„Ez magyar víz!” – lepramissziónk Kongótól Indiáig vív ki elismerést

A lepra ellenszerét már rég megtalálták. Nem ellentmondás, hogy a másfél évszázada működő Nemzetközi Lepramisszió, illetve tagszervezete, a fél évszázados múltra visszatekintő Lepramisszió – Magyarország változatlan intenzitással kell, hogy tevékenykedjen?

Valóban jó ideje gyógyítható a leprabetegség, az 1950-es években állították elő az első hatékony gyógyszert, a 80-as évek elején pedig feltalálták azt a háromkomponensű antibiotikumot, ami máig a legjobb hatású. Ennek következtében csökkent ugyan a megbetegedések száma, de a harmadik világ sok országában jelentkező szegénység és a vele járó alultápláltság, szoros együttlakás, ivóvízprobléma, az elégtelen higiéniés viszonyok, a tömeges szűrés nehézségei és hasonló okok, egyáltalán a szakadatlan túlnépesedés újratermeli a problémát. Ehhez hozzájárul, hogy a lepra problematikája mérhetetlenül összetett, úgyhogy nem csak a betegség diagnosztizálásától a gyógyításig tartó néhány hónapos időszakaszban van feladatunk. Mi számot vetünk azzal, hogy a kiváltó okok és következmények pontosan olyan súlyosak, mint a betegség maga. Ezért a lepramisszió távolról sem csak a leprabetegség gyógyításával, hanem az okokkal és a következményekkel, illetve azok megelőzésével, ártalmatlanításával is komolyan foglalkozik, egyenlő súllyal segítünk mindezekben. Visszavonulásról tehát szó sincs, mert rengeteg a feladat!

Ezeket az állami közszolgálattal karöltve végzi ez a keresztyén jótékonysági szervezet?

Nemigen van párhuzamosság, mert sok érintett harmadik világbeli országban szűkebben értelmezett egészségügyi ellátásként tekintik a leprabetegséggel szembeni küzdelmet. Gyógyítják ugyan a leprát, de ha valaki meggyógyult, akkor egyszerűen elengedik, és közömbös, mi lesz vele, a gyermekeivel, feleségével, mi van, ha összedőlt a viskója, lesz-e munkája. A keresztyén missziónak az a mérhetetlen többlete, hogy komplexen fordul a leprajelenséghez. Például évezredek óta változatlan probléma a leprabetegekkel szembeni kirekesztés, ami már a család szintjén elkezdődhet. Ha csak felmerül a gyanú a leprafertőzésre, az érintett családtagnak sok esetben rejtegetéssel kell szembenéznie, mert a család retteg attól, hogy kiderül a külvilág előtt az eset. Hiszen a környezet, a faluközösségtől a kultikus közösségig, megbélyegzéssel, kirekesztéssel, szörnyű reakciókkal válaszol. Még csak koldulni sem tud a beteg, nemhogy munkát vállalni, akár gyógyult állapotában sem. Ilyen okok miatt a lepramisszió tevékenységének még az egészségre nevelésre, felvilágosításra, a szégyenbélyeg elleni harcra és a jogvédelemre is ki kell terjednie.

Hol és miben kapcsolódtak be a magyarok a nemzetközi szervezet munkájába?

Projekteket vállalunk, ahogy a többi tagország is. Négy országban – India, Kongó, Banglades, Mianmar – támogatunk hosszú évek óta valamilyen tevékenységet, például lepramegelőzést, lepraszűrést, sebészeti ellátást, tiszta ivóvíz biztosítását, lelki tevékenységeket, mozgássérült-rehabilitációt, leprahátterű gyermekek iskoláztatását. Hiszen ezek nélkül semmi életesélyük sem volna…

Jól értem, a nyomonkövetés az utódokra is kiterjedhet?

Hogyne, nemzedékeken át, hisz ebben az a szép, hogy ahol mondjuk valakinek a nagymamája volt leprabeteg, a kisunoka már jár a lepramisszió által fenntartott szakképzőközpontba. Bár lepraháttérrel nehezített mélyszegénységből jön, neki már keresőképes szakmája lehet annak ellenére, hogy a családjában a nagymama két generációval korábban leprabeteg volt.

