gondoskodást és a hasznosság érzését nekik is fel kell fedezniük: nemcsak kapniuk kell a szeretetet, hanem át kell élniük az adás örömét is.

Milyen szellemi és gyakorlati útravalót lát a szeretetszolgálat jövője szempontjából a legfontosabbnak?

Két alapvető pillért tartok életbevágóan fontosnak. Az egyik a lelki gyökér: a szeretetszolgálat és a gyülekezeti diakónia soha nem válhat el egymástól, mindig szoros, szerves egységben kell működniük. A szeretetszolgálat nem egy független humánus, nem élhet önálló életet a gyülekezetek élő, imádkozó közössége nélkül. A gyülekezetek adják a szolgálat imahátterét és lelki tartalmát. A másik pillér egy nagyon kemény, gyakorlati és gazdasági elv, amit annak idején hosszas küzdelmek árán sikerült kiharcolnom és bevezetnem: a szervezet fenntartási, adminisztrációs és működési költségeit teljes egészében a fenntartónak, vagyis a Zsinatnak kell állnia. Miért olyan fontos ez? Mert ha a működés finanszírozása biztosított a fenntartó által, akkor a jóakaratú emberektől, hazai és külföldi támogatóktól érkező céladományok száz százalékban, levonások nélkül juthatnak el a rászorulókhoz és a kijelölt projektekhez. Sajnos a karitatív szférában nem ritka, hogy az adományok jelentős része elfolyik az apparátus fenntartására, az irodákra és a logisztikára. A Te is segíthetsz! Támogató Alapítványnál a mai napig szigorúan és engedmény nélkül tartom magam ehhez a szabályhoz. Ha a nyugati partnereinktől kapunk támogatást iskolák, óvodák felújítására vagy kárpátaljai családok segítésére, akkor abból az utolsó fillérig mind a célra megy, sőt még a banki átutalási költségeket is saját, külön forrásból teremtjük elő. Mert ott, Kárpátalján vagy egy eldugott kistelepülésen az a pénz nem statisztika, hanem emberéleteket, gyermekek jövőjét és családok megmaradását jelenti. Ezt a szigorú tisztaságot, átláthatóságot és elhivatottságot kellene megőriznie a szeretetszolgálatnak a jövőben is.