Húsvét a hospice-házban

– Ez a helyzet megpróbálja a lelküket, nehéz, hogy nem jöhetnek be hozzájuk a szeretteik – mondja Kontha Benőné Molnár Piroska, a koronavírus-járvány miatt ugyanis már március 8. óta nem érkezhetnek látogatók. Ráadásul a lelkészek, papok sem mehetnek be az otthonba, így sem istentisztelet, sem személyes lelkigondozás nincs. – Az ebédlőben én olvasom fel naponta az igét azoknak, akik kijönnek – mondja az elnök-diakónus. Szabadkozva hozzáteszi, nemsokára hetvenéves lesz, így – tekintettel a betegség szempontjából veszélyeztetett korára – az otthonba látogatást minden alkalommal mérlegelnie kell. Szíve, lelkiismerete és tenni akarása azonban nem hagyja otthon ülni, szinte mindennap bemegy néhány órára dolgozni.

Amikor nem az intézmény vagy a házi hospice ügyeit intézi, akkor sem tétlenkedik, most éppen szájmaszkokat varr a szabadidejében. A kollégái és a bentlakók mellett ezekből a Majosházán élőknek is jut. – Megyek az utcán, és ha látom, hogy nincs valakinek, előveszek egyet, és neki adom – mondja Kontha Benőné Molnár Piroska.

– Az otthoni hospice-ellátás jelenleg is folyik, a munkatársak védőfelszerelésben – gumikesztyűt és szájmaszkot viselve – mennek a betegek lakásába, hogy az ellátottakat és magukat is védjék. – Kellemetlen próba ez mindannyiunknak – teszi hozzá. Egyelőre van elég védőeszközük – ruha, kesztyű, kézfertőtlenítő, lábzsák –, de nem könnyű a munkájuk. Panaszkodás helyett azonban a diakónus arra kéri a Reformátusok Lapja olvasóit, hogy imádkozzanak értük, sőt ne csak értük, hanem minden, a szociális szférában és az egészségügyben dolgozóért. – Az imádság és az Úrba vetett bizalom segít, az, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül – állítja a vezető.

Amennyire lehetséges, az intézményt – pontosabban a benne élőket – próbálják izolálni. Ezt szolgálja az is, hogy nem jöhetnek látogatók, családtagok. A munkatársakat is arra kérik, hogy csak haza menjenek, ne érintkezzenek másokkal, még boltba se járjanak. Az otthonban élők ugyanis fokozottan veszélyeztetettek: daganatokkal és egyéb súlyos betegségekkel küzdenek, ráadásul többségük hatvanöt évnél idősebb. – Bonyolult helyzetben vagyunk. A munkatársaim félnek, volt, akiben már felmerült, beköltözik ide, hogy biztosan ne veszélyeztesse a gondozottjainkat – magyarázza Kontha Benőné Molnár Piroska.

Az országos felvételi tilalom miatt az otthon nem vehet fel új ellátottat. Ettől csak akkor térhetnek el, ha kórházból küldik a beteget igazolással arról, hogy vizsgálták koronavírusra, és a tesztje negatív lett. Ez utóbbit azért engedélyezték, hogy a kórházakat tehermentesítsék – magyarázza az elnök-diakónus. Beszélgetésünkkor egy beteg épp beköltözött a majosházi otthonba, de így is sok az üres ágy. Ez pedig gond.

Majosházán még 1996-ban döntött úgy a helyi református gyülekezet tizennégy tagja, hogy segítenek az otthon ápolt, súlyos, sokszor daganatos betegségekben szenvedő betegeknek. Először nyugatról kapott egészségügyi eszközöket adtak, például az otthoni ápoláshoz elengedhetetlen kórházi ágyak kölcsönzését biztosították. Ahogyan egyre több helyre eljutottak, látták, mekkora szükség van – az ekkor még karitatív – munkájukra. 2005-ben egy pályázat teremtett lehetőséget arra, hogy Református Dunamenti Kistérségi Diakónia néven tíz településre bővítsék otthoni hospice-ellátásukat, később a kört még tovább szélesítették: ma már tizenhét településen gondozzák a betegeket Ráckeve és Szigetszentmiklós térségében. Az évek alatt több mint ezernégyszáz embert ápoltak. Tapasztalatuk szerint a betegek kétharmada méltatlan körülmények között, súlyos szociális problémákkal is küzdve él. Ezért úgy érezték, szükség van egy épületre is, így 2008 óta azon dolgoztak, hogy elkészülhessen a Majosházi Hospice Ház. Az alapkőletételkor még csupán négymillió forint állt rendelkezésre.

Majosházán jelenleg – a hivatalos elnevezés szerint – átmeneti gondozóház üzemel. A homlokzaton is ez olvasható „Az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk” (Róm 15,1) ige mellett. Ennek finanszírozási okai vannak. Habár az épület hospice-háznak készült, és a Református Dunamenti Kistérségi Diakónia beadta a bővítési igényét az illetékes hivatalnak, ők ezt nem támogatták, a százhúsz millió forintból elkészült épület pedig már tizenhat hónapja üresen állt. Ez az állapot tarthatatlan volt, ezért indult végül átmeneti gondozóház. Így – állami normatíva híján – úgynevezett szolgáltatási díjat kérnek az ellátottaktól.

