Olvasom és hallgatom: az újszülött mosolya csak reflex. „Nem teljesen tisztázott a funkciója”, hogy miért szorítja a baba a kezünket, a ruhánkat. „Elmúlik majd” – írják, hiszen nem szándékos, pláne nem örömet mutat, „csak” veleszületett viselkedés, „önkéntelen”, mint egy lábrándulás. Ja, és a tudomány már felfedte, hogy a gyerekek arcberendezkedése csak azért cuki, hogy felneveljék őket. Tizenöt éve, amikor először anya lettem, ezeket nem tudtam, csak gyönyörködtem.
Gyönyörködöm most is az újszülött kisbabámban, de ott az a csak szócska, és minden mosolynál eszembe is jut. „Csak reflex!” Amíg az önkéntes karanténban, a csendben mellém nem ülsz, Istenem.
Engedd meg, hogy hálát adjak a teremtés csodájáért!
Hála Neked, hogy megtartottad az életünket és láthatom ezt a reflexet!
Segíts, hogy a sok „csak”-ot elhagyjuk a szótárunkból!
Tudom, ő a te ajándékod, a léte a te akaratod, a reflex a te kegyelmedből működik.
Nekik, a kisbabáinknak minden mosolyuk neked is szól. Látod, ugye?
Kérlek, add, hogy amikor már ezek a reflexek, ezek a csodáid elmúlnak, megfelelő példát mutathassunk gyerekeinknek őszinte mosolyból, kapaszkodásból, hűségből, ragaszkodásból! Veled, a Te országodig. Hogy amikor már nem önkéntelenül működünk, akkor önkéntesen lehessünk vidám, jó gyermekeid.
A Te fiad nevében kérlek, hallgass meg!
Ámen.