Halló! Áldás, békesség!

A nyolcvanas években még telefonja sem volt az emberek nagy részének. Hogyan és miért kezdődött el a misszió?
Mindenki tisztában volt azzal, hogy milyen nehézkes volt telefonon kapcsolatba lépni bárkivel, mégis kiharcolták a lelkészek, püspökök P. Tóth Béla vezetésével, hogy létrejöjjön ez a szolgálat, mert drasztikusan növekedni kezdett az öngyilkosságok száma. Ezt megelőzően csak világi szemlélettel működő telefonos segélyvonalak léteztek, mi voltunk az első keresztyén lelkületű szolgálat.

Hogy látja, miért volt akkoriban sok az öngyilkosság?
Nem sokkal jobb a helyzet ma sem, de valamit azért javult. A lelki egészség megőrzése most is óriási kihívást jelent. Negyven év távlatából úgy látom, a magányosság okozza a legtöbb problémát. Az utóbbi harminc évben mintegy harminc százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma az országban. Hisszük, hogy ebben része van a Református Telefonos és Internetes Lelkigondozásnak és mindazoknak, akik ezekben az évtizedekben részesei voltak a hittel és hűséggel végzett szolgálatnak. Akik hallgattak, odafigyeltek, együtt gondolkodtak, helyén mondták az Igét, nyitottak voltak mások problémájára, fájdalmára, és együtt keresték velük a folytatás lehetőségét.

Miért kapcsolódott be a szolgálatba?
Mindig is érzékeny voltam a lelki problémákra. Már beiktatott református lelkész voltam 1990-ben vidéken, de a férjem miatt Budapestre kerültem, ahol akkoriban fiatal nőként esélytelen voltam lelkészként elhelyezkedni. Akkor kezdődött az első kórház-lelkigondozói képzés az egyházban, ott találkoztam P. Tóth Béla alapítóval. Ő és az Úristen is feltette a kérdést, hogy hol is van a helyem. Bár a szemtől szembe párbeszéd sokkal hatékonyabbnak tűnt nekem, de vállaltam a felkérést. Csodálatos érezni, hogy itt akart és akar látni engem az Úristen. Aztán elvégeztem egy-két iskolát, egyetemet, hogy professzionálisabban végezzem a szolgálatot.

Hogy emlékszik vissza az elmúlt évtizedekre?
Átéltük, megéltük. Reggel nyolctól éjjel egy óráig ügyeltünk, csörögtek a telefonok, nem volt könnyű. A koronavírus-világjárvány és a háború kitörölhetetlen nyomot hagy a szolgálat életében. Az emberi problémák nem sokat változtak ugyan a kilencvenes évekhez képest, ám ebben a kritikus helyzetben megnövekedett a szorongás és a bezártság érzése, a családi bajok, gyereknevelés problémaköre, valamint a félelem és az élet céljának az átfogalmazása. A magányosság akkor is, ma is az első számú kockázat a lelkibetegségek terén. Ha nincs is egyedül az ember, lehet magányos. Hiszünk abban, hogy az Úristen mindenek felett van, legyen az társadalmi vagy politikai változás. Ő mindenütt jelen van, és a vele való kapcsolat mindig rendezhető.

Mi jellemzi az önkéntesek lelkületét, milyen bibliai útmutatás szerint nyújtanak segítséget akkor, ha a telefonáló komoly erkölcsi vétségről vall?
Az empátia alapvető kötelességünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértünk: meg merjük vallani, hogy kit hordozunk. Olyan, idősebb korú önkénteseink vannak, akik nagy élettapasztalattal rendelkeznek, érett személyiségek, maguk is sok nehézséget megéltek. Ha engem Isten átsegített valami nehézségen, akkor kötelességem mások mellett is ott lenni. Ha kinyitjuk a Bibliát, szenvedő emberekkel találkozunk, akik meg merik ezt vallani – ez példa számunkra, hogy merjük kérni Isten segítségét.

