Csapatjáték szerelemmel

– Délelőtt tíz órakor beszélgetünk. Gyakran van olyan alkalom, amikor hétköznap tudnak együtt időt tölteni, vagy ez most nagyobb szervezést igényelt?

Rudolf: Nem jellemző. A hétköznapokat mindenki munkával és feladatokkal tölti. Én, ha tehetem, szívesen dolgozom itthonról, de akkor egy másik helyiségben ülök, és ott intézem a levelezéseimet, vagy anyagokat állítok össze. Általában este van együtt a család.

Eszter: Négy gyermekünk van, de most már a legkisebb is hétéves, így egyre több időnk jut egymásra. A nagyobbak tudnak vigyázni a kisebbekre, nem kell a nagymamát, nagypapát megkérni, kimozdulhatunk kettesben. Szeretünk moziba, színházba járni, most például táncpróbákon is részt veszünk, mert az óvodában bál lesz, amelyre táncot tanulunk be. Kihasználjuk az alkalmat, hogy egy héten két estén is együtt lehetünk.

– Ez mekkora tudatosságot igényel?

Rudolf: Már akkor is törekedtünk rá, hogy minél több időt töltsünk kettesben, amikor megszülettek a gyerekek. Az elején még sokat kellett rángatni Esztert, de számomra nagyon fontos volt, hogy minőségi időt is töltsünk egymással.

Eszter: Ebben Rudi nagyon jó volt, mert amikor egész nap otthon etettem, szoptattam, pelenkáztam, altattam, estére elfáradtam, és már nem volt kedvem sehova elmenni. Nagyon jó volt, hogy Rudi ilyenkor biztatott, hogy szedjük össze magunkat, és csináljunk valamilyen programot, mert az a két-három óra valóban fellélegzés volt.

Rudolf: Ha az ember benne van a mókuskerékben, akkor csak végzi a dolgát, és – épp úgy, mint a sportban – egy-egy vezényszóval próbál mindent elintézni. Viszont amikor ki tudunk szakadni ebből, akkor a fontos kérdéseinket és problémáinkat is képesek vagyunk megbeszélni. Mi – különösen régebben – nagyon sok időt töltöttünk együtt a fürdőszobában. Amíg az egyikünk zuhanyozott, addig a másik például mosta a fogát, közben nagyokat tudtunk beszélgetni. Muszáj folyamatosan keresni az alkalmat a kommunikációra. A mi családunkban ennek a legjobb fóruma a közös vacsora: mindennap törekedünk arra, hogy együtt üljünk le, mert akkor ott van mind a négy gyerek, és ilyenkor meg tudjuk beszélni az örömöket és gondokat. Ez „külön világ” számunkra.

– Nagyon idillien hangzik. Sok munkájuk van benne?

Rudolf: Valójában ez magától értetődő volt nálunk. Sok házasságban súlyos probléma, hogy mindenből elvi kérdést csinálnak. De miért? Ha a másik boldogabb lesz tőle, akkor miért ne tehetnék meg mindennap apró szívességeket? Főleg, ha az nekem nem kerül nagy erőfeszítésembe. Én például a házimunkában sok mindent máshogyan csináltam, mint Eszter. Van, amit meg tudtam tanulni, van, amit nem. Például ahogy teregetek, azt a mai napig nem hajlandó elfogadni, én meg nem látom a különbséget, mi az, amitől ő máshogyan hajtogatja a ruhákat. Ezeket el kell engedni. A játékosság is sokat segít: a nem komoly kérdéseket döntsük el kő-papír-ollóval!

– És amit nem lehetett így elrendezni? Hogy küzdenek meg a komolyabb kérdésekkel?

Eszter: Jolly joker technikát nem tudunk mondani. Például amikor összejöttünk, nehéz időszak volt. Az édesanyám nagyon beteg volt, nem sokkal később meghalt. Én otthon laktam, szerettem volna minél több időt tölteni vele, amikor aztán kórházba került, ápolni is kellett. Viszont Rudi – teljesen természetesen – azt szerette volna, ha minél többet vagyok vele. Őrlődtem a megoldás keresésében, de ezt is átvészeltük.

