Egy megtérőnek is örül

Tősgyökeres debreceni. A cívisvárosban született, iskoláit a felsőfokú tanulmányokig bezárólag itt végezte, a munkája is ehhez a városhoz kapcsolja. Milyen értékek vonzzák a kálvinista Rómához és vidékéhez?
Szeretem a biztonságot, az értékes, tartós dolgokat. Annyi minden köt Debrecenhez, hogy nem is tudnám máshol elképzelni az életemet. A kálvinista Rómához fűznek a gyermekkorom esztendői, az iskoláim, a rokonok, a barátok, az egyházi kötelékek, a börtönlelkészi szolgálatom évei, a zeneiskolai esztendők és a családom.

Negyven éve ismerjük egymást: pályakezdő tanárként én voltam az osztályfőnöke, 1986-ban, az érettségin nálam húzta a magyartételeket a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Gyakorló Gimnáziumában. Kérem, szóljon röviden arról az izgalmas folyamatról, hogyan vált a gyakorlóiskolai diákból teológushallgató, majd lelkész? Mikor kezdődött ez az elhívás?
A családban már volt református lelkipásztor: a nővérem és férje is. Mégsem gondoltam, hogy valaha belőlem is az válik. Kezdetben ugyanis növénytermesztő mérnökként végeztem Szarvason, majd vadgazda mérnökként a Debreceni Agrártudományi Egyetemen. Ám visszagondolva a békési városra, eszembe jut, hogy hasonló a pályám két iránya az iskola névadójáéhoz, Tessedik Sámueléhez: ő is egyszerre volt agrárszakember és evangélikus lelkész. Másfelől meghatározónak bizonyult a későbbiek szempontjából az egyetemi tanulmányaim megkezdése előtti kötelező sorkatonai év. Dandárbizalminak választottak a velem együtt szolgálók, és akkor, ott, Debrecenben érlelődött meg bennem az elhívás a lelkipásztori szolgálatra. Csendes gimnazistaként emlékszem magamra. Még az órai jelentkezés sem ment könnyen... Az irodalomdolgozatokra készülés sem volt az erősségem. Isten furcsa fintora, hogy az ilyen értelemben alkalmatlant hívta el a szolgálatra. Ma már azonban, amikor felmegyek a szószékre, nem okoz gondot a fogalmazás, már a Szentlélek szól általam.

Rejlettek már akkor is mélységek a csendessége mögött... Megítélése szerint mennyire bizonyultak jó iskolának a jelen szolgálata eredményességéhez a gyülekezeti lelkészévek? S a börtönlelkészi tapasztalatainak mennyire látta hasznát a települési lelkipásztorságban?
A gyülekezeti lelkipásztori életben szerzett ismeretek szilárd hátteret teremtenek a helytálláshoz a börtönlelkészi szolgálatban. Mert alapos, mély gyakorlati teológiai ismeretekkel, etikai és dogmatikai tudással kell rendelkezni ahhoz, hogy az intézeti világ közegében ne vesszen el az evangélium üzenete. Jézus Krisztus az a biztos alap, erre naponta tudok építeni. A börtönlelkészi hivatás olyan aktuális ismeretekkel vértezett fel, amelyeket fel tudok használni a gyülekezeti adminisztrációs feladatokban, például a pályázatírás során. Megtanultam a határidő pontos betartását, a feszes, precíz munkavégzést. Ez követelmény a büntetés-végrehajtási (bv.) intézetben. Sokszor mondom, a gyülekezeti tagokat nem elég megbízni a feladattal, segíteni is kell az elvégzését. Időnként pedig ellenőrizni is, sikerül-e az elvárásnak megfelelő teljesítményt nyújtani.

Lakóhelyük, Tetétlen gyülekezetének vezetésében a szintén lelkész felesége, Juliánna váltotta önt. Biztos vagyok benne: a küldetésük közös örömei mellett kezdettől, a ’90-es évek eleje óta rengeteget segítenek egymásnak a napi munkagondok leküzdésében. Hogyan kell elképzelni egy rendkívül tevékeny lelkész házaspár együttműködését, lelki-szakmai egymásra hatását?

