Hittel, hűséggel, humorral

A Magyarországi Református Egyház Zsinata évente odaítéli a Dobos Károly-díjat. A kitüntetést a lelkészi szolgálatot régóta, a kevesen is hűséggel, kis gyülekezetekben, elsősorban kistelepüléseken munkálkodó lelkipásztor kaphatja. Adományozásának feltétele, hogy a jelölt gyülekezeti lelkészi szolgálati ideje legalább húsz év legyen. 2020-ban a Dobos Károly-díjat Tóth Árpád bácsalmási lelkipásztornak adományozták a gyülekezetét megőrző, építő tevékenysége, a szórványosodó határ menti közösségek iránti hűséges odaadása, valamint példamutató emberi és hitbeli magatartása elismeréseként.

Messziről indítja elhívásának történetét. 1950-ben anyai nagyszüleit és gyermekeiket, köztük a lelkipásztor akkor még csak tizenhét éves édesanyját a Hortobágyra deportálták Baranya megyéből – pont aznap hajnalban, amikor a szülei összeházasodtak volna. Édesapja a hivatalos utat kijárva, különböző kérvények és beadványok írásával próbálta megmenteni jegyesét, de folyamatosan falakba ütközött. Végül merész tettre szánta el magát: eltökélte, hogy megszökteti menyaszszonyát. A Hortobágyra utazott, magát a belügyminiszter titkos követének kiadva jutott be a munkatáborba, ahonnan hasonló szerencsével sikerült megszöktetnie későbbi feleségét. A fiatal pár Debrecenből Budapestre utazott, ahol legalább ennyire kalandos körülmények között először polgári, majd egyházi szertartás szerint is egybekeltek.

– Édesapám egy kis baranyai faluban tanított, ide utaztak vissza vonattal, ahol kilenc hónapig sikerült édesanyámat rejtegetni, miközben folyamatosan kereste őt az Államvédelmi Hatóság (ÁVH). De egyszer anyám kicsit bátrabb volt a kelleténél, és kiment az udvarra – valaki meglátta és feljelentette. Az ÁVH lecsapott, és édesanyámat, aki ekkor már áldott állapotban volt a bátyámmal, visszavitték Debrecenbe, és börtönbe zárták. Szigorított felügyelet alá került: naponta mindössze húsz percre engedték ki az udvarra sétálni. Teljesen összetört. Sokat imádkozott azért, hogy az Úr szabadítsa ki ebből a helyzetből. Fogadalmat tett: ha fiúgyermeke születik – abban az időben még nem volt ultrahangos vizsgálat, így ezt nem tudhatta előre –, az Úrnak ajánlja. Ugyanúgy, mint egykor Anna (1Sám 1,11). Végül édesapámnak sikerült elintéznie, hogy kiengedjék a börtönből. Ő Baranyából Debrecen mellé, egy határ menti kis faluba ment tanítani. Itt édesanyámat házi őrizetbe helyezték: naponta többször is ellenőrizték őt a rendőrök, de legalább együtt lehettek. A bátyám is ott született – mondja Tóth Árpád.

Az évek teltek, a lelkipásztor bátyja pályaválasztás elé került. A pécsi egyetem jogtudományi karára jelentkezett, de helyhiány miatt nem jutott be. – Tudtunk édesanyánk fogadalmáról – ez is közrejátszhatott abban, hogy döntését megváltoztatva bátyám sikerrel felvételizett a teológiára.

Nem sokkal később a családfőt – azzal az indokkal, hogy „nem él pedagógushoz méltó életet” – elbocsátották. Hat géppisztolyos rendőr felügyelete alatt lakoltatták ki a családot a szolgálati lakásból. Egy „párttitkár rokon” megpróbálta megygyőzni az édesapát, hogy vegye rá a fiát: hagyja ott a teológiát, és folytassa a tanulást a pécsi jogi karon. – Édesapám a bátyámra bízta a döntést, aki a teológián maradt, és el is végezte azt. Egy fogadalom és annak következménye, amelynek terhét én egész középiskola alatt hordoztam: a vallásosságom miatt sok fricskát kaptam többek között az osztályfőnökömtől. Érettségi után derült ki, hogy az orosztanárom is figyelt engem.

