„Doktor úr! Én ezt a gyermeket magának köszönhetem!”

Az abortuszkérdés meglehetősen megosztja a közvéleményt. Gyakori, hogy egy nem kívánt vagy nem várt terhesség esetén kialakul egyfajta krízishelyzet. Szakemberként mit lehet tenni ennek feloldására?

Valóban válsághelyzet, amikor egy anya nem tudja vállalni a gyermekét. Többnyire az az oka, hogy akkor, abban a pillanatban olyan élethelyzetben van, amiből nem lát kiutat. Szakemberként gyakran találkoztam olyan kismamával, aki valamilyen ok miatt válsághelyzetben érezte magát. A kérdés viszont az, hogy mit is jelent a válság valójában. Maga a válsághelyzet nem kérdés. Szigorúan biológiai értelemben véve egy nő számára a legnagyobb teljesítmény az utódnak a pocakban való befogadása, kihordása, megszülése és felnevelése. Ez egy fantasztikus feladat, de ha egy nő erre azt mondja, hogy nem, az mindenképpen válsághelyzet. A miértek sokfélék lehetnek, ezeket ilyenkor meg kell vizsgálni. Többször találkoztam már olyan esetekkel is, amikor végül a gyermek bennmaradt a pocakban és megszületett. Semmi mást nem csináltunk, csak beszélgettünk a miértekről. Miért van ez? Hogyan lehetséges? Mit hoz magával az, ha nemet mondunk egy születendő gyermekre? Ha a hit szempontjából is nézzük, akkor ez egy adomány, egy fantasztikus csoda, hogy adódik egy ilyen lehetőség. A gyermekeket kölcsönkapjuk, és ha egy anya erre igent tud mondani, az végül is az élet normális rendje. Ha pedig nemet mond rá, akkor ott valamilyen baj lehet. Nekünk szakemberként lehetőség szerint meg kell nézni, hogy milyen okok vezetnek egy ilyen döntéshez, hátha tudunk kiutat mutatni.

Nemzetközi viszonylatban mennyire tartja szigorúnak abortuszügyben a magyar szabályozást?

Magyarországon a jogszabály szerint tizenkét hetes korig lehet válsághelyzet miatt elvégeztetni a terhesség megszakítását. A világon azonban van olyan ország – például az Amerikai Egyesült Államokban, New York államban –, ahol ugyanezt a megszületés pillanatáig meg lehet tenni. Egy vajúdó asszony is dönthet úgy, hogy ő mégsem szeretné megtartani a gyermekét. Ebben az esetben a jogszabály nem azt mondja ki például, hogy a születendő gyermekét adja örökbe, hanem azt, hogy meg lehet szakítani a várandósságot, vagyis el lehet venni a még magzati létben levő kisgyermek életét, akár a születése napján, amikor végül is nem lesz születésnapja. Én ezt extrémnek találom. A magyar szabályozás abortuszügyben alapvetően sok más országéhoz hasonló, de annak nem látnám értelmét, hogy teljes tiltás legyen érvényben, mert ebből nem lenne semmi hasznunk. Akik nagyon meg akarják szakíttatni a terhességüket, azok akkor is meg tudják ezt tenni, ha ez törvényileg nem engedélyezett, csak akkor olyan körülmények között történik meg, ami veszélyes is. Ugyanakkor az sem jó, ha egyáltalán nincs szabályozás, nincsenek határok. 1990-ig Romániában, a Ceaușescu-érában például tilos volt az abortusz. A mai napig sok kollégával tartom a kapcsolatot Erdélyből, akik már akkor is praktizáltak, és ők arról számoltak be, hogy akkoriban nem nagyon volt olyan hét, hogy ne érkezett volna be egy-egy nő az éppen aktuális kórház nőgyógyászati osztályára rossz állapotban, súlyos fertőzéssel, akár életet veszélyeztető helyzetben. Én nem az abortusz ellen szeretnék fellépni, hanem az életért! Nem támogatom, nem örülök az abortusznak, de inkább az élet mellett állok ki. Nem vetem meg és nem mondok semmi rosszat azokra, akik valamiért azt a döntést hozták meg egyszer, hogy a gyermek ugyan megfogant, de valamiért nem tudták megtartani. Sokkal inkább azt mondom, hogy nézzünk előre, és ha megfogan egy gyermek, akkor abban segítsük elsősorban az anyákat, hogy megértsék, átérezzék azt, hogy miért több egy gyerek. Azt próbáljuk megértetni velük, hogy milyen teherrel kell együtt élniük később, ha úgy döntenek, hogy nem fogadják el azt a gyermeket.

