Ez a második olyan húsvétunk, amelyet templomi közösség helyett otthoni csendességben ünneplünk. A képernyők előtti úrvacsoráról, valamint Jézus Krisztus utolsó vacsorájáról és annak jelentőségéről Balla Ibolya református lelkésszel, a Pápai Református Teológiai Akadémia Biblikus Intézetének docensével beszélgettünk, aki azt is elmondja, miből merít erőt a koronavírus-járvány harmadik hullámában.
Jézus és tanítványai páskavacsorára gyűltek össze a nagypéntek előtti estén. Mit érdemes tudni erről az ünnepről?
A legkorábbi feljegyzés az utolsó vacsoráról Pál korinthusiaknak írt első levelében olvasható (11,23–26), és a szinoptikus evangéliumok szerint az valóban páskavacsora volt (Mt 26,20–29; Mk 14,17–25; Lk 22,14–20). A tény, hogy ezt több forrás is megőrizte, azt mutatja, mennyire fontos volt az utolsó vacsora az őskeresztyének számára. A páskavacsora mozzanatait Mózes második könyvében, az Egyiptomból való szabadulás történetéből ismerhetjük. A könyvben a tíz csapás leírása között olvasható rendelkezés erről és a kovásztalan kenyerek ünnepéről. Innen és más forrásokból tudjuk, hogy a páskavacsorára szánt bárányt az első hónap tizennegyedik napján kellett levágni. A következő nap, tizenötödike már a kovásztalan kenyerek ünnepének első napja volt. A páskaünnep estéjén egyéves, hibátlan hím bárányt kellett feláldozni. Itt két rítus kapcsolódik össze, amelyek fontosak a szimbolikájuk és a jelképes cselekedetek miatt. Az egyik a rituális vacsora, a másik a vér rítusa.
Melyek voltak ezek a jelképes cselekedetek?
A rituális vacsorán a páskabárányból minden családtagnak részesülnie kell. Amelyik családban kevesen vannak, ott a legközelebbi szomszéddal együtt kell levágni a bárányt, és velük együtt kell elfogyasztani a vacsorát, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel, ahol ez utóbbi a szolgaság keserűségét, nyomorúságát szimbolizálja. Ez az egyik jelképes cselekedet. A másik, hogy felövezve, saruval a lábon és bottal a kézben, sietve kell enni a bárányból. Ez jelképezi azt, hogy a család készen áll az elindulásra, a kivonulásra. Ez tulajdonképpen az engedelmesség jelképe is. A kovásztalan kenyér is egyfajta készenlétet jelent: bármikor elindulni. Itt kapcsolódik össze a páska és a kovásztalan kenyér. A vérrítus abból áll, hogy az izráelieknek a levágott páskabárány vérével be kell kenniük a ház ajtófélfáit és a szemöldökfát. A Szentírás szerint amikor Isten átvonul Egyiptomon és megöli az elsőszülötteket, átugorja azt a házat, amelynek ajtaján meglátja a vért. Ebből ered a páska szó is, a héber pászah ige egyik jelentése az, hogy átugrani. Ebből a szempontból a vér egyfajta védelem a családnak, a háznak és a háztartásnak.
A páska ünnepével összefonódott a kovásztalan kenyerek ünnepe. Mit jelképez a kovász a Bibliában?
A hozzá kapcsolódó képzetek között található az, hogy úgy is tekintettek rá, mint romlásra, erjedésre. Ebből következik, hogy több esetben negatív értelemmel használják a Bibliában, de azért társul hozzá néhány pozitív kép is. A kovász és a kovássza készült kenyér időigényes, így a kivonulással összefüggésben nincs idő várni, késlekedni, mindig készen kell állni. Fontos még, hogy az áldozati vért nem szabad kovászos étellel együtt áldozni, az ezzel kapcsolatos tilalmat a 2Móz 23,18-ban találjuk. Az Újszövetségben is feltűnik a kovász mint jelkép. Jézus több esetben is inti a tanítványait a farizeusok és a szadduceusok „kovászától”, azaz az ő tanításuk megronthat másokat is. Pál apostol is használja a korinthusiakhoz írt első levelében (5,6–8), amikor arra figyelmezteti a gyülekezetet, hogy a kovász tulajdonképpen valami régi, ami az új tésztát tönkreteheti. Az apostol, összekapcsolva a paráznasággal, szembeállítja a rosszaság és gonoszság kovászát a tisztaság és igazság kovásztalanságával, ahol a megtértek a „kovásztalanok”. Krisztus rajtuk kéri számon a megújulást, és a régi, bűnnel teli élet elvetését. De hogy említsek pozitív példát is: a kovász a jézusi példázatokban úgy szerepel, mint ami megkeleszti a tésztát, amely itt az Isten országának jelképe (Mt 13,33; Lk 13,21). Lehet, hogy most még kevés látható jele van, de a kicsi kezdet is naggyá tud válni.
