Elfelejtett misszió

– Négy-öt évvel ezelőtt hallottam először a Cseszkó házaspárról, miután lelkész kollégám, Kádár Péterné Marika behozott egy újságcikket és megkérdezte, tudok-e valamit az abban szereplő reformátusokról. A cikket akkor betettem a gyülekezet történelmi dokumentumait őrző fiókba, és meg is feledkeztem róla – kezd bele a Hódmezővásárhelyen született Cseszkó Gyula és felesége, Hadady Emma történetébe Bán Csaba, a Hódmezővásárhely-Ótemplomi Református Egyházközség lelkipásztora. Úgy emlékszik, az újságcikk kézhez vétele után mintegy két évvel felhívta őt egykori debreceni osztályfőnöke, Győri József, hogy összehozzon egy találkozót Kubassek János geográfussal, a Magyar Földrajzi Múzeum címzetes igazgatójával, aki éppen a vásárhelyi orvos és felesége életét kutatta. Az addig összegyűjtött adatokat Kubassek János a debreceni nagytemplomi gyülekezet missziói bizottsága által rendezett konferencián mutatta be, ezen a vásárhelyi lelkipásztor is részt vett.

– Megérintett az életútjuk, ezért még ott elhatároztam, hogy emléket fogunk állítani nekik. Már a teológián tanulunk a református hit mártírjairól, például Molnár Mária misszionáriusról, aki 1943-ban, missziója közben vesztette az életét a ma Új-Guineához tartozó Admiralitás-szigeteknél, a japánok a tengerbe lőtték. Az ő életéről már 1987-ben könyvet jelentetett meg a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya Engem várnak a szigetek címmel, de a Cseszkó házaspár hasonlóan tragikus sorsáról semmit sem őriz sem az egyházi, sem a hódmezővásárhelyi emlékezet. Engem ez a felismerés elszomorított, ezért döntöttünk a gyülekezettel közösen arról, hogy változtatunk ezen. Idén nyolcvan éve, hogy Cseszkó Gyula és felesége mártírhalált halt a távoli Indonézia egyik szigetén, Celebeszen – mondja Bán Csaba.

Az évforduló jó alkalmat kínált arra, hogy az ótemplomi reformátusok a szeptemberi gyülekezeti napon megismerhessék a Cseszkó házaspár életútját, az összejövetelre meghívták Kubassek Jánost is, aki tartalmas előadást tartott a témában.

Egy éve az ótemplomi gyülekezet is bekapcsolódott a házaspár életének kutatásába. Először az egyházi anyakönyveket nézték át, amelyben rá is bukkantak Cseszkó Gyula és Hadady Emma keresztelési bejegyzéseire, később pedig a házasságkötésükről tanúskodóra. Nevükre ráleltek a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium névkönyveiben is, ezek tanúsága szerint Cseszkó Gyula az 1912/13–1919/20-as tanévekben járt a Bethlenbe, míg későbbi felesége, Hadady Emma az 1918/19-es tanévben egy évig volt a gimnázium tanulója. Megtaláltak számos korabeli újságcikket, amely a házaspár életéről, majd haláláról szól, valamint arról, mi történt négy gyermekükkel szüleik elvesztése után.

Ezekből a többi között kiderül, hogy a vásárhelyi házaspár húsz évet tervezett eltölteni az indonéz szigetvilágban, majd hazatértek volna, de a második világháború közbeszólt.

Cseszkó Gyula 1902-ben, Eőrhalmi Hadady Emma Róza öt évvel később, 1907-ben született Hódmezővásárhelyen. – A fellelt dokumentumokból tudjuk, hogy a gyülekezetünk tagjai voltak, itt jártak iskolába, hogy Cseszkó Gyula 1929-ben a debreceni egyetem orvosi karán szerzett diplomát, amelyet Szegeden vett át. 1930-ban házasodtak össze, és a feleség könyvelőjévé, adminisztrátorává, asszisztensévé vált férjének – sorolja Bán Csaba.

