Isten álmát álmodjuk, ne a sajátunkat!

Fent, északon, a határ mellett fekszik Aggtelek, amelyet leginkább a nevét viselő nemzeti parkról és barlangrendszeréről ismerünk, ez alkalommal mégis azért keltünk útra, hogy megismerjük református gyülekezetét – és mint később kiderült, másik hat települését is. Legelőször a templomtoronyhoz érve csodálkozunk el, ahol kiderül, hogy hiába az irányjelző csillag, templomot közel s távol sem látunk. Így még egy kanyarra és pár száz méterre van szükségünk, hogy felfedezzük a temető mellett az aprócska lelki hajlékot és a parókiát, ahol Mező Arnold lelkipásztor vár bennünket.

Hamar kiderül, hogy a torony régen őrtorony volt, amely aztán 1802-ben került a gyülekezet tulajdonába, azóta ad otthont a harangoknak és tetején a csillagnak. Habár a messziről érkezőket minden alkalommal meglepi a különleges megoldás, a gyülekezet tagjainak ez már természetes. Azonban nem ez az egyetlen érdekesség, amellyel szembesülünk. A lelkipásztor rögtön elmondja, hogy Aggtelek reformátusairól nem tud anélkül beszélni, hogy meg ne említené a többi gyülekezetét is: hozzá tartozik még Jósvafő, Tolnakápolna és Szinpetri, februárig pedig Imola, Ragály és Trizs református közösségében is helyettesített. Az utóbbi három gyülekezetet sikeres szeptemberi lelkészképesítő vizsgája után átvette a korábbi segédlelkész, Szegedi Csaba.

– Az ember sokszor elköveti azt a hibát, hogy megálmodja a saját álmait, és azokhoz ragaszkodva kéri Isten támogatását, majd csodálkozik, ha nem kapja meg – emlékezik vissza Mező Arnold arra az útra, amely végül Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe hozta. – Kárpátalján születtem, Sárospatakon jártam gimnáziumba, majd a teológiára, de mindig is hazavágytam, készültem az otthoni szolgálatra. De sosem felejthetjük el, mit mond az Úr Ézsaiás könyvében: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr.” (Ézs 55,8) – fogalmaz a lelkipásztor.

Végül visszatért Kárpátaljára, de menyasszonyát és őt egy magyarországi lelkésznő adta össze, amiből akkor komoly konfliktus származott. – Tudatosult bennem, hogy nem lehetek lelkész ott, ahová mindig is vágytam. Haragudtam, de szinte azonnal kiderült, hogy az itteni gyülekezetekben segítségre van szükség, így útra is keltünk. Először jómagam, aztán két év múlva – a főiskola befejezése után – a feleségem is ideköltözött. Megtanultam, hogy olykor muszáj elcsendesedni és arra figyelni, hová vezet az Úr, és nem arra, hogy vajon az énáltalam választott úton miért nincs ott mellettem. Ilyen alkalom a böjt is, amikor hálát adhatunk, hogy ő a legnehezebb helyzetből is a legjobbat hozza ki – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Habár nem volt egyszerű a gyülekezetek vezetése, de végig érezte az Úr támogatását, amelynek köszönhetően folyamatosan fejlődhettek: a hét gyülekezetben tavaly ősszel tizenkét projekt futott párhuzamosan, ebből öt templomfelújítás volt – mindegyik hajlék műemlék. – Rossz megélni, hogy a határ menti gyülekezetekben a szolgálatunk legnagyobb része nem kifejezetten lelkészi munka, hanem sokszor inkább menedzseri – folytatja Mező Arnold. – Azt tapasztalom, hogy egyszerre talán két gyülekezetben tudunk teljes mértékben lelkészként jelen lenni, azonban az a kényszerhelyzet, amikor ennél több közösség van ránk bízva, megmutatja, milyen önállóságra képesek. A presbitériumok jól működnek, ők szervezik az alkalmakat, mindenben támogatják a szolgálatot és összefogják a gyülekezetet – látszik, hogy élni akarnak – fogalmaz a lelkipásztor.

