Hollandia protestáns egyházai nemcsak a nagy háborúk után, hanem egészen a rendszerváltásig szervezetten támogatták a magyarországi református gyülekezeteket és családokat Bibliával, ruhával, élelmiszerrel, pénzadománnyal. A nyolcvanas években felnőtt református lelkészgyerekek jól emlékeznek a színes cukordísszel megszórt kenyérre, a betűcsokira, amit nyugati, sárga rendszámos autókkal hoztak Magyarországra a hollandok, a vasfüggönyön túlra. Az adományozáskultúra a holland identitás része. Erről beszélgettünk Pusztai Gáborral, a Debreceni Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Néderlandisztikai Tanszékének oktatójával, a holland irodalom kutatójával.
A második világháborút követően Hollandiába tartó gyermeküdültető-vonatokról nagymamáink történetei mesélnek, de a holland protestáns egyházak a vasfüggöny leereszkedése utáni támogatásáról kevesen tudnak. Mindez félhivatalosan zajlott, a Kádár-rendszer egyházi vezetése, együttműködve az államhatalommal, nem szívesen fogadott el ugyanis külföldi egyházi segítséget, ugyanakkor szemet hunyt ezen adományok felett. Ezt kihasználva, turistaútlevéllel számos holland követ érkezett jól megrakott autóval a református parókiákra, eljutva az ország szinte minden szegletébe.
A reformációnak köszönhetően született meg Hollandia mint független nemzetállam
A reformáció nemcsak Hollandia egyháztörténetében, hanem független állammá válásában is meghatározó volt, ez a folyamat a holland identitás kialakulásával elősegítette ugyanis a katolikus spanyol királyságtól való elszakadást a XVI. században. – A protestáns irányzat elterjedése olyan ellenállást váltott ki a Németalföldön uralkodó II. Fülöp spanyol királlyal szemben, hogy az végül háborúhoz, majd Hollandia függetlenségéhez vezetett – összegzi Pusztai Gábor. Egészen a XIX. század közepéig Hollandiában gyakorlatilag államvallásként tekintettek a református egyházra. A holland–magyar kapcsolatok egészen az 1500-as évekig, Habsburg Mária, II. Lajos özvegyének németalföldi kormányzásáig nyúlnak vissza, a peregrináció során Hollandiába utazó protestáns magyar diákok közvetítették a magyar református szellemi örökséget. A gályarabokat is egy holland admirális, Michiel de Ruyter szabadította ki 1676-ban a nápolyi fogságból.
A háborúk legnagyobb elszenvedői a gyermekek
Az I. világháborút követően újabb fejezethez érkezett a két ország közös történelme: a kifosztott, szétszakadt ország traumák során átesett családjainak igyekezett segítséget nyújtani Hollandia úgy, hogy mintegy húszezer gyermek kiutaztatását és üdültetését szervezte meg néhány hétre, hónapra tíz éven keresztül. – Nemcsak Hollandia fogadott üdülővonatokat Budapestről, hanem Belgium, Svájc, Anglia és Svédország is segített a gyermekek utaztatásában. A civil összefogást Magyarországon az Országos Gyermekvédő Liga irányította, Hollandiában pedig különféle világi egyesületek, alapítványok. Hivatalosan a gyerekek hat és tizenhat év közöttiek voltak, de gyakran előfordult, hogy a kisebb és a nagyobb korosztály is részt vett az üdültetésben. Elvileg öt hétre utaztak ki a holland családokhoz, de a gyakorlatban sokan több hónapig, akár egy évig is kint maradtak, és több ezren soha nem tértek haza. A gyerekek többsége a súlyos traumák után valóban jól érezte magát a családoknál, megtapasztalva egy nyugodt, polgári, háború nélküli ország mindennapjait. Ne felejtsük el, ezek a gyerekek akkoriban – túl a háború okozta drámán – éheztek, fáztak, alultápláltak voltak, és le voltak gyengülve. Az egyházak a kapcsolatok létrehozásában segítettek, a fogadó szülők ugyanis a saját felekezetükhöz tartozó gyerekeket vártak – tudjuk meg Pusztai Gábortól. A II. világháború után is elsősorban egyházi kezdeményezésre kezdődött el az üdültetés, de ekkor a politikai vezetés már kevésbé volt együttműködő, 1948-ban, a vasfüggöny kiépítésével pedig meg is szűnt a gyermekek kiutaztatása.
