Eszperantó és teológia egy életben

Milyen családból származik?

Édesapám mohácsi volt, édesanyám pécsi, de házasságkötésük után Barcsra költöztek. A kommunizmus legsötétebb éveiben voltam kisgyermek. Születésemkor, 1947-ben édesapám még járásbíró volt Barcson, mivel azonban 1948-ban a hatalmat csalással megszerző kommunista párt teljesen maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást, kilépett a bírói karból. Anyámnak tömören csak ennyit mondott: „Gyilkosoknak nem szolgálok!” Édesanyám a születésem előtt a pécsi városházán volt hivatalnok, ezenkívül orvosi szakcikkeket fordított németből. Amikor újra dolgozni szeretett volna, és megtudták, hogy a férje már nem járásbíró, nem vették fel. A rendszer a passzív ellenállókat sem kímélte. Szüleim rosszul fizetett alkalmi munkákat vállaltak, amelyek közül különösen emlékezetes számomra a baromfioltás. Minden fillérre szükség volt, hogy egyáltalán életben maradjunk. Megpróbáltak gazdálkodni is.

Hol és mit termesztettek?

Édesapám Mohácson örökölt szőlőt, amelyhez tartozott egy kis kukoricás. Mivel határsáv volt, állandóan ellenőriztek bennünket a vonaton. Egyszer édesanyámmal vittünk haza másfél-két kiló kukoricát. Nem dugtuk el, ilyen kis mennyiséget nem vesznek el, gondolta anyám. Tévedett. Vokánynál két egyenruhás leszállított bennünket, a „csempészárut” elkobozták, és jegyzőkönyvezték a „bűncselekményt”. Hajnalig dideregtünk a huzatos váróteremben, míg végre megjött a következő vonat. Négyéves voltam, de ma is érzem az akkori szorongást. Ez után az incidens után a szüleim elcserélték a mohácsi szőlőt pécsire, ott termeltük meg a megélhetésünkhöz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, és még borunk is lett. Hétéves koromtól én is rengeteget dolgoztam a kertben, eszembe sem jutott, hogy gyerekként inkább játszanom kellene. Tanítás előtt és után ugyanúgy kijártam a szőlőbe dolgozni, mint nyáron. Jancsihagymát termeltünk, ötös csomókba kötve hajnalban eladtuk édesanyámmal a Búza téri piacon, ahonnan fél nyolckor elindultam az iskolába. Hála Istennek így is mindig jeles tanuló voltam. Testvérem sajnos nem született, ami egész életemben nagy fájdalmat jelentett. A szegénységet megszoktam, de a testvértelenséget soha. Részletesen megírtam gyermekkorom történetét A kívülállók című írásomban.

Általános és középiskolába Pécsett járt. Kik voltak a meghatározó tanárai?

Sok tanáromra emlékszem szeretettel, de akik valóban meghatározóak voltak, azok Tüskés Tibor és Tüskés Tiborné Szemes Anna. 1963-ban a kádári kultúrpolitika lesújtott a Jelenkor folyóiratra, amelynek Tüskés Tibor volt a főszerkesztője. Ez az esemény megrendítette Pécs irodalomszerető közönségét, Tüskésék helytállása pedig nagy elismerést vívott ki. Éppen abban az időben volt a Leőwey Klára Gimnáziumban egy irodalmi tanulmányi verseny, amelyen én is részt vettem, és személyesen is megismerkedhettem a tanárnővel. Bátorított, további sikereket kívánt, és amikor megtudta, hogy verseket írok, meghívott hozzájuk, és attól kezdve Tüskés tanár úr támogatására is számíthattam. Soha nem felejtem el azt a kedvességet és jóindulatot, amellyel körülvettek, olyan időszakban, amikor a hatalom épp a teljes egzisztenciájukat fenyegette. Ólomcukor című regényemben Temesi Tivadar és felesége az ő alteregójuk.

Érettségi után a Pécsi Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Mivel foglalkozott ott?

Olvasószolgálatos voltam, ugyanis az egyetem első évét levelezőn végeztem. Azonban vágytam a valódi diákéletre. Kitűnő tanulmányi eredménnyel át is vettek Budapestre, és hirtelen az Eötvös Collegiumban találtam magam.

