„Fiaim, csak énekeljetek!” – Tompa Mihály költészete és élete

„Megfér-e együtt a lant és a biblia? Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?” Teszi fel a kérdést Petőfi Tompa Mihálynak írt verses levelében, amelyben barátja új hivataláról érdeklődik, de szót ejt írótársa tépelődő természetéről is.

„S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?”

Bár Tompa talán sosem szabadult kétségeitől, lelkészi szolgálata és költőisége jól megfért egymás mellett. Korának elismert egyházi, művészi személyisége volt, életműve pedig a magyar irodalom egyedülálló papköltőjévé tette.

Tompa Mihály 1817-ben született Rimaszombatban. Cselédként dolgozó édesanyja korán meghalt, alkoholista édesapja nem törődött vele, ezért szegénysorban tengődő nagyszülei viselték gondját. A viszontagságos gyermekévek alatt tapasztalta meg a vidéki idillt, alakult ki benne a természet szeretete, ezek a benyomások ihlették korai költészetét. Alig 24 éves, amikor első versei megjelennek az Athenaeum folyóirat hasábjain. Korán sikert ér el a népies verseléssel, aminek ihlete a természettel való bensőséges kapcsolatból, a népi világ morális tisztaságából, a felvidéki tájélményből fakadt. Ez maradt múzsája élete végéig.

Egy mecénás közbenjárásának köszönhetően a Sárospataki Református Kollégiumba került szolgadiákként, ahol munkavégzés fejében több mint egy évtizedig tanult. Eminens hallgatóként teológiát, jogot végzett, majd nevelő, házitanító lett, miközben irodalmi karrierje is felívelt. Hamarosan Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság tagjának választották, miután Szuhay Mátyás című elbeszélése második lett Arany János Toldija után az emlékezetes 1847-es pályázaton. A kritikusok már akkoriban úgy tartották, hogy a népköltészet mesteri triászának Arany és Petőfi mellett Tompa a harmadik tagja.

Ugyan otthon volt a Pilvax kávéházban, Petőfiék baráti körének tagjaként osztozott forradalmi irányultságukban is, de nem volt kedvére a nagyvárosi légkör. Így amikor 1847-ben Bejére hívták lelkipásztornak, megszerezte a papi záróvizsgát, és lelkésszé választották. Hivatását is lelkipásztorként találta meg: nem élt olyan intenzív költői életet, mint barátja, Petőfi, inkább mellékesen ír. Örökké tépelődő, kétségektől gyötrődő lelkét is a papi szolgálatban igyekezett enyhíteni. Élete során három településnek volt a lelkipásztora, Beje után Kelemérre, majd Hamvára került.

Levél Pogány Karolinához (1846; részlet)

Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok! (…)

Virágos kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben űlök, élek én;
S kiket megápol s öntözget kezem:
Virágimat kéjjel szemlélgetem;
S haláltól mert megónom nem lehet:
Virágregékbe dallom éltöket.

A forradalom kitörésekor ugyan nem tartózkodott Budapesten, de rögtön utána szolgálatra jelentkezett – mint tábori lelkész vett részt a schwechati ütközetben. A szabadságharc bukása után az addigi felszabadult, népies alaphangú verselése átalakult, objektívebb formát öltött. A nemzet közös élményeinek allegorikus feltárására törekedett, a cenzúra és a hatalom elnyomásának a kijátszásával – akárcsak Arany János, akivel mély barátságot ápolt. Tompa nemzetmetaforái, -allegóriái mögött erősen jelen van a költő személyes sorsa is. Egyéni kultusz nélkül – amit a papi szolgálat, a kor szenvedéstörténete, illetve a klasszicista irodalmi fősodor is garantált – talált személyes hangot, amely rendre összecsengett a nemzet állapotával. Ebben az időszakban mélyült el igazán költészete. Szentimentalizmusa, fogékonysága az árnyalatokra már a modern szimbolizmus jegyeit hordozták.

