Isten áldjon meg!

Monor nyugalmazott jegyzője jól ismeri a székely törvénykezést és Székelyföld jogtörténetét, neki köszönhetően vált ismertté a sóvidéki székelység körében Báthory István katonájának, a későbbi fejedelem, Székely Mózesnek az élete.

Március 10. fontos dátum a székelyeknek. 1854-ben ezen a napon végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálffy Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost, akik a Makk-féle összeesküvés tagjaiként az elbukott magyar szabadságharc lángját szerették volna újra fellobbantani. Most vasárnap erre emlékezve gyújtanak gyertyát mindazok, akik közösséget vállalnak a székelységgel. A székely szabadság napja a Székely Nemzeti Tanács 2012. január 6-i határozata alapján a székelység összetartozásának napja is egyben.

Az 1848-as hadi eseményekből a sóvidéki székelyek is kivették a részüket. Mint azt Szekeres-Lukács Sándor írja Kodáros kincsei – Fejezetek Felsősófalva és a székely Sóvidék történetéből című könyvében, összesen mintegy hatvanezer székely fogott fegyvert a szabadságért. Monor egykori jegyzője nagyapja és dédapja révén számos katonadalt ismer, köztük sok 48-ast. Ezek éneklése nemcsak a Sóvidékre, hanem az egész Székelyföldre jellemző, mind a mai napig – tudjuk meg Szekeres-Lukács Sándortól.

Monoron a Kapisztrán János utcába kanyarodva meglátjuk a díszes székelykaput, becsengetünk. Kisvártatva kinéz valaki, nem úgy tűnik, mintha minket várna. – Szekeres úrhoz jöttünk. – Egy székelykapuval lentebb! – igazítanak útba. Itt meg is találjuk, akihez jöttünk. – Áldás, békesség! Beugratós ez a másik székelykapu, mert először oda mentünk – köszönünk be Szekeres-Lukács Sándornak. – Egy marosszéki székelynek a kapuja az, aki egy háromszékivel faragtatta azt, az enyém viszont tipikus udvarhelyszéki, sófalvi. A székelység néprajzát tekintve egységes, mégis akadnak kisebb különbségek a díszítésben vagy például a nyelvjárásokban – árulja el Monor egykori jegyzője.

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnökeként Szekeres-Lukács Sándor mindmáig küldetésének tartja az Erdélyből származó magyarok összefogását. Ő is segítséget kapott, amikor 1989-ben átszökött Magyarországra, elmenekülve a Ceaușescu-diktatúrából. – Elhatároztam, hogy akkor megyek Erdélyből Magyarországra, amikor árvíz van, mert olyankor a románnak is baja van, fél tőle, én pedig nem félek, mert jól tudok úszni. Tizennyolc kilométert leúsztam a Szamoson. Először is Szamosbecsén kerestem föl a református papot, akivel egy évvel korábban együtt kávéztunk Szatmárnémetiben. Ő jó barátja a kolozsvári Valkai István szintén református magyar jogásznak, aki szobatársam volt. És akkor beszéltük meg, hogy akkor fogok majd jönni, amikor árvíz lesz – meséli el átszökésének történetét.

Szekeres-Lukács Sándort végül egy debreceni orvos fogadta be zuglói házába, és amikor már átjárhatók voltak a határok, akkor jöhetett utána a felesége és a fia is. Végül Monoron telepedtek le, saját maguk építették fel kétgenerációs családi házukat. Hirtelen megszólal a telefonja, sokatmondóan a Kossuth-nótára. – Egy marosvásárhelyi székely volt, aki Mezőberényben lakik. Lám, mindenhol laknak székelyek – mondja büszkén. – Igen, az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az ország más területein is éltek székelyek, például Baranyában, Fejérben, Tolnában vagy a Körösök vidékén – ismerem el. De az egykori jegyző nem hisz a hivatalos eredettörténetnek, meggyőződése szerint, amit a krónikákra alapoz, már jóval a honfoglalás előtt itt élt népe, a Kárpát-medencében.

– Valamikor Sófalván – ami egykor esperesi központ volt, és csak később vált szét Alsó- és Felsősófalvára, valamint Parajdra – volt az egyik legnagyobb lélekszámú református közösség a Székelyföldön. Korábban nyolc-tíz, sőt olykor még több gyermek is született a családokban. A református hit a mindennapjaink része volt. Olyan nem volt, hogy a gyermek ne menjen a templomba, vagy hogy például ötvenévesen konfirmáljon valaki Sófalván, az én falumban: amikor kicsi gyermek volt, akkor keresztelték meg, ahogy engem is, attól fogva aztán rendszeresen jártunk templomba. Ott pedig nem összevissza foglaltak helyet az emberek. A gyerekek a karzaton ültek, ott rosszalkodtunk az orgona mellett – persze csak addig, amíg nem kezdődött el az istentisztelet. Lent, a főbejáratnál ültek a férfiak, nők ott nem mehettek be. A asszonyok balról meg hátulról jöttek be a templomba. Az első padsort még ma is mindig üresen hagyják: ha illusztris vendég érkezik a faluba, az ott foglal helyet. Utána két sor a presbitereké, utána jönnek a lófő székelyek; na, abban voltam később a harmadik sorban – avat be a presbiterként is szolgáló Szekeres-Lukács Sándor a sófalvi református szokásokba.