Már a tervezéskor elhatározták: nem tömegintézményt akarnak, hanem meghitt légkört, nyugalmat, törődést szeretnének nyújtani a betegeknek. Az intézményben legfeljebb tizenöten lehetnek, és már most világosan látszik, hogy ez nem vagy csak alig lesz kifizetődő, magyarázza Kontha Benőné Molnár Piroska. A kérelmük továbbra is ott van az illetékesek asztalán, remélik, hogy előbb-utóbb hivatalos hospice-intézményként, normatív alapon működhetnek majd.

Az elnök-diakónus nem csügged, pedig azt is megértenénk. Már az építkezés is kimerítő lehetett, a mesterekkel tárgyalni, intézkedni, hiszen mindegyiküket meg kellett győzni, hogy a haszna harminc százalékát engedje el az építkezés javára – ez végül sikerült is. A fizetett szakemberek munkája mellett további tizennégyezer óra önkéntesmunkával készült el az épület.

– A keresztyén szellemiség fontos – mondja Kontha Benőné Molnár Piroska, amikor a hospice-szolgálatuk lelki oldaláról kezdünk beszélgetni. – Gyógyult rákbetegként én is sok nehézséget jártam végig, megtapasztaltam, hogy az üdvösség létkérdés. A testi ellátás mellett a lélekkel is foglalkozni kell – hangsúlyozza. Persze az ellátottak nem mindegyike református, hívő. A diakónus szerint ezért ez a szolgálat magvetés is. Minden betegért imádkoznak, és ezt el is mondják nekik. Eddig egyetlen ellátott volt, aki azt kérte, érte ugyan ne fohászkodjanak.

A feltámadás, az üdvösség is szóba kerül a betegek ágya mellett, osztja meg Kontha Benőné Molnár Piroska. – El szoktam mondani nekik: én hiszem, hogy van folytatás. Szeretek személyesen elmenni minden otthonápolthoz is. Megkérdezem tőlük, perben vannak-e Istennel, és elfogadják-e Jézust megváltójuknak. A válaszok időnként meglepőek, de remélem, a bizonyságtételem segít nekik elfogadni Krisztust, hiszen én is átéltem a betegséget, tudom, min mennek keresztül.

Az átmeneti gondozóház februárban nyitott, azóta egy gondozottjuk volt, aki reformátusnak vallotta magát. Zoli bácsival sokat imádkoztak, beszélgettek, még énekeltek is. A tervek szerint kéthetente istentisztelet vagy katolikus mise is lesz az otthonban. Az első alkalmakat meg is tartották februárban, ezen a tizenöt gondozottból öten vettek részt. Az országos látogatási tilalom óta több ilyen programot nem tudtak tartani az épület kápolnájában.

Csordás Zsigmondné a kezdetek óta részt vesz a majosházi hospice-ellátásban. Személyes érintettsége indította erre: a családban két rákos beteget is otthon ápolt, így tudja, milyen nehéz ez. Hangsúlyozza: Magyarországon sok daganatos beteg van, személyesebb, közvetlenebb hangulatú intézményükben pedig a kórházaknál jobb körülményeket tudnak nyújtani nekik, ezért reméli, mielőbb kaphatnak forrást a ház üzemeltetésére. A hospice során sok nehézséget, fájdalmat lát, de a családja körében feloldódik, feltöltődik.

Gazdasági ügyekben a kezdetektől Kozma Lászlóné segíti az egyesületet. Fia tizenhét éves korában rákos lett, de meggyógyult. – Isten iránti hálám plusz lökést adott az önkéntesmunkához – állítja. Időnként ő is látogat magányos, beteg embereket, de csak civilként, mert ilyen irányú végzettsége nincs, ám beszélgetni nagyon szeret. Ha szükséges, pénzügyi tanácsot is ad a gondozottaknak. Ezt sosem erőlteti, de többnyire bíznak benne az emberek: Kozma Lászlóné Majosházán született, az ellátottak többsége gyerekkora óta ismeri, a bizalom meglétét pedig tovább erősíti, hogy tudják róla, hívő református.

Végül arra kértük a tapasztalt szakembereket, adjanak néhány tanácsot azoknak, akik beteg hozzátartozójukat otthon ápolják. Csordás Zsigmondné szerint a legtöbb, amit tehetünk, hogy szeretjük a beteget, és imádkozunk Istenhez, hogy segítse meg őt és a szeretteit. Kozma Lászlóné szerint Isten kezébe kell tenni a betegséget és az egész család életét, mert lesz segítség. – Én is így tettem – utal saját történetére. Kontha Benőné Molnár Piroska elnök-diakónus rámutat: nem tudjuk elképzelni, milyen fájdalmai vannak egy hazakészülő daganatos betegnek. Ezért azt tanácsolja, elsősorban a beteg igényeire figyeljünk, ne arra, hogy mi mit tartanánk jónak. Az is fontos, hogy fogjuk meg a kezét, hogy érezze: ott vagyunk vele. Ilyenkor – akár magunkban, akár hangosan – imádkozhatunk is. Nem baj, ha együtt hallgatunk – a csönd Istenhez visz közel