Bízzunk a saját erőfeszítésünkben is!

Lelkész rokonok és gyülekezethez tartozó, hívő emberek között nőtt fel. Azért választotta a pszichológiát, mert a tudományos hátterét kereste annak a segítőkészségnek, amit otthon látott?

A szüleim pedagógusként problémás gyerekekkel, szülőkkel, családokkal foglalkoztak, otthon nagyon sokat beszélgettek a családok gondjairól. Ebben nőttem fel, és nagyon megtetszett. Ezért azt mondtam édesapámnak, hogy én is ezt szeretném csinálni, ő pedig arra sarkalt, végezzem el a pszichológiát, hogy még értőbb szemmel lássam a dolgokat. Számomra a pszichológia a segítésnek egy árnyaltabb, értőbb módját jelentette. Az ötvenes évektől több mint egy évtizedig nem volt pszichológiaoktatás Magyarországon, mert burzsoá áltudományként tekintett rá a hatalom. Generációk nőttek fel úgy, hogy sem az orvos-, sem a tanárképzésben nem szerepelt ez az ismeretanyag. Akkortájt indították újra az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Eredetileg iskolapszichológus szerettem volna lenni, de a témáért felelős oktatómmal merőben más nézeteket vallottunk: azt mondta, ameddig ő ott van, addig én nem leszek iskolapszichológus. A pszichológia igazi, mélyebb összefüggéseket feltáró voltával a Lipóton találkoztam, Mérei tanár úrnak (Mérei Ferenc pszichológus – a szerk.) köszönhetően. Ő maga köré gyűjtötte a frissen végzett pszichológusokat, és kinyitotta a szemüket a pszichológia jól alkalmazható módszereire, a klinikai gondolkodásmódra és a csoportterápiára. Egy idő után azt éreztem, hogy az egészséges családoknak is szükségük van segítségre. Másodállásban nevelési tanácsadóba mentem, ahol azt tapasztaltam, hogy a gyermek nevelése terén sokszor elég egy kis lökés, hogy tovább tudjanak jutni az elakadásaikon, ezért, amint lehetett, a családterápia módszerét igyekeztem megtanulni.

Hogy vészelte át a családja azt az időszakot, amikor kisgyermekkorában Debrecenből Pécsre kellett költözniük, és új életet kellett kezdeni?

Elmondhatom, hogy mi, gyerekek nem éreztünk szorongást, mert a szüleinktől zúgolódást nem hallottunk, zokszó nélkül, bizakodással igyekeztek kialakítani az akkorra ötfős családunk életét egy másfél szobás, hármas társbérletben. Ha nehézség ért minket, a szüleim abban bíztak, hogy az Úr erőt is ad majd azok elviseléséhez. Amit megtanultam a családomban, az az, hogy bármilyen viharos élethelyzetbe kerülünk, hittel és reménységgel, na meg sok-sok erőfeszítéssel túljuthatunk rajta.

Ez igaz? Ad hozzá elég erőt az Úr?

Az én életem ezt bizonyította, mert semmi megoldhatatlan rosszal nem találkoztam. Valójában a pszichológiai hivatásom során szembesültem először az élet igazi mélységeivel. Egy sor problémával így találkoztam először. Az, hogy az emberi gyarlóság mire képes, megdöbbentett. De hála Istennek kaptam elég türelmet a megértésükhöz, hogy ítélkezés helyett ezekkel a jelenségekkel megtanuljak dolgozni.

Kit nehezebb gyógyítani: azt az embert, akinek pszichiátriai betegsége van, vagy az egészséges családokat?

Elgondolkodtat a kérdés. A beteg emberekre ráhangolódni nehezebb, többet kell elviselnünk az indulataikból, negatív érzéseikből, és mindezek ellenére ott maradni mellettük. Ha megérzik, hogy a másik megérti, elfogadja őket, mellette áll, akkor kezdődhet el a gyógyulás. Lassabb a folyamat.

Napjainkban gyakran hallani, hogy az emberek egymást, akár a családtagjaikat is diagnosztizálják vagy címkézik pszichiátriai betegségekkel. Valóban ennyire sok a családokban a lelki teher?