– Mióta tudnak a székelyek a sóról a Sóvidéken? – kérdezem. – Mindig is tudtak, csak dokumentumok nem nagyon vannak erről. Már gyerekként is a sódombon kapáltak – válaszolja sokatmondóan. A kilencvenes években, amikor a helyi iskolának nevet akartak adni, Szekeres-Lukács Sándor kutatásba kezdett, így akadt rá Székely Mózes alakjára Erdély történetében. – Vettem egy kicsi könyvecskét az erdélyi fejedelmekről, onnan tudtam meg, hogy volt egy Székely Mózes nevű is közöttük. Mindaddig semmit nem hallottam róla, holott elvégeztem az egyetemet, tanultam történelmet, de nem tanítottak vele kapcsolatban semmit – emlékezik vissza. Könyvet, tanulmányokat írt a méltatlanul elfeledett fejedelemről, akinek nevét aztán megkapta a felsősófalvi általános iskola, később pedig szobrot is állítottak a tiszteletére a községben, amelynek szintén kezdeményezője volt a hajdani jegyző. Nem véletlenül ekkora a tisztelete Székely Mózesnek a településen: a sófalvi sóvágásnak volt a kamaraispánja. Ez pedig fontos tisztség volt a XVI. században, hiszen az arany és az ezüst után a só volt a harmadik legfontosabb kincse volt az országnak.

Lófő székely származása miatt Szekeres-Lukács Sándornak fontosak a székely lovas és honvédő hagyományok, mint mondja: benne van a vérükben, hiszen kiskoruktól fogva a haza védelmére készültek. – Fakarddal vívtunk, meg náddal lövöldöztük egymást. Otthon, a sófalvi házban van egy színes kép, amin kilencévesen magyar huszár vagyok. Az apák és a nagyapák tanították a gyermekeiket és az unokáikat megvédeni a hazát, harcolni, kardozni, tájékozódni. Ugyanígy öröklődtek a népdalok és a néptánc is – meséli. Szomorúan veszi tudomásul, hogy ma a felsősófalvi palacsintafesztiválon nem a régi táncokat járják, hanem a zumbát táncolnak. Arról sincs jó véleménnyel, hogy a maiak mit tudnak a székely tradíciókról. Ő még abban a korban született, amikor a hagyományok a falurombolás ellenére is éltek: a fafaragást például a nagyapjától és annak egy barátjától tanulta, aki fejfákat faragott a temetőkbe. Állítja, hogy teljesen természetes volt, hogy legalább kétszáz népdalt fejből énekeltek az emberek, és hogy ismerték a magyar táncokat, a népi díszítőmotívumokat, a fafaragás csínját-bínját.

Az erdélyi fejedelem udvari főszakácsmestere, szakácstudomány 1580-ból című könyve 2018-ban jelent meg. Ennek kapcsán tudom meg Szekeres-Lukács Sándortól, hogy a székelyek nagy ünnepeken, húsvétkor és pünkösdkor csak bárányt ettek, karácsonykor és szilveszterkor pedig töltelékes káposztát. – A székely nem halazik, egyáltalán nem foglalkozik a hallal, mert nincsen. Bárány az van – legalábbis volt… meg szarvasmarha, de az is egyre kevesebb sajnos, mert senki nem akar semmit sem csinálni. Itt nagy baj lesz, régen ugyanis megdolgozták az emberek a földeket. Most parlagon hagyják, tömegesen – mondja szomorúan.

Szekeres-Lukács Sándor őrzője és krónikása a székelység sorsának, emlékeinek. Házában megvan még a nagyapja barátja által faragott csillár, a maga faragta íróasztal és a felsősófalvi szülői ház tulipános, kékre festett étkezőgarnitúrája is, asztalát látogatásunkkor jól megrakta sós és édes süteménnyel. Kifelé már az 1910-es évek viseletét őrző sófalvi kabátjában kísér minket, úgy hívják, ujjas, és különbözik a ma használatos fekete atillától. – Isten áldja! – köszönök el. – Isten áldjon meg! Így mondják a sófalvi székelyek – javít ki mosolyogva, miközben búcsúzunk.