Élő gyülekezeteiben élő egyház: református imalánc kezdődik

Élő gyülekezeteiben élő egyház – ezzel a címmel hirdetett országos református imaláncot a gyülekezetek és az egyház lelki megújulásáért a missziói szolgálat az élő Ige évében. Mit jelent az élő gyülekezet fogalma?

Egy gyülekezet nem attól élő, hogy programokat szervez, hanem attól, hogy ami ott történik, az Krisztusra mutat. Éppen ezért nem is az a kérdés, hogy mit csinál egy gyülekezet, hanem az, hogy amit csinál, az Krisztusra mutat-e. Tehát attól még, hogy sok bibliaórát tartanak, még nem feltétlenül élő egy gyülekezet, viszont akár sporttevékenységet is végezhetnek vagy kulturális programokat is szervezhetnek egy közösségben úgy, hogy azok Krisztusra mutatnak. A működő, vállalt, cselekvő lelkiséggel függ össze, hogy egy gyülekezet élő-e.

A lelki megújulásért imádkoznak. Korábban is tervezték az imalánc meghirdetését, vagy az utóbbi hónapok eseményei sarkallták erre a missziói szolgálatot?

Reformátusként meggyőződésünk, hogy szükséges a szüntelen reformáció, a szüntelen megújulás. Ilyen értelemben ez nem újdonság, viszont folyamatosan fel kell tudnunk ismerni, hol és hogyan szükséges az egyháznak megújulnia. Abban a helyzetben, amelyben jelenleg az egyházunk van, meg kell találnunk azokat a működési kereteket, ahol közvetlen és eleven módon tudjuk továbbadni az üzenetünket. Ez leginkább az élő gyülekezetekben fellelhető. Az élő gyülekezetekben képes olyan módon jelen lenni a Krisztus-közösség – vertikálisan és horizontálisan egyaránt –, hogy az utána az egész szervezetre kihat. Erre mondja Ravasz László, hogy „az élő gyülekezetek elbírják a halott egyházat is”. Az egyház szervezetének nem kell olyan módon élőnek lennie, mint egy gyülekezetnek. A szervezet arra való, hogy segítse azokat az élő közösségeket, amelyekről Kálvin az Institúcióban az egyház alapjaként ír. Ennek az imaláncnak az a lényege, hogy felismerjük az imádságnak a személyiséget és közösséget szervező erejét, ami át tudja hatni, képes dinamizálni az egyház működését. Ezért is szimbolikus, hogy pünkösd után, a Lélek kitöltetésének az ünnepe után indul útjára a kezdeményezés.

Hogyan érti azt, hogy folyamatos megújulásra van szükségünk? Hol húzódik ennek a határa? Meddig lehet elmenni a megújulásban?

Az egyház üzenete a hagyományos logika szerint nehezen értelmezhető kettősségből áll. Egyrészt örök értékeket képviselünk, ezek az örök értékek nem változnak. A biblikus alapkijelentések semmit sem változtak, a Biblia több helyen is deklarálja, hogy kifejezetten istenellenes bűn, ha ehhez hozzátesz valaki, vagy elvesz belőle. Ugyanakkor ezek az örök értékek mindig aktuálisan kell, hogy megjelenjenek az adott társadalomban, azon a nyelven, ahogyan a kornak az embere beszél. Azért nem héberül mondom az Ószövetséget és görögül az Újszövetséget a templomban, mert nem értenék az emberek, és ezért nem a száz vagy ötszáz évvel ezelőtti bibliafordítást használjuk, hanem azt, ami életszerű. Nem zárhatjuk múzeumba a keresztyénséget. A 1907-es Károli-fordítást egy nagyon veretes, szép szövegnek tartom, de mégsem azt használom a prédikációimban.

Arra kérik a lelkipásztorokat, hogy ha tehetik, akkor az imaalkalmak idejére nyissák ki a templomokat. Miért van erre szükség?

