Hogyan gyógyul a lélek a házasságban?

Nemcsak javuló tendenciáról, hanem igazi áttörésről beszélnek azok a szakemberek, akik az érzelmi fókuszú terápiát (ÉFT) alkalmazzák a párterápiában. De mi ennek a lényege?

Ez a megközelítés nem az adott pár mindennapi problémáira és sérelmekre fókuszál. A problémákból kiindulva jutunk el egészen odáig, ahol a kötődési érzéseink és élményeink aktivizálódtak. Kötődési terünk többdimenziós. Előszőr is kötődésben vagyunk magunkkal – ez tudatalatti, zsigeri viszony, a szerethetőségünkről, értékérzetünkről szól –, amit a szüleinkkel való kötődési térből hozunk, és elsősorban felnőttként a párkapcsolati térben éljük meg újra élesen. Ha a szüleink érzelmi jelenlétükkel nem tudtak ezeken a bennünk élő, létezésünket érintő mély szükségeken tompítani, halkítani, sokkal hangosabbak lesznek a párkapcsolatainkban.

Hogyan jelennek meg a bensőnkből hozott gondok a kapcsolatban?

A lélek három, hét-tíz év után összegez, és egyszer csak azt érzi, hogy nem kapta meg a vágyott szeretetet. Mindig a párkapcsolatban szükségszerű konfliktusokban aktiválódnak azok az énélmények, amelyeket hordozunk magunkról gyermeki lelkünkben, így ha hangosak, akkor az felnőttként is megterhelő, distresszel teli élmény lesz. Ha csak kialusszuk ezt az úgynevezett distresszt – hiszen egy éjszaka alatt ennek nagy része kimegy a vérünkből – és nem kezeljük a párunkkal a kötődési élményeinket, azt fogjuk érezni hosszú távon, hogy baj van velünk, nem vagyunk fontosak a másiknak, nem vagyunk jók, lényegében nem vagyunk szerethetőek. Az váltja ki a távolodási folyamatot, hogy nem akarunk újra és újra szembesülni ezekkel a fájó énélményekkel. Nagyon sok házasság és család megy tönkre azért, mert a múltunk ellen küzdünk. A távolság felvétele biztonságot jelent ezekkel a sebekkel szemben, ezért már nem teszünk energiát az estékbe, mindenki maga vacsorázik, külön fekszünk le, szinte csak szülőként funkcionálunk, távozásnál, érkezésnél is elmaradnak az érintések.

Az új párterápiás irány viszont azt mondja, hogy a házastársi kötődés rendszerét mindezek ellenére ki lehet alakítani és újra lehet alkotni. Tehát ha nem sikerült megélnünk teljes egészében ezt gyerekként, megélhetjük a társunkkal.

Így van. Az a megközelítés a párterápiában, hogy magára a kötődés biztonságosabbá tételére van módszerünk, valóban igazi áttörést jelent. Egy idő után, belső munkának köszönhetően mernek a párok önreflexívek lenni, hozzáférni ahhoz, ami nehéz a lelkükben és megosztani ezt a társukkal, akit meg abban segítünk, hogy késszé váljon arra, hogy fogadja a legmélyebbről jövő félelmeket, fájdalmakat és aztán érzelmi támogatást adjon, és fordítva is megélhető legyen ez az élmény. Egymás jelenlétében engedhetik fel azokat a gyerekkori érzéskötegeket, amelyeket egyszer margóra kényszerültek tenni, mert magányosan, egyedül maradtak ezekkel az ijesztő belső tartalmakkal. Egyedül, magában nem nyílik meg a felnőtt lélek sem, de egy társ támogató jelenléte mellett a korai gyászfolyamatok elő tudnak jönni, és feldolgozhatjuk azt a hiányt, ami miatt a mélyén sír a lelkünk, mert sohasem kaptuk meg a valódi, bennünket felemelő szeretetet.

Ha sikerül elmélyíteni a kapcsolatot, akkor a korábban megoldhatatlannak tűnő sérelmeket is felülírhatja a megélt szeretet? Vagyis a társunkhoz való kötődés vágya erősebb lehet, mint azt eddig a tudomány feltételezte?