Az ELTE magyar–könyvtár szakos hallgatójaként találkozott az eszperantó nyelvvel?

Igen, egy szobatársam hívott, hogy menjek el vele az eszperantó előkészítőre. Reméltük, hogy a szocialista tábor bezártságából így kapcsolatba kerülhetünk a világ távoli részein élő fiatalokkal is, mégpedig a nyelvi egyenrangúság jegyében. Én is fölvettem harmadik szaknak. Az egyetem elvégzése után Budapesten maradtam, és a Magyar Eszperantószövetségben kezdtem dolgozni. Első munkám a magyar kultúrát népszerűsítő nemzetközi, eszperantó nyelvű Magyar Kulturális Fesztivál megszervezése volt. 1972 nyarán különböző országokból több mint ötszáz eszperantista érkezett Budapestre, akik – nem túlzás, ha így fogalmazok – lelkesen fogadták ezt a rendhagyó rendezvényt. Számomra felejthetetlen élmény volt megtapasztalni a magyar irodalom és zene iránti rajongást, a magyar eszperantisták iránti tiszteletet. Az eszperantóul is író, illetve eszperantóra fordító idős írók, költők – Kalocsay Kálmán, Szathmári Sándor, Tárkony Lajos – fürödtek a népszerűségben. Jó visszagondolni arra, hogy fél évszázada, a nemzetközi nyelv fénykorában az eszperantó révén milyen presztízse volt hazánknak.

Mikor kezdett el írni?

Gyermekkoromban. Verseket és elbeszéléseket írtam. Nagyon boldog voltam, amikor tizenhárom évesen megnyertem egy novellapályázatot. A pályadíjból megvettem életem első karóráját. Mivel nagyon szegények voltunk, másként nem telt volna rá. A Dunántúli Naplóban olvastam a felhívást, a beküldendő írásnak háborúellenesnek kellett lennie. 1960-at írtunk, tizenöt éve ért véget a második világháború. Az én elbeszélésem egy tanárnő belső monológjaként mondja el a történetet. Az asszony a gyermeke sírjához utazik, és közben emlékezik. A kisfiú úgy halt meg, hogy barátaival játszott egy addig még soha nem látott tárggyal, amelyet a folyóparton találtak – kézigránát volt. Akkoriban sok hasonló baleset történt.

Mikor kezdett eszperantóul írni és miért?

Egyetemistaként kipróbáltam, csak úgy, kíváncsiságból. Ha a tanulmányírás megy, akkor talán verset, novellát is sikerül írnom ezen a különös nyelven, gondoltam. A Magyar Kulturális Fesztivál után, amikor előbb középiskolában, majd főiskolán tanárként dolgoztam, és a magyar nyelv és irodalom mellett eszperantót is tanítottam, folytattam a próbálkozást. Benne voltam az eszperantó életben, egyszer csak természetessé vált, hogy ezen a nyelven is írok. Munkáim megjelentek külföldi folyóiratokban, aminek nagyon örültem. Öt-hat éven át nyertem irodalmi díjakat az Eszperantó Világszövetség éves pályázatain, amelyek sokat jelentettek, hiszen nem baráti kapcsolat miatt ítélték nekem ezeket, hanem a jeligésen beküldött munkáim alapján. Közben az anyanyelvemen való írást sem hagytam abba, három-négy évre felcseréltem ugyanis a tanárságot az újságírással, szerkesztéssel és az irodalomtörténet-kutatással. A magyar utópiairodalom érdekelt.

Hamarosan már egészen mással foglalkozott: református lelkészként diplomázott, majd egyházi szolgálatba állt. Hogyan jött ez a fordulat az életébe?

A megtérésemmel kezdődött 1985. december 6-án. Annak az évnek az elején súlyos betegségből gyógyultam fel, és hamarosan nagyszerűnek tűnő állást kaptam. Minden szép rendben lévőnek látszott, de én úgy éreztem, hogy elnyel a szocializmus rendszere. Ekkor szembesültem igazán Jézus kérdésével: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Úgy éreztem, ez egyenesen nekem szól, és engedelmeskedtem. Természetesnek találtam, hogy megújult életemet az Úr Jézus kezébe teszem és szolgálok. Az ember negyven körül gyakran kerül életközepi krízisbe, nekem ezt a betegség jelentette, az orvosom szerint legföljebb három év túlélési lehetőséggel. Nem imádkoztam érte, mégis meggyógyultam. Hálás voltam, és elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetemen a lelkészi szakot. Utána örömmel szolgáltam kórházi és diakóniai lelkészként, de ugyanúgy szerettem a gyülekezeti és a gyűjteményi szolgálatot is.

