Egy zsákutca végén vártuk az utolsó teherautót, amely homokzsákokat hozott. A segítők többsége már hazament, maradtak a lakók, két-három polgárőr, néhány önkéntes. És elkezdődött a beszélgetés. Bemutatkoztunk egymásnak, megtaláltuk a közös szálakat, ismerősöket, majd a helyiek visszaidézték a 2013-as emlékeket, hol állt meg akkor a víz. Bevallom, amikor délután kimentem a gáthoz, nem gondoltam, hogy ennyi pozitív élmény ér. Nem gondoltam, hogy ilyen sokféle ember ilyen sokféle élethelyzetből jön majd segíteni. Kint volt pár helyi politikus is, de még az is szép lett, mert amikor a fotósok végeztek, ott maradtak köztünk, és médiajelenlét nélkül folytatták velünk a munkát. Bensőséges volt a hangulat, ahogy adtuk a zsákokat, többször eszembe jutott: igazán felemelő ott lenni. Valakitől el is hangzott a jól ismert mondat: milyen jó, hogy a magyar emberek legalább a bajban összefognak!
Mennyire más lenne a közérzetünk például autóvezetés közben, ha tudnánk, mire gondol, mi vezérli a másikat! Ha tudnánk, hogy nem tudatosan követett el valami apró hibát, csak épp nem figyelt egy pillanatra, mert komoly gondok nyomják a vállát.
Aztán egyszer csak befordult egy autó az utca végén. Látszott, hogy keres valamit vagy valakit, felkapcsolta a reflektort, amivel egy csapásra széttörte ezt a baráti idillt. Azonnal jöttek a megjegyzések: „Ki ez? Nem normális, aki így a szemünkbe világít…” Rövid bizonytalanság után odaért hozzánk, kiderült, hogy az egyik család rokona, valami mozgást látott, ezért kellett a nagyobb fény. Elnézést kért, úgy tűnt, minden rendeződött, de bennem maradt egy kis szomorúság. Eszembe jutott, amit gondnokunk fogalmazott meg: „Ha tudnának beszélgetni egymással az emberek, nem lenne háború.” Bizony, mennyire hiányzik, hogy meghallgassuk és jobban megértsük egymást! Mennyire más lenne a közérzetünk például autóvezetés közben, ha tudnánk, mire gondol, mi vezérli a másikat! Ha tudnánk, hogy nem tudatosan követett el valami apró hibát, csak épp nem figyelt egy pillanatra, mert komoly gondok nyomják a vállát. Talán épp kórházba viszi szülni készülő feleségét, netán beteg édesanyját. De van ennél fontosabb is. Amíg a szeretetünk, türelmünk, elfogadásunk csupán egyfajta hangulatból fakad, addig az olyan mulandó, mint az előbb leírt helyzetben. Teljesen kiszámíthatatlan, bizonytalan. Mert amíg kedélyesen beszélünk a homokzsákok mellett, addig jobbnak látjuk a(z) (magyar) embert, de ahogy szemünkbe világít egy reflektor, az egész elvész. Az ilyen fajta hirtelen múló bizalomtól, szeretettől sokat szenved az emberiség. Mindez azért fontos nekünk, hogy emlékeztessük magunkat: a megtérés alkalmával Isten agapé szeretetét éljük át, a megbocsátás, bűnök feltétel nélküli elengedésének a csodáját. Olyan, minden elképzelést felülmúló szeretetalapot kapunk, amely bőséges teret ad a türelmes, szeretetteljes hozzáállásra másokhoz. Hasonló ez egy kicsit ahhoz, mint amikor az ember fülig szerelmes. Olyankor minden szebbnek-jobbnak tűnik, és semmi sem tudja elvenni a szívben lévő kitörő örömöt. Jézus Máriának mondja, és itt is igaz: „…kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,42) Megajándékozott emberek vagyunk, és arra van szükségünk, hogy ezt az agapé szeretetet, amelyet kaptunk, ne hagyjuk elsorvadni a szívünkben. Nem csak akkor lehetünk bizalommal az ismeretlen ember iránt, ha jókedvvel tudunk együtt önkénteskedni, homokzsákot pakolni, vagy ha kiderül, hogy vannak közös ismerőseink. És ha szemünkbe világít is egy reflektor, nem a harag lesz az első reakciónk, hanem a megelőlegezett bizalom, hogy az a másik nem bántani akar, hanem segítségre van szüksége. Ha még mindig volna az olvasóban mindezzel kapcsolatban bizonytalanság, felhívom a figyelmet arra a szeretetre, ahogyan Jézus járt közöttünk. Esélyt adott a farizeusnak, a parázna nőnek, a halásznak, összességében az embernek. Ebből a megelőlegezett szeretetből kaptunk mi is új életet. Ő megadja ezt ma is. Ne feledkezzünk meg erről! Inkább éljük meg, és adjuk tovább másoknak! A családban, iskolában, munkahelyen vagy amikor kedélyes beszélgetés közben a szemünkbe világít egy reflektor. „Éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.” (Ef 5,2)
A szerző a Szigetszentmiklós Újvárosi Református Egyházközség lelkipásztora.