Az Európai Unió Statisztikai Hivatalának mutatója szerint hazánkban az elmúlt harminc évben fokozatosan csökkent a terhességmegszakítások száma, de uniós viszonylatban még így is az egyik legmagasabb.

Az 1970-es években ez a szám magasabb volt, mint a születések száma. Volt nagyjából százezer szülés és körülbelül százötvenezer abortusz. A jelenlegi adatok alapján pedig azt látjuk, hogy kicsivel több mint négyszer annyi gyerek jött a világra és minden ötödik magzat nem tudott megszületni, ami valóban elég magas arány. És ebben még nincsenek benne a spontán vetélések, azok ezen felül vannak. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy amikor százötvenről huszonegyezer lesz, azért az összességében jó hír, még akkor is, ha ez pont huszonegyezerrel több a kelleténél.

Életvédelem és kommunikáció: mennyire és hogyan lehet tudatosan ezekre fókuszálni?

Minden embernek alapvető felelőssége és kötelessége az élet védelme. Az orvosok hippokratészi esküjében eredetileg benne volt az, hogy magzatelhajtást nem végeznek. Ezt évtizedekkel ezelőtt kivették belőle, így nincs benne a mostani változatban, az azonban még szerepel benne, hogy segíteniük kell. Elsőre mi tűnik jónak egy nem kívánt terhesség esetében? Itt most szándékosan használom a terhesség szót, mert amikor tényleg teherként tekint valaki rá, akkor helyénvaló, hogy így hívjuk. Tényleg az a segítség, ha a terhességet megszakítjuk? Vagy esetleg a nyílt kommunikáció? Aki megtanul jól kommunikálni, az önmagában többet tud adni a pácienseinek, mint aki nem. Vannak orvoskollégák, akik szakmailag felkészültek, kiválóan műtenek, de amikor a beteggel beszélnek, akkor a páciens mindent érez, csak éppen azt nem, hogy jó kezekben van. Ha a kommunikációt a várandós anyukákra és ezen belül a válságterhességre szűkítjük, akkor már nem biztos, hogy a kommunikációs technikák önmagukban sokat segítenek. Sokkal inkább az, hogy időt szánunk arra a tényleg válságban lévő nőre. Amikor várandósgondozáson ülünk egy rendelőben és tudom, hogy közben a következő páciens már néhány perc múlva érkezik, mégis úgy döntök: nekem ér annyit, hogy akár még egy fél órát, órát fogok vele beszélgetni. Bár lehet, hogy közben a váróteremben zúgolódni fognak, de ha ez a kisbaba megmarad, akkor a zúgolódás eltörpül emellett, mert valójában biztos, hogy jól jártam el. Tapasztalatom szerint a beszélgetések során kiderül, hogy gyakran nincs igazi probléma a háttérben, hanem pusztán a „jaj, Istenem, most hogy fogom tudni ezt megoldani?” helyzet állt elő. Ezt akkor valószínűleg nem tudjuk megoldani, de legalább ki lehetett mondani. Gyakran, ha csak megnevezzük a problémát, az már önmagában fél megoldás, majd elkezdődik egy olyan folyamat, ami arról szól, hogy ez mégiscsak az én gyermekem. A praxisomban volt néhány gyermek, aki azért született meg, mert egyszerűen volt idő beszélgetni. Kétszer is előfordult velem az, hogy ügyeletes voltam, bejött egy asszony, majd a vizsgálatok alapján kiderült, hogy várandós, és akkor rögtön jelentkezett az ijedtség és hogy nem tartja meg. Mivel épp nem volt sok munka, így lehetőségünk volt arra, hogy beszélgessünk ismeretlenül is. Néhány hónappal később, amikor épp viziteltem a szülészeten, az egyik kórteremben ott volt egy boldog anya, aki fülig érő szájjal közölte: „Doktor úr! Én ezt a gyermeket magának köszönhetem!”, és örömmel újságolta, hogy ez mekkora boldogságot hozott az ő életében.

