Idő és szabadság

Harmadik napja egyre ritkábban pillantok az órámra, pontosabban a karóra helyén lévő karkötőre. Egyedi bőr karkötőt kaptam, minimalista díszítéssel, a közepén vastag, krómacél karikával, olyan, mint egy kisebbfajta óralap. Akaratlan volt a csere, a karkötő ugyanis szorította a jobb csuklómat, az óra helyén azonban kényelmes. S akkor nem is gondoltam, hogy ennek milyen következményei lesznek. Telefonom úgyis mutatja az időt, az viszont a táskámban van, nehézkes mindig előkeresni vagy visszamenni érte. Már néhány óra elteltével rádöbbentem, milyen sokszor nézek rá: a karkötőre. Ahol előtte még az óra volt. És teljesen fölöslegesen, hiszen nem várok senkit, nem kell megbeszélt találkozóra menni, nem fogok sehonnan elkésni. A napirendem is lazább, nincs betáblázva félóránként egy-egy elvégzendő feladat. De miért nézném akkor szinte tízpercenként az órát?! Még csak az imént volt fél tíz, mit számít, hogy hamarosan háromnegyed lesz? Ráadásul közben el is felejtettem, hogy az előbb mennyit mutatott a kijelző. Nem volt fontos, de valamilyen megszokás vagy kényszer arra ösztönzött, hogy a pontos időt lessem. Előbb zavart, hogy nem tudom, mennyi az idő. Délutánra már mosolyogtam, amikor a bal csuklóm felé indult tekintetem. Este úgy döntöttem, másnap sem teszem föl a karórát. A harmadik napon már nem voltam kíváncsi, mennyi időt nem mutat a karkötő. Arra igen, hogy mit mutat mégis. Kört, kerekséget, teljességet – számok és mutatók nélkül. Megnyugvást és kényszernélküliséget. Nem a hiányt, hanem a rendet. A beteltséget, az el nem múlást. Ebben az értelemben az ünnepet is, az elmúló idő tudata nélküli várakozást. A csöndet. Hirtelen szabadnak éreztem magam: nem korlátozott az idő, annak ellenére, hogy ebbe a szabadságba némileg beleszólt a világról alkotott eddigi képem. Az időről kezdtem gondolkodni. Arról, hogy a régi öregeknek elég volt felnézni az égboltra, hajnalban, napközben vagy éjszaka, és elég volt érteni a jószágok jelzéseit, a virágok nyílását, a madarak énekét és röptét. Eszembe jutott Máté evangéliuma, hogy azt a napot és órát senki nem tudja, „ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44) A karórák, de még az ébresztők sem adhatnak erre útmutatást, csak az éberség, az állandó készenlét segíthet. S az állandó készenlét velejárója a fohász is, ahogy A zsoltárok könyve írja: „Adjatok hálát a menny Istenének, mert örökké tart a szeretete. […] Megalkotta a nagy égitesteket, mert örökké tart szeretete, a napot, hogy uralkodjék nappal, mert örökké tart szeretete, a holdat és a csillagokat, hogy uralkodjanak éjjel, mert örökké tart szeretete.” (Zsolt 136,1–9) Az örökké tartó szeretet huszonhatszor szerepel itt, annyiszor, ahány versből áll a zsoltár. – Vajon a „pontos idő” milyen viszonyban áll az örökkévaló idővel? Aztán fölrémlett Henri Bergson, a francia egzisztencialista filozófus, akinek Idő és szabadság című munkája nagy hatással volt a huszadik század első felének gondolkodására, irodalmára, de még a lélektanára is. Már a bergsoni filozófia is föltárta a „társadalmi én” kiszolgáltatottságát és ürességét – figyelmeztet rá Ungvári Tamás a Mi az idő? című eszmetörténeti panorámájában. Az idő (a múló idő) fogságában nem érzékeljük a pillanatot (az elmúló helyett betelő, beteljesedő időt), csak sodródunk valamilyen fölfoghatatlan térben, középpont nélkül. Sokan támadták is Bergsont, de pártolói közül Babits egyenesen lelkesedett érte. A bergsoni idő és szabadság gondolata visszavezette tudományos világképünkbe a metafizikát. Az idő és a tér egyesül a kényszer helyett a szabadságot megjelenítő készenlétben. S nem úgy áll az ember készen, ha folyton azt lesi, mennyi az idő. A létezés pontjait nem az óramutató köti össze egymással, hanem az időtlen felismerés döbbenete, hogy mindenkor és mindenhol jelen van az Isten.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője, újságíró