Furcsa világban élünk. A túl sok pszichológiai ismeret most már kárára van a társadalomnak. Egy sor dolgot, hiányt nem kellene felemlegetni, hanem megküzdeni vele, vállalni, hogy így tudtam vagy nem tudtam csinálni, ezt vagy azt nem kaptam. Ehelyett csak kívül keressük a probléma okát, és felmentjük magunkat. Ma divat lett azon keseregni és panaszkodni, hogy gyermekkorában ki mit nem kapott meg. Ez aztán érzelmileg megterhel gyermeket és szülőt egyaránt. Azt látom, hogy a felszínes pszichológiai ismeret sokaknak nem az előnyére válik, hanem fékezi, gátolja azt, hogy mozgósítsák az erőforrásaikat és megtalálják a természetes gyógyulás lehetőségét.

Ezek szerint a szervezetünk képes erre a lelki öngyógyító folyamatra?

Igen. Így élt túl sok mindent az emberiség évmilliókon keresztül. Az is fontos, hogy felismerjük, ha a problémánk olyan, hogy jobb, ha szakemberhez fordulunk. Kérdés persze, hogy mennyire felkészült az a segítő, akihez eljutunk. Napjainkban sokkal több pszichológust képeznek a felsőoktatásban itthon és világszerte, mint korábban, de nem biztos, hogy a végzést követően azon igyekeznek, hogy elmélyítsék a tudásukat. Ez valóban aggodalomra ad okot.

Nem rakott a Jóisten önre sem nagyobb terhet, mint amit elbírt? Mindig megbékélt a nehézségekkel?

Sok gyereket szerettem volna. Én négygyerekes, a férjem háromgyermekes családból való, ennek ellenére, sok vetélés után, tizenhárom évet vártunk az egyetlen lányunkra. Ezt igazi tehernek éreztem, és nem tudtam, miért alakult így. Aztán rájöttem, hogy így több kapacitásom maradt a szakmámban dolgozni, szolgálni, hétvégén tanítani tudtam, olyankor a férjem vigyázott a kislányunkra. Amikor a díjátadáson elmondták, hogy mi mindent csináltam, akkor döbbentem rá, hogy ez egy nagyobb családban nem valószínű, hogy így alakulhatott volna. Sohasem zúgolódtam amiatt, hogy így alakult. A szüleimnek is hálát adok azért, hogy olyan légkörben nőttem föl, ahol a rendíthetetlen hit volt a jellemző.

A pszichológiai tudását hogyan tudta alkalmazni a saját családjában?

A férjem is pszichológus, sőt a lányom is. Nem felejtem el, a házasságunk első öt-tíz évében csak úgy dobálóztunk a szakkifejezésekkel, pszichológiai szempontból elemeztük a másik viselkedését. De hamar rájöttünk, hogy semmi értelme. Igyekeztünk olyannak fogadni el egymást, amilyen, és leszoktunk a pszichologizálásról. Ennek a helyét a másik ember csöndes, jobb megértése vette át. Mégis nagyon sokat köszönhetek a szakmámnak, mert szinte minden nap fedezek fel új, megértendő dolgokat a családtagjaimban is. Sokszor egyáltalán nem biztos, hogy reagálni kell a másikra, elég az ő csöndes megértése és elfogadása. Alapvetően azt tartjuk szem előtt – a szakmánknak köszönhetően –, hogy a másik ember másmilyen, ezért máshogy működik, ami nekem furcsa, vagy nem tudok vele mit kezdeni, de ez nem ok arra, hogy meg akarjam változtatni. Nekem kell ezzel valamit kezdenem. A házasságkötésünknél elhangzó mondat – „Vele megelégszem.” – nagyon fontos útravaló. Ez csak pár év alatt tudatosult bennem, és a pszichologizálást abbahagytuk.

A házasságokat még ilyen mértékű tudatossággal sem biztos, hogy könnyű megtartani ennyi évtizeden át, amennyi önök mögött van.

Minden házasság megél buktatókat, nehéz időszakokat. Az, hogy ezt miként tudják kezelni, a szereteten, a türelmen és az elfogadáson múlik. Nem könnyű, járhat vele szenvedés, de ha kapunk hozzá erőt, ezáltal még szilárdabbá válhat a kapcsolat, mert a viharokat is kiállta.

Visszatérve még egyszer a ránk mért próbatételekre: ezek a terhek okozzák a pszichés problémákat, vagy ezektől teljesen függetlenek?

Amit pszichés problémának nevezünk, az tulajdonképpen olyan helyzet, amelyet nem tudunk elég hatékonyan kezelni. Ez leggyakrabban a személyiségfejlődésünk során kialakult képességhiányok, nem hatékony reakciómódok miatt van. Ezért rendkívül fontos a gyermekkori családi élet, mert a szülőktől látja és tanulja el a gyermek, hogy egy-egy helyzetre hogyan lehet reagálni.

