Jakab apostol meglepő, nyomatékos állítással kezdi levelének azt a szakaszát, ahol a szavakkal elkövetett bűnökre irányítja figyelmünket: az az ember, aki beszédében nem vétkezik, tökéletes (Jak 3,2). Mit jelent ez a különös kijelentés? Azt vajon, hogy az Emberfián kívül senki emberfia nem lehet tökéletes, és erről tanúskodnak a szavaink is? Vagy hogy az érett keresztyént, aki uralkodni tud magán, arról lehet felismerni, hogy a nyelvét is kordában tudja tartani? (A magyar szövegben a „tökéletes” olyan kifejezést fordít, amelyet a köznyelv a nagykorú, felnőtt emberre használt.) Talán mindkét értelmezés lehet helyes: azt azonban bizonyosan világosan jelzi ez a mondat, hogy Isten szemében milyen különleges súlya van annak, ami a szánkon kijön. Pataki András, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Újszövetségi Tanszéke tanársegédjének gondolatai.
„Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét” (Jak 3,2)
A teljes Szentírás erről tanúskodik. Sokatmondó, hogy a bibliai etika alapjául szolgáló tíz parancs közül kettő is a beszédünknek szab irányt. A harmadik arra figyelmeztet, hogy Isten nevét nem mondhatjuk ki az őt megillető tisztelet és hódolat nélkül (2Móz 20,7); a kilencedik pedig arra, hogy egymásról, embertársunkról nem terjeszthetünk hazugságot (2Móz 20,16). Miért ennyire fontos az, amit mondunk? A XXI. századi ember könnyen találhat válaszokat erre a kérdésre, hiszen korunk nagy becsben tartja a kommunikáció sokoldalú tudományát. De Isten Igéje fényében is helytállók ezek a feleletek? Mit mondhatnak Jézus Krisztus tanítványai, és mit nem? Hogyan beszéljünk? Milyen kijelentések méltók és melyek méltatlanok életünk Urához?
„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét!” (2Móz 20,7)
SZAVAINK JELENTŐSÉGE
Keresztyén istenismeretünk egyik legmeghatározóbb vonása, hogy mennyei Atyánk beszél. Ez különbözteti meg a bálványoktól, amelyeket az ember magának készít (Ézs 46,5–10). Az ő képét hordozó, őt képviselő ember minden megnyilvánulásában róla tesz bizonyságot. Ha úgy szólnánk, ahogyan Urunk soha nem beszélne, azt árulnánk el, hogy nem ismerjük vagy nem szeretjük őt! Ezért is figyelmeztet Jézus, hogy a szájunk gyümölcseinek minősége szívünk állapotáról tanúskodik, nemcsak most, hanem majd az ítélet idején is (Mt 12,34–37). Amit Isten kijelentéséről tudunk, az kétféleképpen is elkötelez minket. A menny és föld Ura (újjá)teremtő akaratát is úgy viszi végbe, hogy kimondja azt, amit elhatározott. Ez a legfontosabb „munkaeszköze”. Aki átélte már azt az életet adó erőt, amely ebből az Igéből árad, hogyan kicsinyelhetné le a beszéd messzemenő, néha romboló, máskor építő hatását?! Ráadásul Jézus éppen az Ige hirdetésével bízta meg az egyházat. Akik az elhívottai közé tartozunk, felelősséget hordozunk, hogy mindenekelőtt az ő szavait, az evangéliumot adjuk tovább hitelesen. Márpedig a megbízhatatlannak bizonyult követ mondatait akkor is kételkedés övezi, amikor a legéletbevágóbb üzenetet közvetíti.
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (2Móz 20,16) „Ti viperafajzatok! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre? Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincseiből jót hoz elő, a gonosz ember gonosz kincseiből gonoszt hoz elő. De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján ítéltetsz majd igaznak, és szavaid alapján ítéltetsz majd bűnösnek.” (Mt 12,34–37)
MIT MONDJUNK?