Akkor itt pontosan az „utolsókból lesznek az elsők” újszövetségi alapelv érvényesül!

Egyértelműen erről van ilyenkor szó, gyakori az ugrásszerű fejlődés a látókörünkbe kerülteknél. Ráadásul nemcsak ilyen tekintetben, hogy a hónuk alá nyúlunk, hanem lelkileg is. Hiszen ők a misszió erőterében vannak. Ha akarnak, részt vehetnek intézményeink evangéliumi alkalmain. Éppen most jövök Indiából, ahol többek között a kotharai lepramissziós kórházban prédikáltam is. Ott ültek csöndben és figyelmesen a lelki alkalomra kíváncsi betegek, kezelésre járók, műtétre várók egyaránt, kényszer és kötelezettség nélkül, és hallgatták az Igét. Nagy kiváltság ez!

Tapasztalnak körükben lelki fogékonyságot annak ellenére, hogy sok évezredes vallási rögződéseik vannak?

Velük, számkivetettekkel igazából senki más nem foglalkozik, csak a közöttük forgolódó keresztyének. Ez hívja elő belőlük az önkéntelen kérdést: „Miért segítettetek rajtunk?” Erre már lehet felelni az örök üzenettel. Sokan jutnak közülük élő hitre, lelki munkatárssá válnak sorstársaik között, és így hatalmas dolgok történnek velük közösségi szinten is. Itt jegyzem meg, hogy magát az adott projekteket helyi keresztyének, a nemzeti, illetve a nemzetközi jótékonysági szervezetek végzik.

Említette az imént, hogy igyekeznek tiszta vízhez juttatni őket. Hogyan képzeljük ezt el?

Kongóban vannak ilyen, évenként vállalt tevékenységeink. Egyszerű és mégis csodálatos, illetve nélkülözhetetlen segítési módról van szó, éppen a betegség kialakulásának az elkerülésére. Olyan területeken, településeken, ahol nincs tiszta ivóvíz a közelben, ezért messziről hordják azt az asszonyok, gyermekek gyalogosan, fejükre tett kannákban, ott a terephez alkalmazkodva csővezetékkel vezetik át egy-egy forrás vizét a hegy túloldalára, például több falu közös határába. Kongóban nem egyszer emlegetik elismeréssel ilyen víznyerő helyeken: „Ez magyar víz!” Bizony, a „magyar víz” kincset jelent ott, ahol az élet enélkül mérhetetlen veszélyes lenne, mert a szennyezett vízben tobzódnak a kórokozók, illetve azért, mert nagyon fáradságos és körülményes a tiszta vízhez jutás.

Mint misszióigazgató októberben két hetet Indiában töltött. Gyakran megfordul ott?

Igyekszem maximálisan takarékoskodni az adakozók pénzével, úgyhogy csak tizenegy év után tértem vissza ebbe a földrésznyi országba, amelyet ma is rendkívüli mértékben sújt ez a betegség. Több helyütt voltam, Új-Delhiben is, de az út első felét Maharashtra államban, főleg Kothara városában töltöttem. Évek óta támogatjuk ott az indiai lepramisszió tulajdonában lévő kórházat, de kifejezetten ide még csak most jutottam el először. Színvonalas, igen összetett egészségügyi intézmény ez, a sebészettől a szemészetig, a rehabilitációs tevékenységtől egy ökofarmig sok részlege van. Fontos látogatás volt ez, mivel egyrészt a terepszemléből mi is tanulunk, másrészt az ottani missziós testvérek, kollégák is igénylik, hogy ne csak személytelen pénzküldés, banki átutalás jelentse számukra a magyarokat. Beszámolóim alapján azt is jobban értékelik, hogy az adomány összegyűjtéséért itthon nagyon meg kell dolgoznunk. Merthogy amennyit vállalunk az előző évben a következő évre, azt megpróbáljuk időre összegyűjteni, ami nem egyszerű. A zsúfolt programú indiai út során sűrűn kértek fel áhítatok tartására: Kotharában is nemcsak a kórházban, hanem a helyi baptista templomban is szolgálhattam.