Egymást kiegészítve végezzük a szolgálatot. Együtt mentünk ki az esztári gyülekezetbe 1993-ban, akkor kezdtem a teológiai tanulmányaimat. Van, amiben a feleségem meglátásai az erősebbek, és van, amiben a mai napig én egészítem ki a szolgálatokat. Sokat segített a gyülekezeti életben a zenei tudásom. Hiányoznak azok az évek, amikor együtt mentünk hittanórákat tartani az óvodába, iskolába. Közösen végeztük a temetési szolgálatokat. Miután teljes munkaidős lettem a börtönszolgálatban, ennek a lehetősége szinte megszűnt. Egymás támogatása nélkül nagyon nehéz lett volna a harminc gyülekezeti évet eredményesen végigszolgálni.

Hitben nevelt négy gyermekük közül ki milyen érdeklődésű? Valamelyikük folytatni készül-e a szülei misszióját?
Barna fiam állattenyésztő mérnökként végzett, egy hűtéstechnikai cég munkatársa. Anna lányom a Debreceni Egyetem (DE) anglisztika szakán végzett. Balázs a DE Gazdaságtudományi Karának elsőéves hallgatója, Zsófi pedig a Debreceni Református Kollégium (DRK) Dóczy Gimnáziumának frissen végzett diákja. Imádkozunk, hogy valamelyikük a lelkipásztori hivatást válassza… Az elhívás még nem érkezett el. Gyermekeink, mondhatni, a gyülekezetekben nőttek fel, a lelkészgyermekség minden örömével és nehézségével.

Hosszú évek tapasztalatai alapján: az ön számára melyek voltak a legnagyobb próbatételek a települési lelkészségben, illetve melyek a börtönlelkészi szolgálatban? Másfelől: mi az, ami igazán felemelő e két szolgálatban?
Három gyülekezetben szolgáltunk eddig. Az egyházi épületek állapotának javítása mindig nagy próbatétel volt számunkra. A templom, a parókiák felújítása, a pályázatok összeállítása, lezárása sok-sok feladatot adott. Az utóbbi években az egyik pályázatból folyamatosan megyünk a másikba. A szép és tragikus emlékek váltakozása együtt jár e szolgálattal. Örömteli minden gyülekezetben a gyermekekkel és az ifjúsággal foglalkozni: a hittanórák, a konfirmációk, a nyári táborok. Hittanos óvodásunk és általános iskolásunk koporsója mellett megállni volt a legnehezebb. Képzett zongoristaként kántori szolgálatot is végeztem a gyülekezetünkben, Tiszacsegén a Cantare női kórust zongorán kísértem, sok szép emlék és fellépés jut erről eszembe. Aktívan részt vállaltunk a gyermekmisszióban, a társadalom peremére szorultak lelkigondozásában. A börtönben nem egyszerű feladat a Magyarországi Református Egyházat egy személyben méltón képviselni mind a személyi állomány, mind a fogvatartottak előtt. Úgy érzem, az elmúlt huszonhárom évben teljesítettem ezt a feladatot. Lényegesnek, meghatározónak tartom, hogy gyülekezeti háttér álljon a börtönlelkész mögött. Itt is megköszönöm a támogatást a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Hajdúvidéki Református Egyházmegye elnökségének. A börtönben felemelő egy-egy egyéni lelkigondozás, hasonló érzéssel tölt el az adventi bibliaversenyek, az országos imanapok sora és az adventi-karácsonyi időszak sok szép szolgálata. Az évek alatt a fogvatartottakkal többször vettünk részt játszótér-felújításban – a DRK óvodájában –, továbbá festettünk templomkerítést, és templomépítésben is segédkeztünk.