Milyen párhuzamok vonhatók a páskavacsora és a megváltás mozzanata között?
Bár vannak különbségek a leírásokban, főleg a különböző kifejezésekben, de a lényegében mindegyik megegyezik: az utolsó vacsorán Krisztus a megtört kenyeret az ő halálra adandó testéhez, a bort pedig a kiomló véréhez köti. Mindegyik hagyomány egyértelműen leírja azt, hogy ezzel Krisztus azt jelezte, hogy készen áll erre a halálra, és elfogadja az Atya akaratát. Amikor Pál úgy fogalmaz a korinthusi levélben, hogy „én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek”, akkor ezzel arra utal, hogy ami a leírásban ezután következik, az közvetlenül az Úrtól, magától Jézus Krisztustól való. Ez fontos dolog az őskeresztyének szempontjából is. Lényeges még, hogy Jézus a földi életében utoljára és a legnyomatékosabban ekkor adja a tanítványok tudtára, hogy megváltó halál vár rá, amelynek javaiban már ők is részesülhetnek azáltal, hogy élnek az utolsó vacsora jegyeivel.
Mi utal arra, hogy a vacsorán fogyasztott bárány messiási előkép?
Itt megint vissza kell térni az Ószövetséghez. Az ókori Izráel életében jellemzőek voltak a mezőgazdasági képek, hasonlatok. Tudjuk, hogy a juhtenyésztésnek fontos szerepe volt Izráelben, ahol ezek az állatok egyfajta gazdagságot jelentettek. Már az Ószövetségben is megjelenik a bárány, mint az engedelmesség, szelídség jelképe, ez pedig közelebb visz bennünket a messiási képhez. Igaz az is, hogy az ószövetségi messiáspasszusokban a messiáseszme inkább királyeszmékkel fonódik össze – például Ézsaiásnál, Mikeásnál és Zakariásnál –, a pásztorképpel összekapcsolódva először Jeremiásnál jelenik meg, de még itt sem bárányként, hanem mint dávidi sarj és új vezető. Az Ézsaiás könyvében található, az Úr szenvedő szolgájáról szóló négy ének közül különösen is az utolsóban tűnik fel a helyettes szenvedés gondolata (52,13–53,12). Isten szolgája másokért szenved, másokért hal meg, az Úr pedig majd megjutalmazza ezért. Itt jelenik meg a szelíd bárány, akit vágóhídra visznek, de nem tiltakozik, nem nyitja ki a száját, és feláldozza magát mások bűneiért. Ez az a kép, amelyet az őskeresztyének Jézus Krisztusban láttak beteljesedni. Erre találunk utalást Márk evangéliumában (10,45) és az apostolok cselekedeteiről írott könyvben is (8,32). A megváltás és a bárány képe János evangéliumában már egyértelműen összekapcsolódik, amikor Keresztelő János ezt mondja Jézust meglátva: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” Így hivatkozik rá Pál apostol is az első korinthusi levélben, amikor a kovászról beszél: „…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott.” (5,7)
Kereszthalála után Jézus három napig feküdt a sziklasírban. Van – akár szimbolikus – jelentősége ennek a három napnak?
Most is az Ószövetségre kell visszautalnunk. A három napnak a zsidó nép időhöz fűződő viszonyához van köze. Amikor Isten valami fontos eseményt jelez előre Izráel történelmében, akkor ők általában úgy gondolkodnak erről, hogy az egy bizonyos időpontban, az alkalmas, Isten által elhozott időben következik majd be. Erről az időről sokféleképpen vélekedtek az Ószövetségben, és sokszor a hármas számot használták. Azaz, ha valami bekövetkezik, akkor három napon belül történik meg. Ezt nem feltétlenül szó szerint értették, nem háromszor huszonnégy órára gondoltak, ez inkább szimbolizmus volt: arról szólt, ami hamarosan bekövetkezik. A közelmúltra többször úgy utaltak, hogy tegnap és tegnapelőtt, a közeljövőt pedig sokszor a harmadik napnak vagy két nap utánnak hívták. Több ószövetségi passzust fel lehetne sorolni most, de ami talán a leginkább releváns, az Hóseás próféta könyvének hatodik fejezetében található. Ott azt olvashatjuk, hogy Isten megbünteti a bűnei miatt Izráelt, és a nép két napig olyan állapotba kerül, mintha halottak lennének, majd harmadnapra feltámasztja őket (Hós 6,2). A verset a maga történeti kontextusában értelmezve itt még nem az egyén feltámadásáról beszélünk, amivel az Újszövetség foglalkozik, de a harmadik nap itt is fontos szerepet játszik. Ezt szokták, ha közvetetten is, öszszefüggésbe hozni Jézus feltámadásával.
