Sok-sok évtizede tapasztalom, az utóbbi néhány esztendőben egyre gyakrabban és fájdalmasabban, hogy a nyár az az évszak, amikor még az egyébként méretéktartó embereken is kitör valami mindent behabzsolni akaró telhetetlenség, sőt mohóság. Ahogy szaporodnak a sokak lelki, anyagi és sokszor még választott hivatásának méltó gyakorlását is akadályozó nehézségek, mi több, gyakran az időjárási abszurditások is, úgy próbálnak egyre többen tévutas vigaszokat keresni. Legyenek azok napközbeni programhalmozások, vagy a mások éjszakai nyugalmát durván szétdúló „bulizások” mint a feloldódás ártalmas álmegoldásai. Gyerekekre, öregekre, betegekre, esetleg az este csöndességében, a hőség legalább valamelyes csökkenése után dolgozni próbálókra ügyet sem vetve. Nyilván mi sem vagyunk mintapár, de már harmincas éveink nyarai óta a többi között éppen Lukács evangéliumának írásom címében felbukkanó üzenete, ha nem is aranybetűs kis falitáblán, de szívünkben és tudatunkban visszhangra talált. Így hangzanak a 12. rész 15. versének sorai Károli Gáspár fordításában: „Monda azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete.” Ezt az útmutatást követtük abban a három monszunos, felhőszakadásokat forrósággal vegyítő és az állandó párásság nehezítette napban is, amelyet Nyíregyháza-Sóstón töltöttünk. Szerencsére – szokás szerint – már jóval az indulás előtt elhatároztuk, hogy a reggeltől estig gyógyvízben ázás helyett nekivágunk néhány erőt adó kirándulásnak is. Először, egy hatalmas zápor elvonulása után, felkerestük a gyönyörű sóstói parkerdő néhány nevezetességét, elsőként az 1886-ban épült svájci lakot, amely éppen száz esztendeje, 1924 nyarán látta vendégül családjával együtt a város híres szülöttét, Krúdy Gyulát. Nagy örömet jelentettek a kis Sóstó partjának régies padjai közelében az énekmutató tábláink fehér színűre festett rokonai, mindegyik egy-egy igei idézettel, evangelizáló szándékkal. Fő célpontunk azonban – minden értéke, szépsége és hasonló igei üzenetei mellett – nem a sóstói parkerdő volt, hanem a Mátészalka szomszédságában fekvő kisváros (korábban község), Vaja. Mindketten jártunk itt régebben, de csak az 1312-től már a Vay család birtokát képező település megmaradt „világi” részén; az egykor kiterjedt erődítményből a várnak csak egy épülete maradt fenn, amely egykor Rákóczi egyik bizalmi embere, a Gdanskban (régiesen: Danckában) 1711-ben kezdődött bujdosása közben elhunyt Vay Ádám otthona volt. Jómagam már pécsi gyerekként hallottam Vaja nevét, s azt, hogy az egykézésben csaknem megsemmisült baranyai falvak újjáélesztése érdekében 1939-ben 524 református vajai költözött át a csaknem néptelen Magyarbólyba. Most azonban, a vár megmaradt részét korábbról ismerve, vajai kirándulásunk fő célpontja a középkori, gótikus istenháza nyomait őrző református templom meglátogatása, illetve a régi anyakönyvek megtekintése volt. Az utóbbi azért, mert férjem egyik anyai ágú őse, Molnár Péter 1784-től 1801-ig itt szolgált szabolcsi esperesként. A régi, megsárgult papírokon új nyomot nem találtunk róla, de a kevésnek is örülni tudók üzenetét a várban és a templomban egyaránt igen. Hiszen – ahogyan sok tiszántúli és partiumi református templomban – a későbbi, 1974-es, illetve 2010–2011-es restaurálások során itt is híven feltárták az épületek középkori korszakának jellemző részleteit, így a kék égből és a fák zöldjéből csak keveset mutató gótikus ablakokat is. Ugyanez a „kevés, ami mégis kincset ér” élmény várja a Vay-kastélyba látogatókat is, azzal a különbséggel, hogy a hasonlóan szép, megnyugtató látványt manapság ott az egykori lőrések kínálják. Vaja két kincséről az interneten útikalauz és gyakorlati tudnivalók is találhatók.