A teológiára jelentkezés előtt Tóth Árpádnak más elképzelése volt a továbbtanulást illetően. Végül, ahogy ő fogalmaz, Isten minden más kaput bezárt előtte, de más is közrejátszott a döntésében.

– A kilakoltatás után egy őszi napon hazaérkezésemkor cetli várt a konyhaasztalon, a következő üzenettel: „Édesapádat letartóztatták, elvitték a rendőrök, megyek utána. Légy jó, édesanyád.” Letaglózva olvastam. Ha nem voltam is tisztában mindennel, tudtam: nem babra megy a játék. Ez volt az a pillanat, amikor úgy igazán őszintén tudtam imádkozni. Mélyről és belülről jött. Ez az esemény erősített meg abban, hogy hol a helyem és mi a feladatom a világban.

– A kilencedik félévben, december elején magához hívatott a püspöki titkár. „Úgy ismerlek téged, hogy szeretsz és tudsz is dolgozni. Van egy gyülekezet, ahol ilyen emberre lenne szükség” – mondta Gyuri bácsi, én pedig nem kérdeztem semmit. „Vállalod?” Vállaltam, pedig nem is tudtam, mire mondok igent – idézi fel Tóth Árpád. Hetekkel később tudta meg, hogy a titkár Bácsalmásra gondolt.

– Ha azt mondták, hogy ide, akkor ide, nyugtáztam a parancsot – az Úr jó katonája szerettem volna és szeretnék ma is lenni. Közeledett a húsvét, Gyuri bácsi pedig azt mondta, hogy indulhatok is. Arra kértem, hogy ne kelljen még kiköltöznöm a kollégiumból, hadd végezzem el az utolsó félévet. Azt mondta, rendben, de akkor Budapestről kell lejárnom hétvégente – mondja Tóth Árpád. A lelkipásztor negyvenkét évvel ezelőtt, 1979 húsvétján kezdte meg a szolgálatot Bácsalmáson és a hozzá tartozó tizenöt szórványgyülekezetben.

Az elmúlt esztendők alatt Tóth Árpádot több helyre is hívták szolgálni, de ő végül mindig úgy döntött, hogy Bácsalmáson marad. – Számomra fontos a hűség: amikor hullámvölgyben voltunk, nem akartam ilyen állapotban itthagyni a gyülekezetet, amikor jól mentek a dolgok, akkor pedig azért nem akartam máshova menni.

Miután egyre jobban megismerte a bácsalmásiakat, arra jutott, rendbe kellene hozni a málló vakolatú templomot. – Szereztem állványt, a gyülekezetben pedig voltak kőművesek, akik jöttek segíteni. Láttam, hogyan dolgoznak – én is meg akartam tanulni a mesterséget. Volt, hogy szabadidőmben egyedül dolgoztam a templomon: kézzel kevertem be az anyagot, felvödröztem, és vakoltam a templom oldalát. Aztán egyedül körbemeszeltem az egészet. Egyszer le is estem, pontosabban leugrottam az állványról, mert eldőlt. Szerencsésen földet értem, az ütődöttségem nem innen származik – mondja tréfálkozva.

Ha akad humoros történet, amely az igei üzenet mélyebb megértését segítheti, akkor beépítem a vasárnapi prédikációba. Vannak, akik veszik az adást és mernek nevetni, de még mindig vannak olyanok is, akik ilyenkor ledermednek – magyarázza Tóth Árpád. Felidézi, hogy a templomrenoválás közben megszólította az egyik gyülekezeti tag: „Hagyja az egészet, tiszteletes úr, mert ha mi kihalunk, nem lesz itt már senki, nem lesz gyülekezet.” – Mondtam neki: Erzsike néni, én hiszem, hogy az Úristen mindig ad majd fiakat. Lesz itt gyülekezet a későbbiekben is!

Bácsalmásé a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye legnagyobb körzete: 2019-ig tizenöt település tartozott a szórványhoz, Jánoshalma önállósodása után már csak tizenkettő. Van olyan gyülekezet, ahol csak a három nagy ünnepen, másutt havonta vagy kéthetente, és akad olyan is, ahol minden héten tartanak vasárnapi istentiszteletet.