Meg lehet fogalmazni, milyen megfontolások, érzések hívták el a börtönlelkészi szolgálatra? Miben tér el ez a hivatás a gyülekezeti lelkipásztorétól? A lelkész mindenütt, mindig lelki segítő, gondozó is. Tapasztalatai szerint hogyan tud a börtönlelkész lényegi lelki támogatást nyújtani a fogvatartottaknak a közösség, illetve az egyén tekintetében?
2000-ben végeztem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, akkor Esztárban szolgáltunk, egylelkészes gyülekezetben. Nem volt kérdés, hogy imádkoznom kellett feladat lehetőségéért. Ez meg is érkezett: abban az évben hirdettek börtönlelkészi munkát, jelentkeztem. Azóta ott is szolgálok. A börtönbe bekerülők mélységben vannak, krízishelyzetben. Keresik a kapaszkodót, igénylik a börtönlelkész szolgálatát. Sok embernek tudtam a bekerülés utáni első napokat könnyebbé tenni egy-egy lelkigondozói beszélgetés során. 2016 pünkösdjén adtuk át a börtön imatermét Fekete Károly tiszántúli püspök igei szolgálatával, a történelmi egyházak vezetői kértek áldást a megszentelt helyre. Az imaterem azóta is csendes oázis, ott megnyugodhatnak a fogvatartottak. Sokszor mondják: itt elfelejtik, hol vannak, és feltöltekezve mennek vissza a zárkájukba.

Sokan válnak közülük hívővé?
A feladatom, hogy a fogvatartottak számára lehetővé tegyem a megfelelő vallásgyakorlást, illetve annak folytatását (többen a börtönbe kerülésük előtt is jártak templomba). Az intézetben már ökumenikus jelleggel szolgálok. Mindenkinek segítek a vallásgyakorlásában, még más világvallások híveinek is. Zenei érdeklődésem, készültségem a börtönszolgálatban is hasznosul: kórust vezetek. Természetesen a missziói parancsnak megfelelve igyekszem minden fogvatartotthoz eljuttatni az evangéliumot. A sok érdeklődő között van visszaeső is. Öröm, hogy a rendszeresen istentiszteletre járók közül sokkal kevesebben lesznek később visszaesők. Jó érzés találkozni szabadulásuk után olyanokkal, akik arról számolnak be, hogy csatlakoztak egy-egy gyülekezethez. Összefoglalóan válaszolva a kérdésre: Isten látja a szívüket. Én örülök egy megtérőnek is.

Az intézet parancsnoka már korábban (2011) dicséretben részesítette „a fogvatartottak egyéni és közösségi lelkigondozása, más egyházakkal, társadalmi szervezetekkel való kapcsolatok ápolása érdekében végzett áldozatos” munkájáért. E dicséret és a Dietrich Bonhoeffer-díj (amely az 1906 és 1945 között élt evangélikus lelkész, teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója és mártírja nevét viseli) nyilván azt is jelenti: magatartását és szolgálatát egyaránt becsülik elöljárói, munkatársai és a fogvatartottak. Hogyan fogadták a kitüntetését?
2021. október 15-én a Magyar Testvéri Börtöntársaság közgyűlésén, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet konferenciatermében kaptam meg ezt a díjat – a fogvatartottak között huszonegy éve végzett szolgálatomért. Felemelő érzés volt. Elöljáróim és munkatársaim elismeréssel és örömmel fogadták, hogy a debreceni intézet börtönlelkésze részesült ebben a kitüntetésben, hiszen én az „ő börtönlelkészük” vagyok. Amikor elkezdtem itt a szolgálatot, kicsit furcsa lehetett, hogy a vezetői körbe már az osztályvezető börtönlelkész is beletartozik, remélem, mára már megszerettek, és hiányozna a szolgálat, ha nem volna…

Ön szerint milyen emberi és szakmai tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy a börtönlelkészt a teljes szakmai környezete elfogadja és értékelje? Azaz: kérem, vázolja fel néhány mondatban az önportréját!
Szakmailag most felsorolhatnám az éves teljesítményértékelésem szempontjait. De sokkal fontosabb egy szó: hiteles legyek a személyi állomány és fogvatartottak előtt is. Ez azt jelenti, hogy amit mondok, az az életemben is úgy van. Egykori gondnokom, Fülöp Sándor Tiszacsegén mindig azt mondta: „Tiszteletes úr! Ne én mondjam meg, ki vagyok. Az öndicséret nem jó! Mások mondják meg, ki vagyok, annak lesz szép eredménye.”