Nemrégen egy társaságban szóba került, hogy egy egyházi tisztviselő nyilvánosan tett kijelentése ellentétes volt a Szentírás és a hitvallásaink világos tanításával. Valaki azzal érvelt, hogy Magyarország Alaptörvénye mindenkinek biztosítja a szólásszabadságot, azt pedig az egyházi törvény sem írhatja felül. Az egyház természetesen senkinek nem tilthatja meg, hogy a saját meggyőződésének megfelelően nyilatkozzon. De azt kizárhatja, sőt ki is kell zárnia, hogy bárki az Isten népe igehirdetői szolgálatát veszélyeztesse úgy, hogy személyes véleményét elegyíti az Igével. Ezt a tanfegyelmet szolgálja az, hogy az Ige szolgáit mindig az egyház hatalmazza fel, és az egyház szomorú feladata a mennyei elhívást meghazudtolók szolgálattól eltiltása is. Ez az eset egy általánosabb félreértést is láthatóvá tesz. A jelenkor egyik bálványa a szólásszabadság eszméje. Aki beszél, azt leginkább a stílusa szerint ítélik meg, a tartalmát többnyire nem illik vitatni. Jézus Krisztus követőinek nem mindegy, hogyan szólalnak meg, de ennél is nagyobb súlya van annak, mit mondanak! Akik az ő népéhez tartoznak, azokat elsősorban nem egyházi szabályok, hanem a Szentlélek korlátozza abban, aminek hangot adnak. Mi határozza meg a beszédünk tartalmát? Két lényeges szempontot mutat nekünk a Biblia. Az első: törekedjünk mindig arra, hogy legjobb tudásunk szerint az igazat szóljuk. A Szentírás következetesen állítja, hogy mennyei Atyánk soha nem hazudik (Tit 1,1–3). A megtévesztés az ősi kígyó munkáját jellemzi. Választanunk kell, kinek a fegyverével harcolunk: örök hazánk diadalát csak azzal az igazsággal lehet kivívni, amellyel a parancsnokunk küzd! Szemléletesen fejezi ki ezt a XVII. század népszerű kegyességi kézikönyve, a Praxis pietatis Medgyesi Pál veretes fordításában: „Nyelved szíveddel együtt járjon tisztességben és valóságban; utáljad a tettetést másokban, magadban pedig ugyan pökjed, egyébképpen az Isten pök meg tégedet, mert gyűlöli ő a hazugot és annak atyját is, az ördögöt.” De nem minden szolgálja az egyház Urának dicsőségét és akaratának megvalósulását, amit mi igaznak tudunk. Ezért nem feledkezhetünk meg a másik szempontról sem: országának építésére, áldás közvetítésére hívott el minket (Ef 4,29). Aki az igazságot arra használja, hogy romboljon vele, az éppúgy méltatlanná lesz Királyához, mint aki az ellenség eszközével, a hazugsággal téveszt meg másokat. Annak a célja a pusztítás; a miénk az új teremtés, az új élet győzelme! Azt jelentené ez, hogy a hívő ember soha nem gyakorol kritikát? Semmiképpen! Hiszen maga Jézus is kemény szavakkal bírálta a hatalmukat rosszra használó, téves utakat mutató tanítókat.
„Pál, Isten szolgája, Jézus Krisztusnak pedig apostola Isten választottaiért, hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint az örök élet reménységére, amelyet Isten, aki nem hazudik, örök idők előtt megígért, igéjét pedig kijelentette a maga idejében az evangélium hirdetésével, amelyre megbízást kaptam a mi üdvözítő Istenünk rendeléséből.” (Tit 1,1–3)
A hazugság és a bűn leleplezése ugyanúgy az Isten népe küldetésének része lehet, mint az igazság melletti kiállás. Miközben egészséges eledellel tápláljuk a ránk bízottakat, néha figyelmeztetni is kell őket a zugárusok életveszélyes portékáira. De ennek végső célja soha nem a rombolás: az a vágy vezessen, hogy a bűnös megtérjen és éljen!
HOGYAN BESZÉLJÜNK?