Ha az istentiszteletek miatt nem is, a hittanórák végett mindegyik települést hetente meg kell látogatni. – A szórványban nem könnyű dolgozni: folyton úton lenni, ügyeket intézni, kapcsolatot tartani, szervezni – ha valaki rosszul osztja be az idejét, különösen nehéz. Több mint hetven hittanos csoportunk van. Egy ember nem is tudná megoldani ezt a feladatot, így most öten hitoktatunk a körzetben. Mi, reformátusok olyannyira kisebbségben vagyunk itt, hogy még az egyért is elmegyünk – ahogyan azt az ige is mondja. A területen harmincötezer ember él, a reformátusok aránya pedig mindössze két százalék.

Tóth Árpád évente több mint harmincötezer kilométert vezet a falvak között ingázva. Ez negyvenegy év alatt akkora távolságot jelent, mintha harminchatszor megkerülte volna a Földet, vagy kétszer elvezetett volna a Holdig és vissza.

A lelkész nem érzi, hogy jelentős mérföldkövek szegélyeznék lelkészi pályáját, szerinte inkább a folytonosság jellemzi. – Persze a hullámhegyek és -völgyek elgondolkodtatnak, próbálom megfejteni azok okát és a miértjét, mégis folytonosságot érzek. Szerintem sokkal többet kaptam, mint amennyit adtam, és ez az Úr kegyelme.

Tóth Árpád idén márciusban betölti a hatvanötödik életévét: eléri a nyugdíjkorhatárt. – A gyülekezeten múlik, hogy maradok-e. A közösség jogát a lelkészválasztásra teljes mértékben tiszteletben tartom – mondja az elöljáró, majd hozzáteszi: – Ha a gyülekezet nem zsuppol ki, maradok még, amíg van bennem tűz. A református nyugdíjtörvény szerint a lelkészek hatvanöt éves kortól kérhetik a nyugdíjazásukat, hetvenévesen pedig muszáj nyugállományba vonulniuk.

Tóth Árpád hálás Istennek azért, hogy 2019-ben befejeződött a bácsalmási templom külső-belső felújítása, hogy megújult a katymári imaház és az ottani parókia, és hogy hamarosan a kunbajai imaház felújítása is elindulhat. – Szeretnék rendezett állapotokat az utódomra hagyni, ezekkel a munkálatokkal ez az álmom is teljesül.

Már tavaly júniusban eldőlt, hogy a zsinati alapítású Dobos Károly lelkészi díjat 2020-ban Tóth Árpádnak adományozzák.

– Nem szeretek reflektorfényben lenni. Végzem a munkámat, és nem várok érte elismerést. Úgy érzem, többet is tehetnék, tehettem volna. Nem vagyok megelégedve magammal.

– vallja Tóth Árpád, aki habár tudta, hogy az egyházmegyei közgyűlés felterjesztette a díjra, nem számított arra, hogy ennek lesz folytatása.

– Bán Béla esperes úr közölte egy lelkészi munkaközösségi ülésen, hogy elnyertem a díjat. Nem sokkal később zsinati értesítést is kaptam, amelyben a gratuláció mellett a bankszámlaszámomat kérték, ahová a díjjal járó pénzösszeget átutalhatják. Nem adtam meg. Helyette megkérdeztem, hogy mivel én csak a kötelességemet végeztem, amiért nem érdemlek semmilyen díjat, szabad-e átadnom a gyülekezetnek ezt az összeget. Végül a gyülekezet számlaszámát adtam meg, ahová hamarosan meg is érkezett a pénz.

Tóth Árpád szerénységét mutatja, hogy a bácsalmási közösség nem is tudja, hogy a negyvenkét éve szolgáló lelkipásztoruk díjat kapott – így azt sem, hogy miért utalt át ősszel az egyházkerület háromszázezer forintot a gyülekezet számlájára. – Nem csak mondom, komolyan is gondolom, hogy nem tettem semmi különöset. Csak hittel, hűséggel és humorral próbálom élni az életemet, és szolgálom Istent, ahogy tudom.