Ma melyik az a korosztály, amelyik a leginkább segítségre szorul?

Egyre gyakoribb, hogy felnőtt gyerekek a szüleikkel való kapcsolat rendezése miatt keresnek fel, ami tulajdonképpen örvendetes. Egyre gyakrabban tapasztalom ugyanis, hogy a harminc-negyven éves fiatal felnőttek nehezen tudják a saját életüket a kezükbe venni, mert még nem rendezték le a konfliktusaikat a szüleikkel. Nagyon örülök, amikor szülők és gyerekek együtt dolgoznak a régi sebek begyógyításán, ezek igen hasznosak a következő generáció életére nézve is.

Sok a sérelem a mai felnőtt fiatalok és a szüleik között?

Sok sérelmet tud a mai Y generáció felsorakoztatni: reklamálnak, elégedetlenkednek, számonkérnek, követelnek – ezt fájdalmas látni. Mindaz, amit kaptak vagy nem kaptak, az az élet rendje szerint történt, a szüleik ezt tudták adni, és kell, hogy feltételezzük róluk, hogy a szándékuk, igyekezetük jó volt. A transzgenerációs szemlélet fontos válaszokat ad arra, hogy amit a szülők nem tudtak megtenni, miért is nem tudták. Mindenki a kapott mintákkal sáfárkodik, a kérdés az, hogy hogyan. A világ igen sokat változott ahhoz képest, amilyen volt két-három nemzedékkel ezelőtt. Ma a fogyasztói társadalom azt táplálja belénk, hogy mindent megszerezhetünk, minden jár nekünk. A mélyebb családi beszélgetésekkel általában sikerül áthangolni a generációk közötti viszonyt, és nem számonkérve, hanem érdeklődve kérdezik a gyerekek a szüleiket a múltról. Hiányzik a megfelelő, élményszerű történelemismeret, ami abból is adódik, hogy a szülők nem mesélnek a korábban megélt dolgokról, így nem tudják átadni az ő gyerekkoruk és életük nehézségeit, amihez viszonyítható lenne a jelen.

Ismerte Dizseri Tamás gyermekorvost, akinek a tiszteletére alapított díjat a Bethesda odaadó dolgozóinak ítélik oda?

Dizseri Tamás a Bethesda Gyermekkórházat 1992-től újraszervező munkájában folyamatosan igényelte a pszichológiai szempontok figyelembevételét a szervezet- és közösségfejlesztésben. Ez alatt a tíz év alatt családi jóbarátok is lettünk. Örülök annak, hogy az ő szellemiségéből továbbvihettem valamit Velkey György vezetése alatt is. Tamás mély hittel, türelemmel, nagy szakértelemmel és felelősségtudattal dolgozó vezető és áldozatkészen szolgáló ember volt.

Mindig össze tudta egyeztetni a tudományt az élő hittel?

Amikor ebben zavart érzékeltem, akkor úgy gondoltam, az Úr még nem mutatta meg a megfejtést. A tudomány fejlődése számomra az isteni megmutatásnak egy folyamata. Ezt érzem a pszichológia legutóbbi felismeréseivel, a neurodiverzitásokkal kapcsolatban, vagyis az idegrendszer fejlődési zavarainak megismerésével is. Ezek felismerése és kezelése, fejlesztése komoly kihívás napjainkban.

Figyelemreméltó kórusénekesi múltja van. Ez is formálta a személyiségét?

A zene szeretete a családomból jött. Az öröm és hálaadás hangjai a népdalénekléstől a zsoltáréneklésig. A pécsi gimnáziumi évek alatt, majd a Szilágyi-kamarakórusban a magyar és egyetemes kórusrepertoár legszebb műveit énekelhettem, de a gyülekezeti éneklés is igen fontos élmény számomra.

Mit énekel, ha magában vagy az unokákkal van?

Van egy kedvenc énekem, amit reggelente dúdolgatok, így hangzik: „Tégy, Uram, engem áldássá! […] Tedd te a szívem hálássá, hogy neked szolgáljon! […] Oly sok a bús élet.” Szeretném, hogy a pszichológusi munkám is áldásként hasson. A hatéves unokámmal a „Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt” kezdetűt énekeljük reggelente. A családi élet fontos része a reggeli közös elcsendesedés, a nap kezdése imával vagy bibliaolvasással. Jó reggel a hit és az összetartozás élményével elindulni a munkahelyre, iskolába, így a hívő családtagok – kovászként – a közösségeikbe is bevihetik a szeretet légkörét.