Legnagyobb hatású verseit is ekkor írta. A Gólyához című darabot kéziratok formájában országosan terjesztették. A költemény tökéletes formai, gondolati egységben tükrözi az elnyomott magyarság érzelmi állapotát. A vers miatt a császári rendőrség le is tartóztatta, többhetes vizsgálati fogság után ügyét ugyan lezárták, de őt magát folyamatosan megfigyelték.

A madár, fiaihoz (1852; részlet)

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

A nemzet nehéz helyzetéhez hasonlóan alakult Tompa magánélete is. A szabadságharc után egyre többet betegeskedett, hipochondriás és pszichoszomatikus tünetei hányattatott gyerekkorától kezdve végigkísérték egész életében. Feleségétől, Soldos Emíliától két gyermeke született, egyikőjük még újszülöttként meghalt. Beje és Kelemér után Hamvára költöztek, ahol a gyülekezet nagy várakozással fogadta a lelkészköltőt. Ekkor váratlanul elveszítették második fiúkat is. A tragédia Tompát végleg összeroppantotta, egészségügyi problémái tovább fokozódtak.

Arany Jánossal való barátságában azonban végig örömét lelte. Híres levelezésükben szó esett lelkészi életéről, költészeti műhelytitkokról, kedélyállapotukról, a nemzet helyzetéről – Tompa gyakran vallott testi-lelki panaszairól, elkeseredéséről. 1855-ben a levelezőtársak családjukkal együtt öt hetet töltöttek együtt Kelet-Magyarországon, utaztak, verseket faragtak, kölcsönösen jobb kedvre derítették egymást.

A gyülekezetben (1862; részlet)

Ül ifjú, vén s hallgatva szót vár ...
Majd fölzeng a királyi zsoltár;
A nép együtt van, együtt érez,
Szólván az ég s föld istenéhez;
Fejét mélyen kezébe hajtva:
Imában olvad szíve, ajka,
Az Úr előtt lelkét kitölti,
S megtisztul, szentül ami földi.

Tompa Mihály lelkipásztorként élete végéig hűségesen szolgálta a gyülekezeteit. Egyházmegyei tanácsbíróként is tevékenykedett, de más felkéréseket, feladatokat betegsége miatt kénytelen volt visszautasítani. Igehirdetőként kitűnt, kora egyik legkiválóbb szónokaként tartották számon. Prédikációiban gyakorta vállalkozott a természettudomány és a vallás összeegyeztetésére, előfordult, hogy saját verseit is beléjük szőtte. Vallásos, transzcendens igényű lírája élményalapú, így felekezettől függetlenül, széles körben hatott. Hitbeli meggyőződése ellenére is eljutott olyan halálvágyó versekig, mint a Kísértők, hogy aztán új utakon leljen rá békéjére. Ebben az időszakban született verseire írja Arany: „Oly mélység fölött lebeg, hol féltjük – az embert. Állítson a költő keresztet az íly örvény felé, s óvakodjék ott járni.”

Kedves vendég (1862; részlet)

Éj van, – a szobát mély csend lepte meg,
Nincs ki ápol, vigasztal, kesereg ...
A mécs-láng csendesen hajlongva ég.
Éltét önszelével hosszítja még,
Éj, kín és magány ... szegény betegek!

De jő a kedves vendég: a halál,
Békét hoz s a harc nyúgalomra vál ...
Légy áldva, hogy küzdelmünk vége lől!
Hová is futnánk az élet elől,
Hová, ha abban te nem állanál!?

Élete utolsó éveiben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, ekkoriban már teljes kilátástalanságról, mély depresszióról írt magánleveleiben. 1868-ban halt meg, Hamván helyezték végső nyugalomra, sírkövére Arany János írt emlékverset.

Néhány évtizeddel később így emlékezett meg a két költőről Krúdy Gyula:

„Ez a férfitípus volt az, amelyik Magyarországot fenntartotta, téli sarat elbíró csizmában viselte el a megpróbáltatásokat, zsoltáros hittel bízott a jövőben és halk rajongással gondolt a nemzeti ideálokra. Ez az embertípus őrizte meg helyét a földrészen a kő szilárdságával, a só nehézségével és a tölgyfa életkorával.”

Isten akaratja (1862; részlet)

Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott ...!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!