Imádkozás gyermeki bizalommal

Az imádság mindenkinek ugyanazt jelenti?
Az imádságaink legalább olyan sokfélék, amilyen sokféleképpen kapcsolódunk Istenhez. Tizennyolc éves lelkipásztori tapasztalatom megerősíti azt, hogy a társas kapcsolataink formái meghatározzák az Istenhez való kapcsolódásunkat is. Ha az emberi kapcsolataink a bizalmatlanságon alapulnak, akkor nagy valószínűséggel az istenkapcsolatunk is ehhez lesz hasonló. Ha elkezdődik egy kapcsolat köztem és Isten között, és az aktív, élő marad, akkor elindul egyfajta változás is bennem a bizalom irányában. Amikor ez átformál engem – ami soha nem villámcsapásszerűen történik –, akkor azt veszem észre, hogy egy idő után a társas kapcsolataim is elkezdenek átalakulni. Képzeljük el, hogy miként kapcsolódunk évek, évtizedek óta a férjünkhöz, feleségünkhöz! Ha csak én kérek tőle, csak én beszélek hozzá, de nem hallgatom meg, hogy ő mit mond, akkor rövid időn belül ez a kapcsolat teljesen egysíkú lesz. Érdemes ránézni az Istennel való kapcsolatunkra is. Mennyit hallgatom én őt? Hagyok-e neki teret? Milyen az, amikor meghallgatom Istent? Isten legegyértelműbb eszköze a kapcsolódásra az, amikor a Szentírás segítségével megszólal. Ugyanakkor nem mindig ebben a formában van jelen.

Kitől tanulunk imádkozni?
Istentől. Ez a legelső válasz. Benne van a Szentírásban: „...és majd mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (Jn 6,45). Éppen ezért Isten embereket rendel mellénk, hogy a lehető legjobban tudjon szeretni bennünket. Ennek a tanulási folyamatnak a kezdetén a szüleink vagy a nagyszüleink megtanítják nekünk például a Miatyánkot és az esti imát. Ezeknek a kötött imádságoknak adott életkorban igen fontos szerepük van, de előbb vagy utóbb igényünk lesz arra, hogy – hasonlóan a házastársi kapcsolathoz – ne csak egyoldalú legyen ez a kommunikáció. Krisztus mondja: „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Ha megadatik az, hogy együtt imádkozhatunk gyermekekkel, akkor nagyon sokat tanulhatunk az ő természetességükből, önfeledtségükből, bizalmukból. Istenkeresésünk során visszatalálhatunk ahhoz a gyermeki állapothoz, ahogyan már Istennel voltunk egyszer: feltétlen, akadálymentes bizalmi kapcsolatban.

Ezek szerint az imádság egy mély bizalmi kapcsolat szavakká formálása?
Több annál. Nem biztos, hogy csak szavakká. Az egyházi szocializáció során megtanult ima kifejezés egyfajta címke. Az imádság ennél sokkal több. A Szentírás is biztat minket arra, hogy az egész életünk imádság legyen. Isten áldása lehet azon, ha a rutinszerű imádkozás mellett más, számunkra új típusú imádságokat is kipróbálunk. Ha nyitottak vagyunk rá, akkor például egy bibliai történetet bibliodramatikus eszközökkel eljátszhatunk. Vagy amikor a reggeli vagy az esti csöndességünkben a lehető legjobban, legfilmszerűbben megpróbáljuk beleélni magunkat egy bibliai történetbe, akkor találkozás történhet Isten és köztünk. Ilyenkor újjászületik mindaz, ami a Szentírás lapjain csupán halott betű. Isten az ima kifejezés határait szétfeszíti, és egyre külsőbb körökkel méri fel. Példaként képzeljük el, hogy csak a testünk imádkozik! A szemünket becsukva próbáljunk meg találkozni a kezünk segítségével az arcunkkal! Próbáljuk meg úgy letapogatni saját magunkat – az arcunkat, a hajunkat, az orrunkat, a szemgödrünket –, mintha Isten így akarna megismerni bennünket! Ha például a vak Bartimeus meggyógyításának történetével imádkozunk, akkor helye lehet egy ilyen „test imának”.