Leiker-Kozelka Margit visszaemlékezése, aki az első világháborút követően Amszterdamban nyaralt, egy holland családnál. A szegény sorban élő fiatal lány egy gyermekvonattal került ki Hollandiába, ahol évtizedekig énekelt egy ottani protestáns kórusban. Annyira megragadta az ország, hogy zeneművet írt egy holland imára, amelynek címe: Ima a felszabadulásért (Bij de bevrijding).
Leiker-Kozelka Margit kórusműve, amely 1945. május 10-én jelent meg Hollandiában.
2020-ban jelent meg a Gyermekvonatok Hollandiába című kötet, amelyet Maarten J. Aalders egyháztörténész, Pusztai Gábor, a Debreceni Egyetem és Réthelyi Orsolya, az Eötvös Loránd Tudományegyetem néderlandisztikai tanszékének vezetője jegyez, és ami az I. és a II. világháború után elkezdődött gyermeksegélyezési akciót tárja fel.
Ezek a kapcsolatok a holland és magyar családok között a későbbiekben is fennmaradtak, a magyarokról a hollandokban kialakult pozitív képet pedig tovább erősítette az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve azok a menekültek és disszidensek, akik közül több ezret fogadott be Hollandia.
Megtűrt adományozás a vasfüggönyön túlra
A hidegháború újabb fordulópontot jelentett a két ország kapcsolatában. A holland református felekezetek ugyan továbbra is igyekeztek kapcsolatot ápolni a magyar egyházzal a vasfüggöny leeresztése után, a kommunista államhatalommal együttműködő egyházi vezetésben mégsem bízhattak, ezért úgy döntöttek, kerülőutakon juttatják el az adományokat Magyarországra. – Közvetlenül lelkészeknek és lelkészcsaládoknak, intézményeknek juttatták el a segélycsomagokat, így aztán gyakori jelenség volt, hogy a lelkészgyerekek holland használt ruhákból öltözködtek – idézi fel a korabeli viszonyokat az egyetemi docens.
Sok lelkipásztor alakított ki évtizedeken át tartó barátságot azokkal a turistaútlevéllel érkező holland beutazókkal és családjukkal, akik rendszeresen hoztak csomagokat (ruhát, könyvet, gyógyszert) hozzájuk, amelyekből természetesen a gyülekezetek rászoruló tagjai is kaptak. Míg a hatalom megtűrte, de hivatalosan soha nem támogatta ezeket az adományokat, addig Hollandiában szervezetten, egyházi alapítványok közreműködésével valósult meg a program. Ki kell emelni az adományok között a Bibliákat és énekeskönyveket, valamint az ifjúsági irodalmat, amelyek forgalmazását itthon betiltotta az állampárt. Mindezeket kint lefordították, és úgy csempészték be őket az országba. – Nem Magyarország volt ezeknek a szállítmányoknak a végső célállomása, hanem az erdélyi és kárpátaljai magyar reformátusok – jegyzi meg Pusztai Gábor. Gyakorlatilag bármit behoztak a hollandok, amire csak szükség volt a gyülekezetekben: ha például gitár hiányzott az ifjúsági alkalmakon, akkor azt is hoztak a „csempészek”. Pusztai Gábor családja is megtapasztalta a németalföldi hittestvérek segítőkészségét: nagyapja, Kalydy Miklós lelkipásztor Hollandiából kapott forrásból újíttatta fel a tiszaszederkényi templomot és parókiát.