Gondolom, angol nyelven. De milyen nyelvre fordította a tolmács?

Abban az indiai államban a marathi a nemzeti nyelv, ám hindire is fordították a prédikációkat.

Miként érvel a magyar keresztyéneknek, hogy adakozzanak a Lepramisszió – Magyarországnak?

Számunkra elképzelhetetlen, hogy a magyar forintnak milyen értéke van ezekben a szegény országokban, ahol az emberek, intézmények sokkal szerényebb körülmények között élnek, működnek. Hihetetlen, hogy az itteni viszonyokhoz képest mennyire olcsón lehet műteni mondjuk egy leprától deformálódott kezet, amit attól kezdve az az embertársunk tud újra használni, tud vele dolgozni. El tud tartani családot, mert nem magatehetetlen rokkant többé, ki vannak egyenesítve az ujjai. Ugyanez érvényes a leprahátterű fiatalok taníttatásának költségére is. Leprabeteg, illetve leprahátterű emberek élete változik meg magyar pénzből is, méghozzá gyökeresen! A másik érvem: aki adományt ad, egészen biztos lehet afelől, hogy célhoz ér az adománya. Előre meg határoznunk, milyen projektet fogunk támogatni, arra összegszerűen kell elküldenünk a fedezetet, a nemzetközi szervezet pedig visszajelzést ad erről. Teljesen zárt rendszerről van szó, a londoni ellenőrző iroda, amellyel közvetlen kapcsolatban állunk, szigorúan veszi a pénzügyeket, a terveket és a megvalósítást is, egymással is közvetlen kapcsolatban vagyunk. Ráadásul, ismétlem, az evangélium terjedésének is eszköze a lepramisszió.

Hogyan gyűjtik az adományt?

Például személyenkénti kapcsolattartással, ez a leghatékonyabb. Támogatóink legtöbbje a civil. A közösségek – legyenek azok reformátusok, felekezetköziek, településszintűek – felkeresése is jó út, mindenhová készségesen elmegyünk, ahova hívnak, a képes beszámolók megteszik a hatásukat, okkal megindítják a szíveket. Jelen vagyunk rendezvényeken is, ilyenek például a jótékonysági hangversenyek vagy egy saját magunk által szervezett futóverseny. De az is sokat jelent a vállalt projektekre szóló összeg előteremtésében, hogy mondjuk a Református Zenei Fesztivál vagy hasonló egyházi, felekezeti, felekezetközi rendezvény ismertetést ad rólunk a műsorszünetekben.

Tudjuk, hogy közvetlen felettes szervük a Nemzetközi Lepramisszió, ami éppúgy ökumenikus jellegű, mint a hazai szervezet. Ettől függetlenül miért tehetjük erre a cikkre egyházunk „Ez is református” szlogenjét is?

Egyáltalán nemcsak azért, mert Dobos Károly, aki 1974-ben már nyugdíjasként alapította a honi lepramissziót, református lelkipásztor volt, ahogyan én is az vagyok. A szervezet bejegyzését politikai okból a szocializmus évtizedeiben nem volt tanácsos erőltetni, de ez Dobos Károly halála után, a 2000-es évek közepén elkerülhetetlenné vált. Mint igazgató Bölcskei Gusztáv korabeli zsinati elnök-püspök és Kocsis Márta zsinati jogász segítségét kértem, és az ő közbenjárásukkal a Magyarországi Református Egyház fogadta be intézményesen a missziónkat úgy, hogy sajátosan önálló, három felekezet egyenlő számú képviselőiből álló kuratóriummal, bank- és adószámmal rendelkezünk. Az egyház mindmáig támogatja egyik projektünket is, amit hálás szívvel köszönünk. Ugyanakkor – és ez kezdettől így volt, amikor még sebkötöző fáslik készítésére korlátozódott a mai kiterjedt és hatékony tevékenység – minden felekezethez egyformán közel állunk. Ez az összefogás indokolt egy ilyen nagyszabású jótékony cél esetében, amelyet Krisztus adott feladatul kivétel nélkül minden tanítványának. A Máté 10,7–8 igehely tanúsága szerint Jézus így küldi ki a tizenkét apostolt: „Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!”