Való igaz, hogy akik részt vesznek az érzelmi fókuszú terápián – húsz alkalomról, nagyjából egyéves időszakról van szó –, és akik között kialakul ez a biztonságos szeretetdinamikákkal teli kötődési tér, a későbbiekben egy megterhelő időszakban sem lesz szükséges újra terápiára szaladni. Hiszen a házastársak megtanulták a lényeget: nehézség esetén miként kommunikáljunk, fogjunk össze, értsük meg egymást, hogy kezeljük, ha egyszerre lépünk egymás tyúkszemére. Felvetésére, hogy erősebb még a félelmünknél is a kötődési szükségletünk, számos példát látunk: amikor valaki menekül a belső, megterhelt kötődési élményei elől és nem tud hosszú távon elköteleződni egy valaki mellett. De ha például eléri az idős kort, a lélek rájön arra, hogy félelmetes egyedül maradni. Ilyenkor megtörténhet még az is, hogy ami elől egy életen át menekült, azzal szembenéz, és lelki munkát végez.

A házasságkutatók szerint szinte minden házasságra jellemzőek bizonyos minták a házastársak viselkedését illetően, kialakul a kritizáló, támadó és a visszahúzódó, passzív fél magatartásmintázata, végül mindketten kiszállnak érzelmileg a kapcsolatból. Mi történik, ha a felek felismerik a mérgező dinamikát?

Ezek mind védőmechanizmusok a nehéz kapcsolati pillanatokban, konfliktusokban, amelyek valójában szétzilálják a párkapcsolatot. A terápia első részében éppen ezért rávilágítunk, hogy mit is csinálnak a párok egymással, és ez mennyire maguk elrejtéséről, elkerüléséről szól. Persze ezek nem tudatos folyamatok. A társ kritizálása, az indulatos elvárások vagy az érzelmi kihúzódások mögött mindig rejtőzik egy seb, egy fájdalom, egy félelem, egy szégyennel teli értéktelenségérzés. A terápia végére motiválttá válnak a párok arra, hogy ne ugyanezeket a köröket járják újra, hanem egész mást csináljanak, ami végre a mély szükségeiket is kielégíti. Ezek a negatív körök előbb-utóbb a szexualitást is érintik, ott is megjelennek a védőmechanizmusok, amiből kihúzódás lesz vagy nem valós jelenlét.

Hogyan történik meg ez a felismerés a házaspároknál?

Azért tud megtörténni, mert ez egy élményalapú terápia, tehát nem az a feladatuk, hogy a két foglalkozás közötti időben otthon gyakoroljanak valamit, gondolkodjanak el valamin, hanem itt és most, a jelenben élik meg a szerethetőség élményét, ebben a biztonságos érzelmi térben, amit a terápia ad nekik. Előbb-utóbb pedig átviszik a saját életükbe mindezt, merik mélymagukat megélni, és már nem lesz szükségük a terápiás térre.

A gyakorlatban ezt miként érik el?

Elsőként a terapeuták által biztosított együttérzésben élik át, engedik fel megterhelő, hazug, de mégis valósan mozgató énélményeiket a házasfelek. Ezt követően pedig megkérjük őket, hogy mondják el ezt a társuknak is. Ha a másik felet ez kibillenti, segítünk neki megérteni a saját érzéseit, ellenállásait, hogy aztán valósan jelen tudjon lenni a társa számára. Ha valaki sebezhetővé teszi, kiszolgáltatja magát, mindig bemozgatja, megérinti a társát is. Megjelenik egy érintés, egy kedves odafordulás, és létrejön egy kötődési pillanat, amit végső soron mindenki keres – még egy heves vita közben is. A terápiás folyamat első szakaszában dolgozunk ezen a belső kis ösvényen, hogy majd idővel könnyen bejárható legyen a házasfelek számára. Ezek az élmények felülírják azt, ami ott, gyermekkorban nem a gyermek lelki szükségének megfelelően történt meg. A párok megtanulják, hogyan hozzák létre ezt a teret egymással, és elindulnak egy biztonságosabb kötődés felé vezető úton.

Jézus példáiban azt látjuk, hogy neki nem voltak védőmechanizmusai, nem véletlen, hogy kitűnik ezzel az emberfeletti képességével.