Rudolf: Nem voltam megértő, Eszter viszont nagyon türelmes volt hozzám. Ezeket a nagy nehézségeket vagy döntéseket csak úgy lehet kezelni, ha tiszteljük egymást. Ne érezze azt az egyik fél, hogy minden őrá hárul. Meg kell beszélni minden fontos kérdést, és kompromisszumra kell jutni bennük. Ezért lett a mi szlogenünk a „Csapatjáték szerelemmel”: a csapatban egyenrangú felek vannak, és nem versenytársakként, hanem együtt kell küzdeniük. Tipikusan ilyen a gyereknevelés, az biztosan nem működik, hogy a gyerekek előtt más véleményen vagyunk. Az egyik hétvégén történt, hogy itt voltak a nagyfiaink barátai, és együtt filmeztek. Amikor éjfél körül még egyet meg akartak nézni, azt mondtam, hogy nem nézhetnek többet, menjenek aludni. De Eszter megkérdezte, hogy miért olyan nagy baj, ha tizenöt évesek még egy filmet megnéznek szombaton éjszaka. És rájöttem, hogy igaza van! Fél ötig filmeztek végül, de igaza volt Eszternek, ez is belefért.

– Szükség van csapatkapitányra?

Eszter: Attól függ, miről van szó. A házimunkában talán én vagyok a csapatkapitány, de ez nem azt jelenti, hogy csak én végzem. A feladatmegosztás elég jól működik, de nem vezetünk táblázatot. Néha Rudi tesz bele többet, néha én, de ez így jól működik. Nekem nagyon jólesik, ha ő például kiszedi az edényeket a mosogatógépből, vagy bármi másban besegít – a teregetésen kívül. Viszont nem várom el, hogy amikor napi tizenkét óra munka után hazajön, nekiálljon porszívózni.

Rudolf: Igen, a munkamegosztás nagyon fontos. Amikor hazajövök, fáradt vagyok, de valószínűleg Eszter is fáradt, hiszen itthon volt a gyerekekkel. De jó azt megtapasztalni, hogy Eszter ilyenkor nem „dobja át” nekem azonnal a gyerekeket, hogy foglalkozzak velük, cserébe én sem ülök le rögtön. Olvastam egy cikket, hogy a válások hatvanöt százalékát a nők kezdeményezik, és ezt azzal magyarázták, hogy a nők tesznek többet egy kapcsolatért, ám egyszer csak elfáradnak. Mert a párok nem dolgoznak azon, hogy hosszú távon fenntartsák a tüzet, pedig ez állandó munka. Munka, hogy közös programokat tartunk, hogy folyamatosan próbálunk a másik kedvében járni. Igenis udvarolni kell! Le kell segíteni a kabátot a hölgyről, meg kell dicsérni. De nekünk, férfiaknak is nagyon jólesik, ha megdicsérnek bennünket. Ez az életszakasz pedig, amikor felnőnek a gyerekek, újabb feladat elé állítja a párokat, mert a gyerekek kirepülésével légüres térbe kerülnek. Tényleg ezzel az emberrel akarom leélni az életem, akire eddig oda se figyeltem igazán – vagy éppen ő nem figyelt rám? Azt tudomásul kell venni, hogy sosem lesz olyan a kapcsolat, mint amilyen az elején volt, az a lángoló, feszítő szerelem átalakul. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb vagy mélyebb. Jó azt megtapasztalni, hogy én Esztert most sokkal jobban szeretem, mint a kapcsolatunk elején.

– Mi tette ennyire egyértelművé önöknek, hogy együtt szeretnének haladni az úton?

Rudolf: Amikor megkértem Eszter kezét, tudtam, hogy vele akarom leélni az életem. Az más kérdés, hogy ő gondolkodási időt kért.

Eszter: Máshogy emlékszünk a történetre. Amikor Rudi megkérte a kezemet, akkor egy ékszerdobozt adott, amelyben két kis kulcskarika volt, és odaírta mellé: „Mit szólnál, ha bearanyoznánk?” Nagyon boldog voltam, csak egy kis gondolkodási időt kértem, hogy mikor legyen az esküvő.

