Áldás, ha valaki szép kort ér meg, de eljöhet az idő, amikor úgy érezzük: segítség nélkül már nem boldogulunk a hétköznapokban. Özvegység, betegség vagy a család távolléte miatt sokan kényszerülnek idősotthonba költözni. Egy apró, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei falu szélén, a Samu-kastélyban működik egy a környéken jól ismert és elismert intézmény, a Tiszaszentimrei Református Szociális Szolgáltató Központ Idősek Otthona.
A kastély inkább egy klasszikus földesúri kúria, semmint a tornyocskás elegancia fellegvára. Egy földműveléssel foglalkozó zsidó család tulajdonában állt az épület, Schwarz Sámuel neve után kapta a Samu-kastély nevet. A kastély eredetileg jóval kisebb volt, fokozatosan építettek hozzá az évek során, ahogy egyre jobban elfogadta a társadalom a bentlakásos idősgondozás intézményrendszerét. Mára ötszáz négyzetméter körüli a hasznos alapterület, ahogyan szép sorjában építették hozzá a szárnyakat, a lakószobákat és egy hatalmas étkezőt.
Furcsa helyzet ez, hiszen egy önálló élet után mindent újra kell kezdeni egy intézményben, egy idegen közösségben, miközben mégiscsak ott van az a megnyugtató tudat, hogy itt huszonnégy órában vigyáznak ránk, van kire számítani.
Mosolygós, rocksztárfrizurájú fiatalasszony vár rám az ajtóban: Fodor-Csipes Anikó, aki lelkészi szolgálata mellett harmadik éve intézményvezetője az otthonnak. Kellemes, almazöld színű szobában beszélgetünk, fából készült bútorok közt, a folyosó barackvirágszín sárgával kombinálva, az egész környezet meleg, kellemes. A falakon mindenütt fotók, festmények, rajzok, minden szobánál ki van írva, hogy ki lakik benne.
– Jelenleg huszonhét lakószobánk van az ötven bentlakó számára, és tudatosan igyekszünk otthonos körülményeket teremteni – tájékoztat Fodor-Csipes Anikó. – Nem szeretnénk, hogy intézetérzése legyen az időseinknek – teszi hozzá.
Jó helyzetben vannak, meséli, mert szintén lelkész férje révén sok holland támogatójuk van, akik odaadó szeretettel igyekeznek segíteni az otthont. Nem egyszer kaptak már nagy értékű tárgyieszköz-adományt, például modern elektromos kórházi ágyakra cserélhették a régieket. Ezek sokkal komfortosabbak, és látszatra is sokkal bizalomgerjesztőbbek, mint a korábbiak. – Nem mindegy az sem, hogy a gondozóknak is egészen másképp esik ezek között a falak között a munkájukat végezni − magyarázza a tiszteletes asszony.
Beszélgetésünk közben jövés-menés, televízió zaja hallatszik, pedig most épp a fekvő részlegen vagyunk, de a gondozottak így is megtöltik élettel a helyet. A nővérszoba felé sétálunk, ahol megismerkedem Lakatos Anita vezető ápolóval. Anita huszonöt éve dolgozik az otthonban, és immáron hatodik éve vezető ápolóként. – Nekünk ez nem egy kényszerpálya. A kollégáink nagy többsége tíz-húsz éve dolgozik itt. Mindenki annyira elhivatott és annyira szereti az időseket, mintha a saját nagyszüleiket ápolnák – mondja.
A gondozók tizenkét órás beosztásban dolgoznak, és bármennyire is hihetetlennek tűnik, de itt mindig történik valami. Valaki nem érzi jól magát, fáj valamije – hiszen a bennlakók nagy része nyolcvan és kilencven év között van, vagyis nagyon magas az átlagéletkor –, és rengetegféle foglalkozás is van, ahol elkél a segítségük. Zenei programok, játékok, az évszak aktualitásához kötődő kézműveskedések, lelki alkalmak: széles palettából válogathatnak.
– Az idősek nagyon szeretnek alkotni − jegyzi meg Fodor-Csipes Anikó. Különösképpen papírral szeretnek dolgozni. Vágni, ragasztani mindig az évszaknak, ünnepkörnek megfelelően szoktak, gyönyörű alkotásokat készítenek. Körbenézve most is láthatom a papírvirágokat az ablakokon. Népszerűek az énekes foglalkozások is. A gyülekezet kántora minden héten jön a hangszerével, és egyháziének-foglalkozást tart. Együtt énekelnek az énekeskönyvből, sőt, akár ifjúsági énekeket is előadnak.
Évente pár alkalommal az intézmény meghív külsős, élő zenei műsort adó előadókat, akik abszolút nagy kedvencek. Arra a kissé merész kérdésemre, hogy előfordul- e, hogy valaki táncra perdül, az intézményvezető asszony mosolyogva feleli, hogy mindig van egy pár idős, aki táncol is egy jót.