Gyakorlati tanácsot is várnak a hozzájuk fordulók, vagy elég az is, ha meghallgatja őket valaki?
Is-is. Ahogy Dietrich Bonhoeffer írja: aki nem tudja meghallgatni a másikat, az ne is éljen az Isten nevével. Sokan várnak tanácsot, de mi nem adhatunk. A mi szerepünk lényege, hogy jelen legyünk a hívó bajában és addig beszélgessünk, amíg önmaga rá nem jön arra, hogy neki mi a megoldás. Minden ember más, így mindenki csak maga tudja megtalálni a választ a problémájára. Ehhez bábáskodunk – hogy Gyökössy Endrét idézzem.

Pünkösd idejében elgondolkodik az ember, hogy a lélek ezek szerint képes erre az öngyógyító folyamatra?
A Szentlélek, Jézus Krisztus maga munkálkodik bennünk a szavaink által, a beszélgetéseinkben, az imádságban, éneklésben, a másikban, mindenütt. És vissza is lehet utasítani. Nyilván, ha azt mondjuk, hogy köszönöm, de ebből nem kérek, akkor nem fog ránk törni. Isten hívogat magához, még ha mi nem is látjuk.

Hogy lehet felismerni, ha a másik ember krízisben van?
Ahány hívó, annyiféle, de vannak jelei. Ha már meg tud szólalni, megnyertük. Ha öngyilkossági szándékot fedezünk fel, akkor ezek hosszabb, akár ötven-hatvan perces beszélgetések is lehetnek. Ha például már gyógyszereket vett be, rá kell vennünk, hogy mentőt küldhessünk, hogy nyissa ki az ajtót, és ott vagyunk vele, amíg megérkezik a segítség. Ha valaki még csak gondolatban jutott el a mélypontra, arra is megvannak a technikáink, hogyan kapaszkodjon bele a segítő szavakba, mint egy szalmaszálba. A krízisbe jutott ember egyfajta csőlátásban szenved, mi ezt a látást igyekszünk tágítani, és hangsúlyozzuk, hogy ezt most így látja, de később másként fogja látni.

Van, aki visszatelefonál, hogy megköszönje?
Igen, főleg karácsony táján megköszönik, hogy vagyunk. Persze ez a kevesebb. Az ügyelőknek is meg kell tanulniuk, hogy tesszük a dolgunkat, de nem várunk hálát. Egyfajta bemosakodással kezdjük a szolgálatot, és kimosakodással fejezzük be. Ha tehetjük, nem visszük magunkban tovább a hallottakat, hanem odahelyezzük a hívóinkat az Úristen kezébe, sokszor imádkozunk is értük, velük.

Mely tényezők a legfontosabbak, amelyek a lelki problémákat okozzák?
A házasság, gyereknevelés, kapcsolati krízis, gyász, betegség, szorongás, fóbiák. Van olyan hívónk, aki évek óta nem hagyja el az otthonát, neki csak mi vagyunk. Természetesen, ha úgy látjuk, szakorvoshoz küldjük, de jellemzően ők már túl vannak a pszichiátriai terápiákon.

Hogyan tud ennyit mosolyogni, amikor minden nap szomorúság veszi körül a telefon túloldalán?
Az ember csak akkor tud mosolyogni, ha az életét Isten kezébe helyezi. És a másikét is. Szereti a másik embert. De ezt a szeretetet is csak Istenből tudjuk meríteni. Meg kell tanulni, hogy az élet nem problémamentes – az egyik jön, a másik megy. Mindenki arra vágyik, hogy konfliktusmentesen éljen, de ilyen nincs, ez álom. Persze álomszerű, szép kapcsolatokra törekszünk – akár a filmekben –, de ez nem azt jelenti, hogy azokban ne lenne szenvedés, tűrés.

Hogyan készülnek az őszi negyvenéves évfordulóra?
Az önkénteseink jelképes megajándékozásával és szakmai programmal, ahova az egész Kárpát-medencéből várjuk a kollégáinkat.