Az írással felhagyott?

Nem, de a szemléletem megváltozott. Ha az ember mindennap az Igére figyel és igehirdetéseket fogalmaz, megtanul a fontos dolgokra koncentrálni.

Szathmári Sándor életművének feldolgozását eszerint fontosnak találta, PhD-disszertációja témájául választotta ugyanis a Miskolci Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében…

Igen. Nem szabad megfeledkeznünk arról a magyar íróról, aki megelőzte nemcsak Orwellt, hanem Huxley-t és Zamjatyint is. A Hiába című utópisztikus trilógiája csak azért maradt fiókban ötvenkilenc évig, mert Magyarországon megvalósult az író rémálma, amely megakadályozta a regény megjelenését. A doktori programom befejezéséről sajnos le kellett mondanom. Megvolt már az abszolutóriumom, a disszertáción dolgoztam, amikor hirtelen a családban lett rám szükség, mert a férjem rákos lett. Tizenkét hihetetlenül nehéz év következett. Amikor tudtam egy kis időt szakítani, azon dolgoztam, hogy könyvként ki tudjam adni az eredetileg disszertációnak szánt monográfiát. Erre 2017-ben került sor Kazohiniától Atlantiszig – Szathmári Sándor és utópiái címmel.

Az utóbbi időszakban regényeket publikált. Az Ólomcukor mögött számos önéletrajzi vonatkozást sejtek…

Magát a regényt körülbelül tíz évig írtam. Önéletrajzi vonatkozások csak a háttérrajzokban vannak, és egyik szereplőm sem az alteregóm. Egyes személyeket valóban ismerősökről mintáztam, mint a Temesi házaspárt Tüskésékről, másokat pedig ismerősökről kezdtem mintázni, de munka közben annyira átalakultak, hogy nem lehet rájuk ismerni, megint mások pedig teljesen a fantáziám szülöttei. Valós a Miletics nagyapa története, ismertem a családot, természetesen más néven. Tőlük vettük a szőlőt, tőlük hallottam a nagypapáról, a szerb tulajdonosról, aki beilleszkedett Pécsett, azaz a regényben Mecsekváron, fölfuttatta a gazdaságát – és a „felszabadító” szovjet katonák kivégezték, mert nem hitték el, hogy nincs bora egy szőlőhegyi pincében.

A regényei alapmotívuma és történelmi háttere mélyen gyökerezik 1956 hazai és 1968 prágai eseményeiben.

Mindannyiunk életét alapvetően befolyásolták ezek a történelmi események, ezért van könyveim szereplőinek is közvetlen viszonyulásuk hozzájuk. Kortársaimmal 1956-ban nyolc-tíz évesek voltunk, 1968-ban húsz év körüliek. 1956-ban a forradalom színvallásra késztette szüleinket. Az Ólomcukor velem egykorú szereplői szüleik sorsának nemcsak tanúi, hanem részesei is. Amikor 1968-ban a prágai tavasz zajlott, mi, fiatalok helyeseltük a csehszlovákiai reformokat. Óriási csapást jelentett számunkra, hogy az akkori vezetőség úgy vett részt a Varsói Szerződés akciójában, szomszédaink lerohanásában, mintha az a magyar nép támogatásával történt volna. El nem múló szégyenérzet gyötört bennünket a gaztett miatt, amelyet nem mi követtünk el. A prágai tavaszról A szabadulásban és az Ólomcukorban is írtam. Több mint fél évszázad távolából is jól emlékszem a két történelmi eseményre. Sajnos az idő múlásával már alig vannak, akik emlékeznek, akik emlékezhetnek. A mi korosztályunk az utolsó, amelynek tagjai élő, személyes emléket őriznek 1956-ról és 1968-ról. Ami akkoriban történt a világban, személyes ügyünk volt, s az eseményekről alkotott véleményünk alakuló világnézetünk része lett. Voltak, akik végleg kiábrándultak a szocializmusból, mások szélsőbaloldaliak lettek, persze, ez csak a két véglet, köztük számos változattal. A hatvanas évek vége izgalmas és érdekes időszak volt, aki akkor volt húszéves, az részt akart venni a történelem alakításában, főleg, ha egyetemista volt, mint az Ólomcukor szereplői. Itt jegyzem meg, hogy a történelmi események leírása regényeimben mindig valósághű.