Terhesség megszakítása vagy ennek a puszta gondolata: ilyenkor biológiailag, érzelmileg a hangsúly a nőkön van. Egy ilyen kritikus élethelyzetben milyen szerepet tudnak betölteni az apák?

Úgy alakult, hogy a baba vállalásának vagy nem vállalásának kérdését gyakorlatilag az anya egyszemélyi döntéseként értelmezi a rendszer, lévén, hogy az ő testében van. Ezt nem is tudjuk elvitatni, de valahol van egy apa is, aki sokszor mindenből kimarad, sőt gyakran nem is tud az egészről. Az is előfordul, hogy a fiú ugyanúgy meg van ijedve, mint a lány. Éppen ezért nem kérdés, hogy ez a férfiaknál is válsághelyzetet idéz elő, noha tudjuk, hogy az apák kötődése nem pont ugyanolyan módon alakul ki, mint az anyáké. A nők ebben a helyzetben ki lettek emelve, egyúttal egyedül is maradtak. Biztos vagyok abban, hogy ez így nem jó, mivel ha ketten vannak, akkor két ember sokkal stabilabb hátteret tud biztosítani egy gyereknek, mint az anya egyedül. A jelenséget vizsgálva arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy néha az apák eltűnnek a várandósság idején az anyák mellől, még akkor is, ha amúgy vállalják a gyereket. Sajnos az a társadalmi változás, amiben élünk, egyre inkább azt sugallja, hogy a nő az erős, a férfi meg ügyetlen, esetlen, és így tovább. A filmekben csak az látszik, hogy a Barbie baba alkatú szuperhős nő mindentől megmenti a pipogya férfit. Amikor egyre több generációhoz az az üzenet jut el, hogy a férfiak valójában már másodrendűek, és még a fizikai erejük sem számít, mert a nők az erősebbek, ez kétségtelenül társadalmi változást jelez. Valószínűleg ennek hatására is a férfiak közül sokan nem mernek dönteni, nem mernek terhet vagy egyszerűen felelősséget vállalni.

Akkor milyen alternatíva marad?

Hívő református vagyok, ezért nekem könnyű dolgom van. Mindig tudom, hogy nekem akkor is van segítségem, ha mindenki azt hiszi, hogy nincs. Ezért magabiztosan tudok a világban élni, mert sosem leszek egyedül. Aki viszont nem kötődik semmi olyanhoz vagy olyan valakihez, akiben meg lehet kapaszkodni, akkor az sodródik az árral. Ha pedig így él, akkor nem fog komoly döntéseket hozni, hanem csak arra játszik, hogy életben maradjon és megkapaszkodjon valamiben, hogy az ár el ne ragadja. Ez nem jelenti azt, hogy aki hívő, az mindig jó válaszokat fog adni, mégis biztosan kapaszkodunk, és azt reméljük, hogy előbb-utóbb ismét száraz talaj, szilárd alap lesz a lábunk alatt. Sokszor van olyan élethelyzet, amit nem vártunk, nem szerettünk volna, de mégis úgy alakult, és egy gyermek érkezése is lehet néha ilyen. Valószínű, hogy ez gyakran meglepetésként hat, viszont mindennek rendelt ideje van, csak ezt nem feltétlenül mi adjuk le.