Test ima? Mit kaphatunk általa?
Azt, hogy ki mit kap, nem tudom. Azt majd akkor tudja meg mindenki, ha esetleg kipróbálja. Ez a forma abból indul ki, hogy Isten ajándékba adta nekünk a testi érzeteinket, az érzékszerveinket. Nem véletlen az, hogy kihatással van az imádságunkra a testhelyzetünk. A legkényelmesebb otthoni fotelomban hátra dőlve, lábamat fölemelve talán nem imádkozni fogok, hanem egy regényt olvasni. Lehet, hogy le fogok térdelni, vagy egyenes derékkal szeretnék ülni, esetleg egy imazsámolyt keresek. Az is előfordulhat, hogy mégis egy fotelban fogok elterpeszkedni. Tulajdonképpen nincs erre recept, de az biztos, hogy az előbb említett testima pontosan abból indul ki, hogy a testem meghatároz engem, a testhelyzetem pedig meghatározza az Istenhez való viszonyomat.

Az imádkozás is olyan sokféle lehet, mint a művészetek?
Igen, pont a művészetek sajátossága, hogy a kicsit szűkös korlátot vagy határvonalat, amit életünk során esetleg megélünk, egy-egy műalkotás kitágíthatja. Isten pedig a korlátot vagy határvonalat, amit az ima köré mi előszeretettel vonunk, szétfeszíti. Az a fajta interakció, ahogyan mi egy képzőművészeti alkotás befogadása közben az alkotóval kapcsolatba kerülünk, jól hasonlítható ahhoz, ahogyan a szentírási történetbe belehelyezkedve kapcsolatba kerülünk Jézussal, aki a történet főszereplője, vagy Istennel, aki az egész világ teremtője. Éppen ezért a műalkotások segítségével való istenkeresés, a művészetterápia termékenyítően tud hatni az imaformákban való elmerülésre.

Lehet jól imádkozni?
Igen is meg nem is. Fontos leszögezni, hogy az imádság nem egy eszköz, amivel hatást tudok gyakorolni Istenre a vágyaim teljesítésére. Az a fajta mágikus hozzáállás az imádsághoz, mint amikor például patkót teszek az ajtóra, hogy megtaláljon a szerencse, sajnos beszüremkedik az egyházi gyakorlatba is. De ez nem keresztyénség, nem a Szentírásból vett gyakorlat! Ez egy hibás megközelítés, nem nevezném imádságnak, ez inkább babonaság! Ezzel szemben az imádság összekapcsolódás az élő Istennel, személyes viszony. Nem jól vagy rosszul lehet csinálni, hanem úgy csinálom, ahogy tudom. Tehát ebből a szempontból vizsgálva a kérdést nem lehet rosszul imádkozni. És igen, az imádságot lehet rosszul is csinálni. De ezek inkább apró gyakorlati dolgok. Rengeteg oka lehet annak, hogy nem sikerül elmélyülni. Ha már végre odatettem a testemet, néha akkor sem sikerül, mert sokszor a napi teendők sürgetése szétveri a kapcsolódás lehetőségét. Ilyenkor arról van szó, hogy nem a jelenben vagyok, hanem a múltban vagy a jövőben. Ilyenkor lehet praktikákhoz folyamodni. De itt nem az Isten erőszakkal való földre rángatásáról beszélek, hanem az Istenhez való viszonyulásom megváltoztatásáról. Az én konkrét gyakorlatom az, hogy ha észreveszem, hogy imádság közben folyamatosan a napi teendőimre gondolok, akkor sorban fölírom ezeket egy papírra. Az a tapasztalatom, hogy ha ezt követően visszatérek az imádságba, ezek a teendők nem fognak már többé zavarni. Van, akinek egy illatos kávé, egy tea, egy gyertya vagy a bevackolás a kényelmes fotelba teremti meg annak a lehetőségét, hogy zavartalan legyen ez az összekapcsolódás. Előbb vagy utóbb mindannyiunknak fel kell ismernie, hogy ha az imádkozás naponta másodpercekre korlátozódik és a boltban való sorban állás közben történik, akkor az istenkapcsolatom olyan is lesz. Ha a házastársammal minden nap csak arról beszélgetek, hogy ki hozza-viszi a gyereket, és hogy mit kell venni a boltban, az nem beszélgetés.