Milyen forrásokból dolgozott?

Elsősorban az emlékeimből. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de így van. Most, hogy már megöregedtem, talán senki sem vádol hiúsággal, ha elmondom: van egy jellemző tulajdonságom, a különösen jó emlékezet. Akik személyesen ismernek, tudják, hogy a rengeteg különféle szöveg mellett évszámokat, eseményeket őriz a memóriám. Ha valamit olvastam, hallottam, vagy ha valamiről értesültem életem során, azt megjegyeztem. Sosem beszéltem erről, mert dicsekvésnek tűnhetett volna. Mostanában sokat gondolok arra, vajon a korral eltűnik-e ez a képességem. Persze, a választ egyedül Isten tudja, aki adta. Jó memória ide vagy oda, a tévedés lehetősége mindig fennáll, ezért ellenőrzés nélkül egy adat sem került be egyik könyvembe sem. Sőt, az Ólomcukor egyes részeinél eredeti dokumentumokat használtam fel, mint például az 1956. november 4-i szovjet megszállás leírásánál.

Nagyon nehéz kérdést tett fel. Órákig sorolhatnám, és akkor sem lenne teljes a névsor. De van olyan olvasási preferenciám, amely az évek során alakult ki, és egyszer csak észrevettem, hogy létezik: jobban kedvelem azokat a költőket, akik „reformátusul” írnak. A legnagyobbak közülük Balassi Bálint, Arany János, Ady Endre, József Attila. Ami József Attilát illeti, a szóhasználata és a mondatszerkesztése ismertette fel velem református gyökereit. Mindenki, aki olvasta a Curriculum vitaet, tudja, hogy így kezdődik: „1905-ben születtem Budapesten, görög-keleti vallású vagyok.” És ismerjük fájdalmas sóhajtását is: „A görög-keleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot...” A budapesti Kálvin téri református gyülekezetben voltam segédlelkész, amikor arra gondoltam, a költő valószínűleg nem tudta, hogy reformátusnak vallhatta volna magát. József Jolán többször írt arról, hogy a testvéreivel eljártak abba a gyülekezetbe, s hogy Attila is szeretett ott lenni. Valószínűleg itt keresztelték meg, jutott eszembe, és elhatároztam, hogy utánanézek. Elővettem a hatalmas anyakönyvet, és mit ad Isten, benne volt, azaz benne van: József Attilát a református felekezet tradíciója szerint keresztelték meg a születése utáni tizenharmadik napon. Nemrég tudtam meg, hogy nem sokkal előttem egy kollégám már felfedezte a fontos dokumentumot, s azóta már köztudott a dolog. Nem azért meséltem ezt el, hogy azt sugalljam, a keresztelő hatására írt „reformátusul” a költő, hanem azért, mert a stílusa annyira kötődik a Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert által használt magyar nyelvhez, hogy abból következtetni lehet vallási gyökereire. Legalábbis velem így történt. És bár tudom, hogy József Attila felnőttként egyik felekezet hitéletében sem vett részt, azonban a zsoltárok lelkisége és nyelvi gazdagsága, amellyel gyermekként abban a gyülekezetben találkozott, ahol megkeresztelték, egész életében elkísérte, átjárta gondolkodását, és ez tökéletesen felismerhető a költészetében.

Mik a tervei? Min dolgozik jelenleg?

Életkoromra való tekintettel nehéz erről beszélni. Nem azért, mintha nem dolgoznék szívesen, de tudomásul kell vennem, hogy életünk ideje Isten kezében van, és annyit dolgozhatom, amennyit ő jónak lát. Időskorom nagy ajándéka a most négyéves unokám, aki arra inspirált, hogy megírjam életem első mesekönyvét, amelyet a szintén református grafikusművész, Vata Enikő illusztrált. Örömmel írnék még meséket. És szívesen tartok előadásokat, elsősorban Pécsett, mert távolabbi utakra nem nagyon tudok vállalkozni.