Bármennyire kis településekről van is szó, mindegyiknek megvan a maga különleges története. Mint megtudjuk, Imolán például a 18. századi templom újult meg az elmúlt években, a mellette lévő parókiából hamarosan közösségi ház lesz, Ragályon pedig jelenleg is folyik a középkori templom felújítása. Jósvafőn erdei iskola, oktatási centrum és múzeum is működik a gyülekezet fenntartásában, de még ennél is érdekesebb Szinpetri temploma: az épület az Aggteleki Nemzeti Park területén áll, az utóbbi esztendőkben pedig a padlására fokozottan védett denevérek költöztek – akikkel eleinte nehezen barátkoztak meg a gyülekezet tagjai. Időközben a templom tetőszerkezete igen romossá vált, de mivel a denevérek védettek, összefogva a nemzeti park munkatársaival az ő megmentésük érdekében is renoválják a templomot, és denevérbarát tetőszerkezetet alakítanak ki. – A gyülekezet nehezen fogadta el a hangos és olykor büdös állatokat, de beszéltünk róla, hogy ők is Isten teremtményei, akiknek köszönhetően most egybe tud fonódni a teremtett világ egy apró részletének megóvása és a templomuk felújítása. De arra is figyelmeztettem a közösséget, hogy az épületet majd használniuk is kell, meg kell tölteni a padokat. E nélkül csupán felesleges erőfeszítés az építkezés – emlékezik vissza a lelkész.

Hasonló kitartásról tesz bizonyságot Tornakápolna református közössége is, ugyanis ez az ország egyik legkisebb települése, összesen nyolc lakójából öten szerepelnek a választói névjegyzékben – vasárnaponként mégis sokszor tízen-tizenöten vannak az istentiszteleten. – Ha itt megszólal a harang, mindenki eljön a templomba: Tornakápolnához hozzátartozik az istentisztelet – magyarázza Mező Arnold, amikor látja arcunkon, hogy nem tudjuk értelmezni az említett számokat. – Sok vállalkozónak, nagyobb városban élőnek van itt hétvégi háza, amikor pedig a környéken pihennek, csatlakoznak hozzánk vasárnap. Az Úr így mutatta meg nekem, hogy terve van még egy ilyen pici gyülekezetben is – mutat rá a lelkipásztor.

Ez a terv látszik az templom felújítási munkálatain is: a gyülekezet sokáig nem is használta a rossz állapotban lévő hajlékot, de a lelkipásztor buzdítására visszatértek az épületbe. A felújítás igénye már ekkor megmutatkozott, de anyagiak hiányában az álom csak álom maradt. Végül az önkormányzat talált egy pályázati lehetőséget, amelyhez hozzátette az önrészt, és így megújulhatott a templom. – Segítséget kaptunk az egyházkerülettől és sok magánembertől is. A belső teret már magunk renováltuk, a közösség adakozott és komoly fizikai munkát is végzett. Hiába mondtam az idősebbeknek, hogy ne csinálják, nem nekik való már ez, azt válaszolták, akkor érzik a sajátjuknak, ha segítenek – idézi fel a lelkipásztor. – Akkor értettem meg, hogy ez nem csak a felújításról szól, hanem arról is, hogy megújulunk, mert ez a közösség vágyik Istenre. Szomorú, hogy augusztusban a jégeső a templomot is elverte, a külső vakolatot újra kellett cserélni, a rézlemez tetőborítás pedig deformálódott. A gyülekezeti tagok azonban azt mondták, hogy nincs semmi baj, legalább az épület nem ázott be. Ha a régi palatető maradt volna, tönkrement volna az egész – de az Úr pont így tartotta meg hajlékát – mosolyog Mező Arnold.

A lelkipásztor azt is elmondja, nehéz egyensúlyt tartani a szolgálat és a szervezés között. Habár egyre többször projektmenedzsernek érzi magát, mindig igyekszik hangsúlyt fektetni az imára. – A hét gyülekezet valójában együtt tenne ki létszámában egy nagy gyülekezetet, de azt látom, hogy az itt élő emberek vágyják Isten Igéjét – és így van miért végezni a szolgálatot, látom, ahogy csodák történnek. Embert próbáló a többszöri szolgálat vasárnaponként, de így egy vasárnap annyi emberhez jut el az evangélium, mintha egy nagyobb gyülekezet szószékén állnék – teszi hozzá.

Bár gondolatban eddig is kirándultunk a környező településekre, beszélgetés közben végül valóban elindulunk a parókiához tartozó kertbe, ahol éppen szilvalekvárt főznek a gyülekezeti tagok a közelgő családi napra. Korábban gyümölcsöst telepítettek a területre, amely tavaly harminc szilvafával is gazdagodott – ebből készül a natúr lekvár hagyományosan, üstben, a közösség tagjainak segítségével.