– Ennyire váratlanul érte?

Eszter: Váratlan volt, de leginkább azért, mert nem sokkal előtte halt meg az anyukám, és nem készültem fel arra, hogy hirtelen az esküvővel foglalkozzak. De mi már a legfontosabb kérdéseket akkor megbeszéltük, amikor még csak együtt jártunk. Például mindketten tudtuk, hogy sok gyereket szeretnénk.

– Mit tudnának mondani azoknak, akik szerint a házasság csak egy papír?

Rudolf: Ez nem csak egy papír, a közös elhatározás gondolkodásbeli változást idéz elő. Állandóan keressük azt a tökéletes férfit vagy nőt, akivel az életünket le akarjuk élni, hiszen ez meghatározó döntés. És valóban az, de azt is tudomásul kell venni, hogy tökéletes nem lesz. Ha két ember megtalálja a közös utat, közös örömöket, sokkal boldogabbak lesznek együtt, mint külön-külön lennének.

– Segít ebben a hit?

Eszter: Nagyon sokat. Szokták mondani, hogy két ember esküjében Isten a harmadik. Sokszor érezzük, akár a házasságunkban is, hogy mi hiába akarunk csinálni valamit, nincs erőnk, egyedül nem megy. Ilyenkor megérezzük Isten segítségét. De nekünk is mindent meg kell tennünk azért, hogy megoldjuk a problémát.

Rudolf: Avilai Teréznek van egy szerintem nagyon fontos mondása: „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és munkálkodj úgy, mintha minden rajtad múlna.” Nekünk sok lehetőséget adott Isten, de ezekért meg is kellett dolgozni. Ilyen a kapcsolatunk is: ő egymás közelébe rakott bennünket – de az, hogy ilyen szeretet legyen közöttünk, nagyon sokban múlik rajtunk is.

– Amikor megismerkedtek, fontos volt önöknek, hogy a másik hitben járjon?

Rudolf: Otthon sokat beszéltünk Istenről, de nem gyakoroltuk a vallásunkat. Kamasz voltam, amikor megismerkedtem egy pappal a 9. kerületben, a parkban lévő pingpongasztaloknál szólított meg. Ezután elkezdtem ministrálni és közelebb kerülni a hithez.

Eszter: Az én családom vallásos volt, jártunk templomba, de nem éltük meg mélyen a hitünket. Az viszont nagyon izgalmas volt, hogy a mostani szokásainkat mi alakítottuk ki a gyerekekkel együtt.

Rudolf: Néha lefekvés előtt együtt elmondunk egy imát – ennek van valamilyen különös intimitása. Azt szeretnénk, hogy a hit a gyerekek életének is természetes része legyen, de ne legyen hivalkodó. Például itthon mindig hangosan imádkozunk, de azt képviseljük, hogy semmi gond nincs, hogy ha étteremben vagy barátok között nem hosszú imával kezdik az étkezéseket, magukban viszont adjanak hálát. Másik közös szokásunk, hogy amikor valahol elmegy egy mentőautó, akkor egy rövid imát mondunk el azért, aki benne fekszik.

– Működik a „hármas fonál”?

Eszter: Nem tudok elegendő alkalommal hálát adni Istennek, hogy ilyen életem van, ilyen férjem, ilyen gyerekeim. Nekem annyira természetes ez a kötelék – valóban háromszöget alkotunk.

Rudolf: Az is fontos, hogy egymást is közelebb tudjuk vinni Istenhez. Legyünk őszinték, vannak pillanatok, amikor eltávolodunk tőle. De ha ilyenkor ott van a másik, vagy nekünk, katolikusoknak a lelki atyánk, vagy egy kis közösség, az nagyon sokat jelent. Mert Isten leleményes volt: nekünk csak hitet adott, és nem tudást. Ez pedig arra kötelez bennünket, hogy állandóan dolgozzunk a hitünkért is, éppúgy, ahogy a párkapcsolatunkért. Ebben benne lehetnek a hullámvölgyek is, de ha ilyenkor odaáll mellénk a másik, az nagyon sokat számít.