A lelkész szerint korai életpályájuk megfelelt egy átlagos polgári család gyermekei által bejártnak, viszont az 1920-as években kitört gazdasági világválság szokatlan döntésre sarkallta őket: orvosi missziót vállalni a világ egy távoli szegletében. Ehhez házasságkötésük után Hollandiába utaztak, ahol a református egyház támogatásával a fiatal orvost és feleségét felkészítették a missziós szolgálatra, majd 1931-ben a holland református misszió hívására elindultak Indonéziába, az akkori Holland Kelet-India szigetvilágába. Hatvan napig hajóztak, majd néhány hónap trópusi akklimatizálódás és képzés után indultak tovább.

Így jutottak el még abban az évben a Celebesz szigetén fekvő Tahuna nevű településre, ahol a megszokott európai kultúrának természetesen nyoma sem volt. Házat építettek maguknak, itt éltek majd egy évtizeden át, és nevelték négy gyermeküket. A Cseszkó házaspár nemcsak házat, hanem a korábbi, fából tákolt ispotály helyett európai szemléletű kőkórházat is épített, amely családi otthonuktól eltérően még ma is áll, és még mindig eredeti funkcióját tölti be.

Cseszkó Gyula fél év alatt megtanulta a helyi nyelvet, a kórházépítés mellett feleségével megszervezte a környező szigetek orvosi ellátását. A szigetvilág szigetei között petróleummotoros, fából készült, oldalhajós csónakon utazott a doktor, hogy kutasson és gyógyítson kolerát, leprát, tífuszt és más trópusi betegségeket. A legnehezebb feladat a gyógyszerellátás megoldása volt, ugyanis egy európai gyógyszer hat-tíz hónapot utazott, mire eljutott Tahunába. A házaspár a világ legnépesebb muszlim államában dolgozott, ahol jelentős számú protestáns élt már akkor is, békében az iszlámhívő többséggel.

– Néhány év után, 1937-ben Cseszkó Gyula hazalátogatott, és egy kis, ötvenholdas birtokot vásárolt Hódmezővásárhelyen. A tervük az volt, hogy a misszió végén hazatérnek szülővárosukba, és itt élik le az életüket – mondja Bán Csaba, aki szerint ez arra utal, hogy a Holland Kelet-indiai Társaság jól megfizette őket. A család terveit azonban keresztülhúzta a háború kitörése.

A második világháborúban a japánok terjeszkedni kezdtek Délkelet-Ázsiában, így Indonéziában is. 1941-ben a jelentősebb szigeteken helyőrségeket hoztak létre. Elkobozták a rádiókat, így elvették a Cseszkó házaspár készülékét is, amelyen keresztül a hírek eljutottak hozzájuk.

A japánoknak az sem tetszett, hogy a kórházban nem tették ki a japán zászlót, sem a császárt ábrázoló fényképet, mindezt az ellenállás és a japánellenesség jeleként értékelték. Kubassek János kutatásai szerint a japán titkosrendőrség a házaspár bűnei közé sorolta azt is, hogy megsértették az etikettet, nem hajlongtak negyvenöt fokos szögben a megszállók előtt, mindenkit gyógyítottak, nem csak japánokat, befogadták a kórházba a sebesült amerikai, holland és filippínó katonákat is, azaz támogatták az ellenséget. Néhány hónappal később egy másik japán katonai egység ismét követelte a rádiót tőlük, mert helyi besúgóktól úgy értesültek, hogy az európai házaspár rejteget egyet.

A megszállók a helybéli hollandokat, valamint a misszionáriusokat internálták, mintegy hatvan protestáns hittérítőt fogtak el, többüket ki is végezték. A japán megszállást csak közel húsz ember élte túl.