Ennek nem teológiai, hanem szimbolikus jelentése van. A templom a protestáns teológia szerint az Isten népének a gyülekezési helye, így önmagában nem hordoz szentséget. A templom azáltal válik szentté, hogy ott szent cselekmények zajlanak, és ilyen értelemben lehet szent a parókia udvara is, ha ott tartjuk például az istentiszteletet. A templom szimbolikus helyszín – már a megjelenésével is hirdetni igyekszik az Isten jelenlétét –, ha belépünk az ajtaján, akkor kifejezzük, hogy közösséget vállalunk az egyházunk üzenetével, jelezzük a hozzájárulásunkat. Sokszor előfordul református közösségekben, hogy amikor evangelizációs alkalom van a templomban vagy a gyülekezeti házban, akkor többen is imádkoznak párhuzamosan az alkalomért, valamint a résztvevőkért. Az imalánc esetében a párhuzamosság abban az értelemben nyilvánul meg, hogy ugyanabban az időpontban ugyanazért a célért imádkozunk. Ez az egyház alapküldetését megtámogató háttércselekvés, imádkozunk az evangelizációért, a ránk bízott evangélium terjedéséért. Ennek fényében jelöltük ki a végpontot is, szeptember másodikát. Ekkor kezdődnek újra a gyülekezeti évadok, amikor minden élő közösség újult erővel vág bele az evangelizációba a legkülönbözőbb módokon, a hittanoktatástól a hétközi alkalmakon keresztül a vasárnapi istentiszteletig.

Akkor ez az imalánc első körben befelé szól, és remény szerint a társadalom felé is érezhetők lesznek a hatásai.

Így van. Egyénileg és közösségi szinten is megerősít az ima. Ebben az esetben azonban a közösség nem a hagyományos formában, az istentisztelet keretein belül igyekszik megerősödni, hanem az egyéni vagy közösségi, otthoni vagy templomban történő, de egy időben, egy célért elmondott ima által. Ehhez kapcsolódik az esemény bevezető Igéje is:

Komolyan kell vennünk, hogy az a ragyogás, ami az Isten valósága, az egy ránk bízott csoda. Ehelyett nagyon sokszor koncentrálunk a minket körülvevő világ sötétségére. Az igazi, Lélek szerinti, Isten szerinti ragyogás mindig a belső erőből és a belső megerősödésből fakad. Ahogyan az ismert mondás is tartja: senkit sem tudsz tovább vezetni annál, mint ahol te magad tartasz. Tehát a belső hitem a bázis ahhoz, hogy másokat is az Istenhez tudjak vezetni.

Hagyományteremtő szándékkal indították útjára a kezdeményezést?

Egyszeri alkalomként gondolunk az imaláncra, legalábbis ebben a formában és ezzel a céllal. Úgy látjuk azonban, hogy jelentős igény mutatkozik az ilyen és hasonló, egyházunkban nem annyira elterjedt kegyességi formák gyakorlására.

Mire gondol?

Például különböző imaformákra. Maga az imádság fogalma is érdekes, mert a szó klasszikus vagy emberi értelmében nem kommunikáció, hiszen nem kell az Istent semmiről sem tájékoztatnom, nem kell elmagyaráznom neki, mit szeretnék, hiszen ismeri a szándékomat. Az imádság az az állapot, amikor az emberi lélek az Isten lelkére, lelki valóságára ráhangolódott. Így értelmezhető az, amit Pál apostol mondott, hogy szüntelenül imádkozzatok. Ez történhet verbálisan, de akár úgy is, hogy rácsodálkozom a természet gyönyörűségére. Persze ez csak akkor lesz biblikus értelemben imádság, ha képes vagyok ezt az Istennel való kapcsolatomban elhelyezni.

Az esemény leírásában hangsúlyozzák, hogy böjttel is lehet támogatni az imaláncot. Miben áll a böjt jelentősége?

Annyi mindennel telítődünk, annyi minden tölti meg az elménket, a szívünket, a gyomrunkat, az életünket, az időnket. Az igazi kérdés az, hogy hol van a helye az Istennek. Tudok-e helyet hagyni, készíteni, szabaddá tenni az Isten számára? A böjt mindig erre mutat rá, nem lemondás a szó negatív értelmében, hanem egy nagyon is pozitív helykészítés. Olyan ez, mint amikor a szeretettel várt vendégnek elkészítem a szobáját, ami nincs tele lomokkal, nem rendetlen. Ez a szoba egy kiüresített helyszín, hogy be tudjon jönni a vendég, és ő töltse be azt. Így várom az Istent. A böjt azt jelenti, hogy szabaddá teszem az életem különböző területeit az Isten befogadására.