A mostani húsvét lesz a második a koronavírus-járvány alatt, amelyet valószínűleg most sem ünnepelhetünk meg templomainkban. Hogyan készüljünk az otthoni húsvétra és a képernyők előtti úrvacsorára?
Ugyanúgy kell készülnünk a húsvéti ünnepre, mint minden korábbi ünnepre, de az biztos, hogy csendes húsvét lesz, az óvatosság húsvétja. Böjt negyedik vasárnapján a János evangéliuma 14. részéből a másik Pártfogó ígérete volt az a Bibliaolvasó kalauz szerinti alapige, amely előretekintést adhat ebben. Az úrvacsorában legfontosabb a közösség, az Istennel és az őt értünk kiengesztelő Jézus Krisztus mai tanítványaival, hívő testvéreinkkel megélt asztalközösség. Ha az utóbbiban nem lehet is részünk, most pontosan megérthetjük Krisztus másik Pártfogóról szóló tanításának egyik jelentőségét: Szentlelke segítségével ez a közösség most is megvalósul, és reménykedhetünk abban, hogy a legközelebbi ünnepet már a templomban, együtt tudjuk tölteni. Itthon mi most is úgy készülünk, mint eddig, amikor nem lehetett a szokott módon úrvacsorát venni: előkészítve az úrasztali jegyeket és követve a liturgiát a televízióban, ahogy szerintem nagyon sokan tették.
Milyen aktuális üzenete lehet a húsvétnak 2021-ben?
Minden ünnepen, így húsvétkor is fontos, hogy az ember hálaadással tekintsen mindenre. Az ünnepi készülődés az Ószövetségben, az Újszövetségben és a mai keresztyén ember életében is arra való, hogy a hálaadás megérlelődjön, hogy fel tudjunk készülni arra, amit az ünnep jelent számunkra. Az Ószövetségben az ünnepek fontos motívuma volt, hogy összekapcsolódtak Isten nagy tetteinek elbeszélésével. Például a páska ismételt megünneplése az egyiptomi szabadulás elbeszélésével és az azért való hálaadással.
Miért adhatunk hálát most?
Sok mindenért. Például azért, hogy ha nem a hagyományos keretek között is, de részt tudunk venni az istentiszteleteken. Én azért, hogy ha nem olyan egyszerűen is, de tudom még folytatni az egyetemi tanítást. Hálát adhatunk az egészségünkért, aki átesett a fertőzésen, az a felgyógyulásért.
Miből merít még erőt a koronavírus-járvány harmadik hulláma alatt?
Az elmúlt időszakban egy kommentár írása miatt sokat foglalkoztam zsoltárokkal, így ezeknek az üzenetéből. Sokszor elolvastam a 46., illetve a 42. és a 43. zsoltárt is, amelyek valószínűleg régebben egybetartoztak. A két utolsó mű központi témája, hogy a hívő annak a nyomorúságát érzi, hogy nem mehet el a templomba. Az nem derül ki, hogy miért, de az igen, hogy gyötrődik, és a refrének ezt a gyötrődést, ugyanakkor a reménységet is tükrözik. Mire elérünk a zsoltárok végére, a bizonyosság hangja váltja fel a kétségbeesést. Lehet, hogy most azt látja, hogy bizonytalanság van körülötte, de nagyon jól tudja, hogy el van készítve számára a szabadítás. A 46. zsoltár pedig nem is lehetne aktuálisabb, ezért ez most sokszor jár az eszemben: „...ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe.” (3. vers) A zsoltár írója arról vall, hogy nem fél, pedig minden, ami körülötte van, ami biztosnak tűnik, megrendül. Most, a mi életünkben is minden megrendülni látszik, és úgy tűnhet, nincs semmilyen kapaszkodó. A zsoltárosra gondolva nekem mindig eszembe jut az, hogy talán most még nem látjuk, de tudjuk, hogy készen van, és remélhetőleg minél hamarabb meglátjuk és megtapasztaljuk a szabadítást.