Cseszkó Gyulát részben a fenti „bűnökért”, illetve azért, mert a bebörtönzött, sebesült amerikai és holland katonáknak élelmiszert és gyógyszert juttatott, 1944 áprilisában elhurcolták, felesége ekkor látta utoljára. Az orvost 1945-ben a tosealámai internálótáborba vitték, ahol egy amerikai bombatámadásban a tarkóján és a vállán megsebesült. Tetanuszt kapott, de gyógyszert nem, hiába kért, így 1945 márciusában belehalt a fertőzésbe. Ma a rabtemető egyik jeltelen sírjában nyugszik.

Férje elhurcolása után Hadady Emma a kórházban maradt, folytatta a gyógyítást, mígnem 1944. november 9-én hosszas és kegyetlen kínzások után több helyi vezetővel együtt nyilvánosan – Emma lányuk szeme láttára – lefejezték. Kivégzői úgy gondolták, az asszony részt vett az ellenállásban.

Négy gyermeküket (Emma, Éva, Gyula és József) a helyiek mentették meg a japánoktól úgy, hogy szigetről szigetre szöktették őket éjszakánként csónakkal. Végül a Holland Missziós Társaság felkérésére amerikai katonák kutatták fel őket és menekítették ki Ausztráliába. A történtekről tett jelentés eljutott Vilma holland királynő kezébe is, akinek személyes utasítására a gyermekeket Hollandiába vitték, nevelésükről az ottani református egyház munkatársai gondoskodtak.

Miközben Magyarországon ma (még) szinte senki sem ismeri a Cseszkó házaspár történetét, pedig utazásukról, missziójukról és később mártírhalálukról rendre beszámolt a hazai sajtó, addig a háború után Tahunában sírkövet állítottak nekik. Néhány éve pedig a Cseszkó Gyula által épített kórház dolgozói szobrot emeltek az orvos tiszteletére.

– Úgy érzem, a házaspár történetére szüksége van a mai társadalmunknak. Példaértékű az életútjuk, amely a szeretetről, hűségről, kitartásról, hitről és önfeláldozásról szól. Hiszen megtehették volna, hogy hazatérnek, de ők ott maradtak, ahová előttük európai orvos nem merészkedett. Azért tartottak ki, hogy segítsenek az elesetteken, gyógyítsák a betegeket és a sérülteket – érvel a lelkész.

Bán Csaba elmondja azt is, hogy emléküket domborművel is meg kívánják őrizni – ez nemcsak Hódmezővásárhelyen, de egész Magyarországon az első nekik szentelt emlékmű lenne, amelynek még nem végleges terveit is megmutatja. Az alkotás bővelkedik szimbolikában: központi eleme két, a földbe közös gyökerekkel kapaszkodó fa, lombkoronájukban pedig Indonéziára jellemző állatok és növények találhatók, de van köztük olyan is, amely a gyermekeket vagy a szülőföldet hivatott megjeleníteni, míg néhány a gyümölcsöző életet. A domborműnek már helyet is találtak: a templom északi falának külső oldalán már található egy sírkövet mintázó plasztika, amely Szőnyi Benjáminnak, az ótemplomi gyülekezet egykori lelkipásztorának állít emléket, e mellé kerülne a szintén sírkövet idéző alkotás.

A valószínűleg mészkőből készülő domborművet az ótemplomi gyülekezet tagja, Kotormán László szobrászművész faragja majd ki. Már az avatás időpontját is lehet tudni: jövőre, pünkösd után, a Szentháromság vasárnapján hull majd le a lepel a műről. Az elkészültéhez szükséges összeg egy részét adományokból fedezné az ótemplomi gyülekezet.

– A Cseszkó házaspár élete gyümölcsöző élet volt, házasságuk és a munkájuk révén az emberek a kórházban gyógyulást, nyugalmat, békességet találhattak, ez egészen bizonyos – mondja meggyőződéssel Bán Csaba, aki szerint ottlétük többet jelentett a gyógyításnál, az már misszió volt. Azt is elárulja, gyülekezetük egyik álma, hogy innen egy darabka földet kivigyenek a sírjukhoz, onnan pedig hazahozzanak egy darabot.