A gőzölgő lekvárt figyelve megismerkedünk Csorba László gondnokkal és feleségével, aki a gyülekezet pénzügyeit fogja össze. Elmondják, hogy további ötven fa betelepítését tervezik, hiszen hely van még, a lekvár pedig bevételi forrás a közösségnek. – Kis gyülekezet a miénk, de kitartunk a reformátusságban. Azt nagyon sajnálom, hogy rossz állapotban van a templomunk, de küzdünk érte, hogy idővel ez is megújulhasson – foglalja össze Csorba Lászlóné, majd hozzáteszi, a gyülekezet anyagi forrásai szűkösek, de azzal is tisztában vannak, hogy másoknak még nehezebb. Amikor például tavaly hallottak a Ráday utcai kollégium leégéséről, nem volt kérdés, hogy gyűjtést szerveznek az otthon nélkül maradt teológushallgatóknak.

A házaspár a településen nőtt fel, itt is találkoztak, a férfi bányászként dolgozott, felesége pedig pénzügyesként. Az elmúlt évtizedekben látták, ahogy régiójuk átalakul és elöregszik, a fiatalok elköltöztek Nyugat-Magyarországra vagy Európa más országaiba. Mint mondják, értik ezt a folyamatot, saját lányuk is Londonban él a férjével és gyermekével, de hálásak, hogy ott is református közösségbe járnak, és amikor csak tudnak, hazalátogatnak. – Hiányoznak már a fiatalok a környékről, ezért is örülök, hogy a tiszteletes úr akár a fiam is lehetne, büszkék vagyunk, hogy segíthetünk neki. Mi gyermekként megtanultuk, hogy reformátusok vagyunk, ebbe születtünk, de ki is tartunk benne, ezért fontos, hogy a templomunk sose álljon üresen – foglalja össze Csorba László. A gondnok azt is hozzáteszi, ezért nagy öröm mindig, amikor gyermekek születnek. Lelkipásztoruk harmadik kislányát tavaly nyáron már az egész gyülekezet együtt várta. – Gondnokként bevezettem egy új hagyományt: a keresztelő után egy üveg – a parókia kertjében termett szilvából készült – házi pálinkát ajándékozunk a gyermekeknek azzal az üzenettel, hogy majd tizennyolc éves korukban bontsák fel. Lehet, hogy én már nem fogom őket akkor látni, de remélem, eszükbe jutunk majd, és azt sem felejtik el, hogy reformátusok – fogalmaz Csorba László.

Mező Arnold nem titkolja, mennyire várja már, hogy minden projekt a végéhez érjen, ahogy azt sem, hogy aktív, feszített tempójú évek állnak mögötte és a gyülekezetek mögött: – Van, amikor úgy érzem, szögre kéne akasztanom a palástom, mert nem azért lettem lelkész, hogy felújításokat vezessek. A betegek mellett szeretnék imádkozni, együtt szeretnék sírni a gyászolókkal és házasulni vágyókat szeretnék a közös életük felé vezetni. Szeretnék Igét hirdetni, családokat látogatni, keresztelni. De szeretem ezeket a közösségeket, és ha most ezt bízta rám és a családomra az Úr, nem vonjuk kétségbe a szándékát – állítja a lelkész. Mint mondja, megerősíti, hogy még Illés próféta is elfáradt, de Isten továbbvitte a kijelölt úton. Mező Arnold szerint ugyanakkor fontos arról is beszélni, hogy a lelkészek leterheltek és kimerültek, egyre nagyobb szükség lenne a „szombatfélév” működő rendszerére és a szupervízió lehetőségére. – Figyel ránk az egyházmegye, a lelkésztársak, mégis a saját helyén mindenki küzd. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez a feszített időszak véget ér egyszer – az áldásokat pedig folyamatosan érezzük – teszi hozzá.

A falvak elöregedő lakói között általános az elkeseredettség, és a félelem attól, hogy teljesen elfogy a lakosság. – Nehéz tartani bennük a lelket, de el kell mondanunk, hogy ez is csak átmeneti időszak, ők pedig fontosak Istennek – hangsúlyozza Mező Arnold. – Voltak háborúk, betegségek, tűzvész, de Isten kegyelméből azokat is túlélte a gyülekezet, most is megtart majd. Ezt a közösség is hiszi, a presbiterek például összefognak vasárnaponként, és kocsival hozzák el a templomba azokat az időseket, akiknek már nehézséget jelent a távolság, hogy hallhassák az Igét. – Az visz tovább, hogy elhiszem, Isten igazsága az igazság. Néha olyan, mintha a folyón felfelé kellene evezni, de az Úr ma is azt üzeni: szeressük őt és szeressük embertársainkat, mert ezzel betöltjük a törvényt. Az a hivatásom, hogy erre igyekezzek: betölteni Isten szeretetének Krisztusban megjelent törvényét, és erről bizonyságot tenni másoknak is. Ha sikerül ezt megmutatnunk, hiszem, hogy nem fogunk elfogyni.