Sokak szerint senki nem kötelezhető egy sérült gyermek felnevelésére. Ilyen esetben is kijelenthető, hogy a gyermeknek az élethez való joga erősebb, mint az anya önrendelkezési joga?

Jogilag semmi nem írja felül az anya önrendelkezési jogát. Az pedig valóban egy különös helyzet, ha kiderül, hogy egy sérült gyermek van a pocakban. A tavalyi huszonegyezer abortusz egy töredékét jelentették az ilyen esetek. Ezzel együtt az én olvasatomban az életet Isten adja, és nekem nincs jogom azt elvenni. Ez az oka annak, hogy terhességmegszakítást nem végzek. Ami még fel szokott merülni, az a szexuális erőszak eredményeként megfogant magzatok esete, de itt szerencsére az előző példához képest is még alacsonyabbak a mutatók. Amikor szexuális erőszakról beszélünk, akkor az a baj, hogy nem azon verjük el a port, aki ezt okozta, hanem azon, aki a legvédtelenebb és a legkevésbé vett részt az egészben, hiszen még ott sem volt: magán a gyereken. Ő biztosan nem tehet erről az egészről, de megértem azt is, ha valaki azt mondja, milyen alapon kötelezünk egy anyát arra, hogy világéletében arra emlékeztesse egy gyermek, hogy őt egyszer megerőszakolták. Azt kell látni, hogy az ilyen helyzetekben nincs jó megoldás, csak rossz, de mind a beteg gyerekek, mind a szexuális erőszak az abortuszok összességéhez képest olyan ritka, hogy ha csak erről kellene beszélgetni, akkor mindegyikünk boldog lehetne. Én arra helyezem elsődlegesen a hangsúlyt, hogy ebből a huszonegyezerből a legtöbb abortusz Magyarországon az anya valós válsághelyzete miatt van, és ebben kellene nekik segítséget nyújtani, így tovább csökkenhetne az abortuszok száma.

A lehetséges javaslatok, megoldások esetében gyakran a prevencióra hívják fel a figyelmet. Miként lehet elkerülni azt az élethelyzetet, amikor egy várandós nő a terhesség megszakítása mellett dönt?

Amikor egy nem várt baba már ott van, az már tűzoltás. Ez kétségkívül hatékony lehet, de sokszor nem. A prevenció manapság egy kissé elcsépelt fogalom, de adódik a kérdés, hogy mi mást lehet tenni. Előzzük meg! De hogyan? Én amellett, hogy hívő ember vagyok, egy cserkészcsapat alapítója, és egyik vezetője is vagyok. Mi nagyjából százötven-százhatvan gyerekkel foglalkozunk, és nekik nem azt fogjuk elmagyarázni, hogy hogyan lehet az abortuszt elkerülni, hanem igyekszünk olyan alapot lerakni, aminek a segítségével kevésbé kerülhetnek ilyen helyzetbe. Talán tudunk nekik egy olyan erkölcsi, etikai hozzáállást mutatni és ezt velük elfogadtatni, ami alapján például az abortusz esélye is csökken. Fontos, hogy beszéljünk velük minderről, és tulajdonképpen a most szombati Mindenki születésnapja nevű sétának is az a célja, hogy előtérbe hozza ezt a témát. Ha csak egy-egy anya gondolja a végén úgy, hogy megpróbálja a másik utat – amit lehet, hogy most éppen rossznak, nehéznek talál, de hátha mégis az a jó –, akkor őket már megnyertük. Ha a tavalyi huszonegyezres abortuszszámból indulok ki, és mondjuk idén csak húszezer lesz, akkor az mind-mind nyereség az életnek. Életpártinak lenni nem azt jelenti, mint a kommunizmusban a békeharc, hogy beleverem az orrodat az én békémbe, ha tetszik, ha nem, hanem azt, hogy tudj róla, van másik irány, és ha tudsz róla, akkor van lehetőséged választani.