A lelki védőrendszerekre szükségünk van, Ádám és Éva története is rámutat erre, hiszen a bűneset után Ádám máris elbújik a kert fái közé, Évával levelekkel rejtik el magukat egymás és Isten elől. Mikor kiszakítottuk magunkat az Istennel való bizalmi térből, úgy gondoltuk, most már tudjuk, mi a jó és mi a rossz nekünk. A jót mindenáron el akarjuk érni, a rosszat pedig elkerülni, pedig sokszor, amit rossznak gondolunk, érlelő folyamat, és amit jónak gondolunk, kárunkra van. Isten és az ő biztonságot adó szeretete nélkül végtelenül kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, ezért is van szükségünk a védőmechanizmusokra. De való igaz, Jézus nem használt védőrendszereket. A védőrendszerre a bűnös embernek van szüksége. Nézzük csak meg, milyen szép, ahogyan Jézus beszélget a samáriai asszonnyal: a felszínről elindulva egyre mélyebb rétegek felé érkeznek, és végül a legmélyebb lelki sebeivel is találkoztatja. Ő valahogy mindig a lényeggel kezdett el foglalkozni, aminek hatására a dolgok mindig rendbejöttek. Imáinkban is gyakran csak felszínesen kérünk – oldd meg ezt, add meg azt, segíts meg ezekben –, mindeközben őelőtte is rejtőzködve maradunk. Pedig ha törékeny voltunkat elé tudjuk vinni, ha a mély rétegünk újra tud kapcsolódni őhozzá, akkor elrendeződnek a szükségeink, az életünk dolgai.

Ha valami nem megy, miért ne lehetne megpróbálni mással?

Céltévesztésnek nevezem, ha azt hiszi valaki, hogy egy másik kapcsolatban boldogabb lesz. Amit egy kapcsolatban nem küzd meg, az egy következőben is meg fog jelenni. Jó néhányszor mondják azok, akik második, harmadik házasságukban is a válás szélére kerülnek, hogy ha mindezt az első házasságukban tudták volna, amire most jönnek rá magukkal kapcsolatban, akkor nem váltak volna el. Nem tudunk a kötődési térből, vagyis a szeretetre való teremtettségünkből kilépni, emiatt a válás mindenképpen egy spirituális trauma, mert a zsigeri világunkban visszük tovább azt az élményt, hogy nem voltam szerethető és én sem tudtam szeretetet adni.

Ezek szerint ezt a gondolkodást is felülírja a kötődési szükséglet?

Valaki azt mondta, hogy ahányszor ki akart lépni a házasságából, Isten mindig odatolt valamit elé, lebetegedett a gyermeke, segítségre szorult valamelyik szülője, ezért beletörődött, hogy szenvedve kell leélnie ebben a kapcsolatban az életét. Úgy látszik, Isten nem akarja, hogy elváljon. Ez utóbbival nagyon egyet tudunk érteni, de azzal a hozzáállással, hogy a házasság egy életfogytiglan tartó szenvedés, már egyáltalán nem osztozunk. A válás rosszabb lenne mindkét félnek, ezt Isten nem akarja, de azt sem akarja, hogy így szenvedjenek egy életen át. Pont azt akarja, amiért a házasságot megalkotta: hogy ebben elkezdjenek újra, tovább gyógyulni! Arra kapjuk a társunkat, hogy mindaz, amiben fejlődhetünk, tisztulhatunk a szeretetre nézve, a párkapcsolatban küzdjük meg – mivel, mint az elején is említettem, itt aktiválódnak leginkább a szerethetőséggel kapcsolatos bizonytalanságok, kételyek.

Mennyire hatékonyak ma a párterápiák? Nagyon sok válás előtt megpróbálják ezt a házaspárok.

Igen sokféle terápia létezik a coachingtól az egyezkedést erősítő mediátori gyakorlatig, ahol nincs szükség nagy érzelmi összehangolódásra. Minden szakember megpróbálja a módszerébe belevinni a saját tapasztalatait is. Érkeznek hozzánk úgy is házaspárok, hogy voltak már terápián és rosszabb lett a kapcsolatuk. Ha egy házaspár eljut addig, hogy segítséget kér, az nagyon jó dolog, és nem kicsi a tétje annak, hogy ez a folyamat hogyan sikerül. Mivel a pszcihopiac gazdag a kínálatban, azt javaslom a keresőknek, hogy ismerős vagy baráti ajánlás útján keressünk terapeutát, ne úgy, hogy beesünk az utcáról ahhoz, aki legközelebb van hozzánk. Mi a Gyökössy Intézetben terápiás csapatunkkal lassan három éve foglalkozunk párterápiával, kis nehézség, hogy jelenleg csak munkaidőben, ugyanakkor a piaci árnál azért mérsékeltebb óradíjjal, lelkészeknek a Zsinat által támogatottan.

Vagyis?

Míg korábban a házasságok fele volt menthető, az élményterápiának köszönhetően a házaspárok hetven százaléka tudja folytatni boldogan a közös útját.