– A Kádár-rendszer ugyan mindenen rajta tartotta a szemét, de ezeket az akciókat – bizonyos határokon belül – nem ellenezte a hatalom. Az, hogy tudtak róla, egészen biztos, hiszen a III/III-as megfigyelési rendszer ügynökei mindenhova beépültek és mindenről jelentettek is – fogalmaz a kutató. – Nagyapámhoz például postán érkezett a pénzadomány, ezért a postás kisasszony megüzente neki, hogy jó nagy bőröndöt hozzon. Nagyapám pedig felpakolta a temérdek pénzt, és abból fizette az összes munkást, az orgonafelújítástól kezdve a festésen át a villanyszerelésig, majd végül elszámolt a költségekről a holland alapítványnál – idézi fel a történetet Pusztai Gábor. Eleinte más adományok is érkeztek postán, de – és erről a második világháború utáni gyermekvonatosok számoltak be, akiknek megmaradt a kapcsolatuk a hollandokkal – a magyar állam később vámot vetett ki ezekre, amit a címzetteknek kellett kifizetni. A vámosok belenyúltak a szállítmányokba, és ami tetszett nekik, elvették, így aztán lassan leállt a postai csomagküldés, a későbbiekben autókkal hozták a holland ajándékokat.
Egy lelkészgyerek visszaemlékezése a nyolcvanas-kilencvenes évekből
– A gyerekkoromat meghatározták a hollandok és a velük való kapcsolat – idézi fel élményeit Balázs-Bóna Judit, az akkori dunavarsányi lelkész leánya. – A testvéreimmel minden évben izgalommal vártuk, hogy a titokzatos sárga rendszámú autó és a hozzá tartozó lakókocsi megérkezzen és beálljon a dunavarsányi parókia udvarára. A kedves házaspárral együtt érkeztek a zsákok, amelyek meglepetéseket rejtettek. Ruhák, játékok, háztartási eszközök: mindig nagy izgalommal és örömmel kutattunk kincsek után. Emlékszem a Hollandiába tett kirándulásra is, szó szerint egy új világot jelentettek nekem Amszterdam jellegzetes épületei. A hoofddorpi gondnok házaspár az évek során barátságot kötött a szüleimmel. Rendszeresen jöttek hozzánk nyaralni, együtt bicikliztünk, úsztunk, játszottunk – meséli lelkesen. – Élesen él bennem a kép, amikor először hoztak nekünk a szivárvány színeiben pompázó szórócukrot, amelyet a vajas kenyerükre tettek. És emlékszem a betűalakú csokoládéra is, amelyből – valószínűleg azért, mert nagyon ritka a Z-vel kezdődő holland név – apukám és a bátyám (a két Zoltán) is mindig B-t kapott. Rommert és Baukje, ha tehették, eljöttek az itteni esküvőkre, szüleim kerek évfordulós születésnapjaira. Nagy öröm volt, hogy a napokban – egy rövid budapesti látogatás okán – személyesen is találkozhattak a mi gyerekeinkkel. Nekik igyekszem mesélni róluk, és ilyenkor csak megerősödöm abban, hogy milyen sokat segítettek nekünk gyerekkoromban. És elsősorban nem anyagilag... – teszi hozzá Balázs-Bóna Judit.
Kiemelkedő szerepe volt a segélyezésben Tüski István hollandiai magyar lelkésznek, aki jó kapcsolatot ápolt az ottani protestáns egyházakkal. Ő kötötte össze a holland és a magyar református egyházat és közösségeket. – A holland reformátusok szemében Magyarország egy protestáns végvárt jelentett, ezért is tartották fontosnak a magyar protestáns családok megsegítését. Ez valóban így van, hiszen ha a reformáció történetét nézzük, a magyarországi és erdélyi protestáns egyházak az utolsók, amelyekkel lelki rokonságot érezhetnek, ezek azok, amelyek a végeken küzdenek a megmaradásért – hívja fel a figyelmet az oktató. – Hollandiában a mai napig komoly hagyománya van a segélyezésnek, és nem csak a reformátusok körében. Ha például Argentínában földrengés van, a hollandok másnap elkezdik az adománygyűjtést a bajbajutottak javára. Gazdag ország tehetős emberekkel, akiknek fejlett a szociális érzéke, és nem haboznak a rászorultaknak segíteni – jegyzi meg a docens.
– A magyar reformátusokat támogató program lényegében a rendszerváltásig tartott, ezt követően elsősorban szegény ázsiai országokra fordították figyelmüket a németalföldi protestánsok. De voltam a kilencvenes években olyan holland gyülekezetben, ahol még mindig központi kérdés volt, hogy hogyan segélyezzék a magyarországi testvérgyülekezetet, ami azt jelenti, hogy ezek a kapcsolatok megmaradtak és a mai napig élnek – emlékezik vissza Pusztai Gábor.