Jézus mondja, hogy „kérjetek és adatik néktek” (Mt 7,7). De ha kérek és nem adatik, akkor könnyen juthatok arra a következtetésre, hogy rosszul kérek.
Isten nem azt a kérést teljesíti, amit kérek, hanem azt adja, amire nekem szükségem van. Ha ez a kettő nem ugyanaz, akkor önismereti problémáim vannak. De hatalmasat léphetek előre az önismeret tekintetében akkor, ha vagyok olyan bátor, hogy fölismerem, hogy nem arra volt szükségem, amit kértem, hanem arra, amit kaptam. Amikor elkezd felépülni egy személyes kapcsolat Istennel, az óhatatlanul önismeretre is vezet. Nem véletlenül mondja Kálvin azt, hogy Isten és önmagam megismerése szorosan összefüggnek egymással. Amikor Istent keresem, nem fogom megtalálni anélkül, hogy magamra ne reflektálnék és magammal ne találkoznék. „Szinte az egész bölcsesség, amely valóban bölcsességnek tekinthető, két részből áll: Isten megismeréséből és önmagunk megismeréséből. De hogy melyik előzi meg a másikat, és melyik szüli a másikat, nem könnyű meghatározni.” (Institutio, I.1.1)

Van-e értelme párra találásért, gyermek érkezéséért, gyógyulásért imádkozni?
Nagyon is van! Ha én magamban azt érzem, hogy márpedig nekem minden vágyam a gyermek, vagy minden vágyam, hogy párkapcsolatban éljek, de ez még nem adatott meg, akkor nem tudok nem imádkozni érte. Azt szoktam mondani, hogy Isten arra hív és biztat bennünket, hogy legyünk olyanok az imádságban, mint a toporzékoló gyerekek, akik rángatják az édesanyjuk szoknyáját. Leszoktattuk magunkat arról, hogy azt kérjük Istentől, amire vágyunk. Ha mindig azt kérjük, ami egyébként emberileg a saját életünkkel kapcsolatban reális, akkor azt nem vágynak hívják, hanem tervezésnek, és ezzel önmagunkat korlátozzuk. Az Istennel való kapcsolatunkban a bizalom hiányának a jele, ha nem merjük kérni azt, amire nagyon vágyunk, vagy ami emberileg úgy tűnik, hogy lehetetlen. Ehhez viszont közel kell engedni magunkhoz a vágyainkat. Én beszélgettem olyan emberekkel, párokkal, akik sok-sok éve ostromolják Istent a vágyaikkal. Ezalatt eljutottak oda, hogy meglássák, mi minden van a vágyaik mögött. Miért kell nekem Istenem, hogy magamat úgy lássam, mint aki mellett ott van egy férfi, vagy ott van egy nő? Miért fontos az nekem, hogy magamat úgy lássam, hogy gondoskodásomra van bízva egy gyermek? Ezeknek a vágyaknak sok mély rétege van, és Isten velünk van, amikor a mélyükre ásunk, és ott felismeréseket is kaphatunk tőle.

„Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Fontos, hogy közösségben imádkozzunk?
Ebben a bibliai Igében a közösség áll a fókuszban. Nem arról szól, hogy hol van Isten és hol nincs, hiszen Isten mindenhol ott van. Ez egy biztató Ige. Az kérdés, hogy akkor, amikor a magányomban hozzá fohászkodom, de nem találom, az miért történik. Néha megélünk ilyet, és utólag különböző magyarázatokat találhatunk arra, hogy miért vonta vissza magát. Velem is megtörtént már, hogy rettenetesen kerestem az Isten válaszát egy krízisben, de semmit nem kaptam. Borzalmas volt. Máig nem tudom, miért tette ezt. De valószínűleg valami olyasmi lehet a nyitja ennek, hogy rossz kérdéseket tettem föl. Ilyenkor segíthet a közösség ereje, vagy a lelkipásztor, lelkivezető személye, hiszen Isten társakat rendel mellénk. Gondoljunk az emmausi tanítványok történetére, amikor fogalmuk sem volt a tanítványoknak, hogy magával Jézussal beszélgetnek! Előfordul, hogy amikor imádságban keressük Jézust és nem találjuk, közben már vele beszélgetünk, napok óta. Csak egy egészen más interakcióban. Kitartónak kell lennünk, és szép lassan fölépül Istennel a gyermekekre jellemző személyes, bizalmi kapcsolatunk.