Érdi Agapé-ház: ahol a szeretet nevet

Érd kertvárosi hangulatú, végeláthatatlan és egymásba érő utcái között egy háromszintes, szépen berendezett családi házhoz vezet az útvonaltervező. Itt vár minket Oosterhuis-Pap Zsófia és Oosterhuis Berend, akik a szülői örökséget rendezték be otthonnak hat, enyhe értelmi fogyatékkal élő embernek. Zsófia erdélyi, édesapja lelkipásztor volt, Berenddel egy ottani testvérgyülekezeti táborban találkoztak még szinte gyerekként, és fonódott össze életük örökre, huszonhat évvel korábban. Négy gyermekük mellett hat másik sorsát vállalták magukra, amikor elhatározták, hogy létrehozzák az Agapé-házat és az azt működtető Hármas Kötelék Alapítványt. Lassan, puhatolózva faggatom őket a miértekről, hiszen hasonló otthonok létrehozását azok az édesanyák vagy édesapák szokták kezdeményezni, akik maguk is sérült gyermeket nevelnek, és tudják, ha a világ a feje tetejére áll, akkor is meg oldaniuk önellátásra képtelen felnőtt gyermekük lakhatását, ellátását, ha ők már nem lesznek. Ez minden sérült gyermeket nevelő szülő legnagyobb keresztje, ez az, amiért képesek, és az ellátórendszer hiányosságai miatt kénytelenek hegyeket megmozgatni, összefogni, pénzt gyűjteni. De náluk nem ez áll a háttérben, közeli érintettség nélkül értették meg, mennyire nagy szükség van arra, hogy az értelmileg akadályozott felnőtt emberek mellé álljanak. Érdi gyülekezetük révén egyre többször találkoztak sérült emberekkel, elkezdtek egyre több kisebb dologban segíteni nekik, majd megtudták, hogy a környezetükben terv is formálódik arra, hogy hosszú távon elhelyezzék a fiatalokat. Ahogy Berend fogalmaz: ajtók nyíltak, lehetőségek jöttek, és élére álltak a kezdeményezésnek. Ők mindig ebben tapasztalták meg Isten vezetését.

Körbejárjuk a házikót, ami délidőben még csendes, hiszen lakói napközben a Dr. Dizseri Tamás Habilitációs Központban kézműveskednek, alkotnak, egyikük pedig egy óvoda gondnoka mellett dolgozik. Makramé angyalkák az ablakon, rózsafüzér az egyik ágy felett, amolyan kamaszosan rendben tartott szobák és a kiteregetett, frissen mosott ruhák illata fogad minket, ahogy haladunk a falépcsőn felfelé, szintről szintre. Idén márciusban költözhetett be Pisti és testvére, Ildikó, Dóri, Viktor és testvére, Robi, valamint Tündi. Mindannyian negyven év körüliek. A szülők halála után az egyik testvérpár teljesen magára maradt, évekig a szomszédok segítségével, egyedül próbáltak megélni igen sanyarú körülmények között. Mások szülei megöregedtek, maguk is segítségre szorulnak. A legfiatalabb lány, Tündi még csak tizennyolc éves, ő az életét az utcán kezdte az édesanyjával, majd nevelőotthonba került. A nehéz múlt ellenére ennek a hat embernek lételeme a humor, amit ugyanúgy értenek, mint bárki más, vagy még jobban.

Nyílik az ajtó, nevetve érkezik haza Dóri a tíz perc sétára, egy szomszéd utcában lévő foglalkoztatóházból. Kicsit izgul is, tudja, hogy mi is itt vagyunk. Dóri rövid hajú, szemüveges, jó személyiségű, mosolygós nő. Kitörő örömmel üdvözöl minket. Kacagva meséli, hogy lehagyta a többieket az úton, mert melege volt. Zsófival megbeszélik a mai napját, elmondja, hogy csipkedtek, ebédeltek és tornáztak is reggel. Pár perc múlva újra nyílik az ajtó, és az egész csapat betoppan, alig várják, hogy üdvözöljék a soha nem látott vendégeket, mindenki szeretne valamit megmutatni, elmondani, kifejezni magából.

Robi, a jóvágású, magas, barna hajú, fekete szemű fiú papírra, csupa nagy, nyomtatott betűvel írta le, amit el szeretne mondani a mikrofonba, majd bele is kezd a felolvasásba, betűről betűre, koncentrálva, mintha csak az iskolában felelne: – Már régóta itt lakunk a Mérnök utca 69.-ben, és a házirendbe’ le van írva, hogy mit kell csinálnunk. De mu… De munkánk meg kell csinálni: a takarítást, a felmosást, a porszívózást, a portalanítást, és utána jöhet a megérdemelt pihenés – olvassa. Megdicsérjük, öröm az arcán. Majd teljesen érthetően beszélgetünk a mindennapjaikról, hogy reggel és este hideg vagy melegszendvicset szoktak enni, hogy kávézni csak ilyenkor, ebéd után kávézhatnak, hogy tévézni a vacsora után szoktak.

Ildi hosszú, barna haját copfban hordja, a kisimult arcú lány szeme mindig mosolyra áll – ő az, akit testvérével nagyon rossz körülmények közül hoztak át egy családi házból. Meséli, hogy szívesen süt-főz. Szeretik a milánóit, a sajtos-tejfölös tésztát, és nagy kedvenc a lecsó és a lángos.