Mindez abban is segít eligazodni, hogyan szólaljunk meg. Először is mindig tegyük fel a kérdést életünk Urának, valóban ki kell-e nyitnunk a szájunkat! Ne feledkezzünk meg arról, hogy az ő tervében a hallgatásnak is van helye és ideje (Préd 3,7b)! A Praxis pietatis ebben is józanít minket: „A hirtelen felelettől magadat megóvjad, amikor a nyelv az ész előtt jár. Tied a szó, míg szádból ki nem esik, azután pedig másé.” Érdemes ezért átgondolni, hogy ami eszünkbe jutott, biztosan megfelel-e az igazságnak! Nagy a divatja ma a szóbeszédek továbbadásának: ezek a tájékozottság látszatát kelthetik ugyan, de Isten országát nem szolgálják. Azt is tegyük mérlegre, valóban javára van-e az Úr Jézus ügyének, ha elhangzik, amit tudunk. Kárt, pusztítást ne okozzunk a szavainkkal! Hasznos felidézni azt, ahogy a Heidelbergi Káté a kilencedik parancsolat lényegét összefoglalja: „Senki ellen hamisan ne tanúskodjam, szavát ki ne forgassam, ne rágalmazzam, hitelét ne rontsam, meghallgatása nélkül könnyelműen el ne ítéljem. Ha Isten haragját magamra vonni nem akarom, kerüljem a hazugságot és a csalást mint az ördög mesterkedéseit. A törvény előtt és más hivatalos eljárásban az igazságot kedveljem, őszintén kimondjam és megvalljam, felebarátom tisztességét és jó hírnevét pedig tőlem telhetően megoltalmazzam és előmozdítsam.” Sajnos a kultúra, amelyben élünk, szinte lubickol a felszínes ítélkezésben, a mások kigúnyolásában, jó hírük bemocskolásában. Mi tudatosan képviseljük ezzel szemben az evangélium kultúráját: tekintsünk másokra úgy, mint akiket Teremtőnk a képére alkotott, akikért Jézus az életét adta! Ezzel a szeretettel emlegessük őket, akár egy közösségbe tartozunk, akár nem! Az is kísértéssé válhat, hogy embereket vagy valódi értékeket „poénba csomagolva” mocskolunk be. Ma világunk szinte bármit megenged, amit viccelődve sugalmaznak: aki ezt szóvá tenné, azzal utasítják el, hogy nem érti a humort. A nevetés, a jókedv, a humor elsősorban Isten ajándéka.
„Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)
A Bibliától sem idegen, hogy a hamisságainkat görbe tükörben mutatja be. De ezt is akkor használjuk jól, ha Urunk dicsőségére fordítjuk! Mert mindennek a kulcsa az, amit a harmadik parancsolatban mond mennyei Atyánk. Szavainkban szívünk tárul fel: szeretjük-e őt olyannak, amilyennek kijelentette magát? Tisztelettel és imádattal illetjük-e őt, és vágyunk-e arra, hogy alkotásaiban örömét lelje? Így hirdetjük-e hűségesen a nevét, és így teszünk-e vallást a tetteiről? Ha benne leljük gyönyörűségünket, nem fogunk eltévedni akkor sem, amikor róla vagy teremtményeiről, kedves alkotásairól, embertársainkról beszélünk.
„Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” (Préd 3,7b)
„Ugyan kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze, kivel vethetnétek egybe, akihez tényleg hasonlítanék? Kiöntik az aranyat az erszényből, kimérik az ezüstöt a mérlegen. Ötvöst fogadnak, hogy istent készítsen belőle, és leborulva azt imádhassák. Vállukra veszik, úgy hordozzák: ha helyére teszik, ott áll, el nem mozdul helyéről. Ha segítségért kiáltanak hozzá, nem válaszol, nem menti meg őket a nyomorúságból. [...] Emlékezzetek vissza az ősrégi dolgokra: én vagyok az Isten, nincsen más, Isten én vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik.” (Ézs 46,5–7; 9–10)
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!