Házigazdáim továbbvezetnek a kacskaringós épületrészeken, és tapasztalatom szerint kevés a csendes rész, de nem csak az itt lakók hangja tölti be a teret: az egyik szárnyban épp önerőből újítják fel a vizesblokkokat.
Megérkezünk az ebédlőbe, ahol a hatalmas ablakokon keresztül a gondozott parkot látjuk, ahol a lakók az asztalok köré gyűlve épp bingót játszanak. A lottósorsoláshoz hasonló játékban mindenkinek ki kell gyűjtenie a tábláján szereplő sok-sok számot. Ha mind megvan, akkor lehet kimondani, hogy valakinek bingója van. Mint megtudom, évtizedek óta ez az egyik legkedveltebb közösségi program itt, az otthonban, pedig eléggé bonyolult játék. − Örülünk annak, hogy ezt játsszák az időseink, mert ez azért az agyukat jól megmozgatja. Élvezik ők is − hívja fel a figyelmet Fodor-Csipes Anikó.
Anna néni nyer, páran bosszankodnak, hogy már nagyon közel jártak a bingóhoz, Kovács Imréné Margit néni pedig biztatóan mosolyog rám. Mellé ülök, beszélgetünk. Nemsokára három éve lesz, hogy beköltözött. Azt mondja, egyáltalán nem félt, amikor ideköltözött, és nem vágyott haza. Szerinte a váltás a döntésen múlik. − Én elhatározottan jöttem ide. Öt helyre adtam be a jelentkezést, de ide akartam jönni. Erről a helyről hallottam a legtöbb jót. Azóta már meg is írtam versbe szedve a tapasztalataimat, érzéseimet – teszi hozzá mosolyogva.
Múlt és jelen
Elszálltak az évek, megöregedtem.
Volt sok jó és rossz is az életemben.
Bár a testem egyre gyakrabban cserben hagy,
a szívem és a lelkem fiatal maradt.
Megtanultam a sok-sok év alatt,
a szépre emlékezzek, hagyjam el a rosszat.
Az intézetben jól érzem magamat,
ha egy nővér kedvesen szól, felragyog a Nap.
Sorstársaimmal is szeretek beszélni,
de csak ha beszédjük nem panasszal teli…
Amikor bátorkodom megkérdezni, hogy mennyi idős Margit néni, a válaszon eltátom a szám. A kilencvenediket tapossa, miközben én azt gondoltam, a nyolcvan felé ballaghat. – Azt szokták mondani, hogy hatvanat mondjak, mert azt is elhiszik – erősít meg, amikor ezt szóvá teszem.
Tiszteletes asszonnyal visszatérünk az apró nővérszobába, ahol arról érdeklődöm, mennyiben jelent segítséget az időseknek az, hogy egy lelkipásztor is várja őket. Mert bármennyire is színes és barátságos az otthon, de mégiscsak az út vége. És ugyan nem beszélünk róla, de ezt mindenki tudja.
– Amikor beköltözik egy lakónk, akkor a vezető ápolónk és a terápiás munkatársunk fogadja. Rövid időn belül én is felkeresem, megkérdezem, hogy érzi magát. Kicsit beszélgetünk, majd újra-újra találkozunk, ha máskor nem is, de heti rendszerességgel az istentiszteleten minden bizonnyal – sorolja Fodor-Csipes Anikó. Az idősek nagy bizalommal fordulnak tiszteletes asszony felé, mert a hétköznapi problémákat a dolgozókkal szeretik megbeszélni, ám ha valamilyen lelki természetű kérdés vagy elakadás van az életükben, arról neki számolnak be. – Minden vasárnap van istentisztelet. A részvétel nem kötelező, de mindig sokan vagyunk. Az embernek nemcsak idős korában, de idős korában még inkább szüksége van a lelki támaszra, a beszélgetésre, a közösségre. Szeretném hinni, hogy ez nemcsak a szándék szintjén, de azt itt lakók megéléseiben is megjelenik. Ezt erősíti meg, hogy sokan ugyan nem voltak hívők a beköltözéskor – nem is elvárás a bekerüléshez –, de a benti istentiszteleten minden vasárnap ott ülnek – magyarázza.
Arról, hogy hogyan viselik a halál jelenlétét, a lelkésznő nyitottan beszél. – Bármennyire az élet része és tudunk róla, számítunk rá, amikor valaki meghal, olyankor az egész közösség megrendül. Hála Istennek az elmúlt évben nem sokszor fordult elő, de ha ilyen történik, akkor a halálesetet követő istentiszteleten megemlékezünk arról a lakóról, szép temetési énekeket éneklünk, és egy picit elcsendesedünk, hogy méltóképpen elengedjük a közösségünkből – meséli a lelkipásztor.