Zubor Anikó esetfelelős terelgeti őket váltótársaival. Különleges kapcsolat alakult ki a középkorú asszony és a „gyerekek” között, olykor megosztják vele szomorúságuk okát, együtt rendezik le az esetleges konfliktusokat, amiből nem sok van. Ő viszi őket orvoshoz, hivatalos ügyeket intézni, strandra, retró autókiállításra, állatsimogatóra. Rendőr volt harminc évig. Mivel van egy középsúlyos értelmi sérült testvére, könnyen ráérzett a napi rutinra a srácokkal. Ő, aki nap mint nap jár velük az emberek között, úgy látja, nehezen megy az integráció, de valamivel nyitottabbak ma már az emberek, mint régen. Az itt töltött fél éve alatt rengeteg készséget magukévá tettek a lakók. Volt, akinek a fürdésben kellett segíteni, hogy ne forrázza le magát, és ma már teljesen egyedül fürdik meg, van, akinek a késhasználatot kellett megtanítani, a mosógépet mindenki önállóan kezeli már, csoportban közlekedni is jól tudnak, azaz kis segítséggel, szinte önálló életet élhetnek ezek az emberek.

Amikor arról kérdezem Anikót, hogy mi az, ami fáj a lelküknek, mi az, ami miatt szomorú lehet ez a mindig vidám csapat, azt mondja, előfordul, hogy nehéz nekik a foglalkoztató központban a többiekkel való konfliktusok kezelése, hiszen más-más sérültségi fokon vannak.

Miközben Berenddel a patikatisztaságú amerikai konyhában, a nagy étkezőasztalnál beszélgetünk arról, hogy mit láttak Hollandiában abban a pár évben, mikor odaköltöztek, hogy a gyerekeik megismerjék a holland felüket is, kiderül, hogy az igazi inspiráció onnan érkezett. Egy Érd nagyságú kisvárosban élve megtapasztalták, hogy egy állam, egy társadalom milyen nagylelkűen tud gondoskodni a sérült emberekről. Ahol ők éltek, tucatnyi fogyatékkal élőket segítő otthon, intézmény közül választhattak a rászorulók, és alanyi jogon kapott járadékuk fedezte is ezek költségét. Zsófi el is végzett kint egy felnőttsérült-gondozói képzést, és merítve az ott szerzett tapasztalatokból, látva, hogy az értelmi sérült embereket ott befogadja a társadalom, elhatározták, hogy Érden is megpróbálják ugyanezt, pedig egészen mást tanultak az egyetemen. Zsófi angol tanárként végzett, Berend biotechnológus.

Miről kell lemondani egy értelmi sérült embernek? – kérdezem. A saját családról, gyermekről, és az a nehéz, ha valaki ezt felfogja, mert köztük is van, aki igen. A párkapcsolat, a szerelem, az intimitás viszont ugyanúgy az életük része, mint bárkinek. Van, akinek többéves, stabil párkapcsolata van, van, aki gyakran választ új partnert magának. – Ebben próbáljuk őket irányítgatni, tanácsot adni nekik, milyen az egészséges párkapcsolat, szexuális felvilágosítást is tartottunk már – avat be Zsófi.

A házaspár életének mai napig része a gyülekezetük, ahonnan nemcsak önkéntes segítséget kapnak a srácok fejlesztéséhez, gondozásához, hanem keretet is ad az életüknek. Erős hitük gyermekkoruk óta kíséri és a házasságukban sem hagyta el őket.

Zsófitól és Berendtől megtudom azt is, hogy nagyon könnyen befolyásolhatók a srácok, és a pénzkezelés is igen nehéz a számukra. Ők sem tudják megfogalmazni, hogy személyes érintettség nélkül, miért és honnan kapták ezt a feladatot, szerintük Istentől, aki anyagi és számos más lehetőséget adott nekik, hogy megvalósíthassák ezt az elképzelést. És bár elsősorban arra vállalkoztak, hogy a házat beindítják, a benne lakók az életük részévé váltak. Hétvégente együtt főznek, elhívják őket az agárdi otthonukba, elviszik őket az ifjúsági istentiszteletre. Hogy a hit erejéből ők mit tudnak befogadni, arról azt mondják, a könnyűzenés dicsőítés áll a legközelebb hozzájuk, abban mindig feloldódnak. Minden pénteken bibliaórára érkezik hozzájuk egy lelkipásztor, legutóbb az agapéről, vagyis a szeretetről beszélgettek együtt. – Sokszor meghat, ahogy fogadják a bibliai történeteket, tiszta szívvel, gyermeki lelkesedéssel. Elmondták, amikor a mennyről beszélgettünk, hogy ők is oda szeretnének kerülni. Úgy fogalmaztak, hogy ott buli lesz, tánc lesz és nem lesz fájdalom – meséli Zsófi.

Búcsúzáskor mindenki büszkén megmutatja, mit készített legutóbb a foglalkoztatóban: hímzés, makramék, kulcstartók, ablakdíszek, graffiti, egytől egyig szépen kimunkált darabok. Nem is mi sietünk el, ők indulnak a fogászatra Anikóval. A fiúk több körben döntik el, milyen mesekönyvet is vigyenek magukkal, hogy elüssék az időt majd a rendelőben, Robi pedig az ajtóból visszaszalad még gyorsan fogat mosni. Viktor Zsófinak odasúgva a lelkére köti, hogy szeretne nekünk majd külön küldeni egy nagy, színes gyöngyökből álló kulcstartót.