„Isten öröme”

Túljutva az első, teljesen érthető egyéni és közösségi riadalmon, korunkhoz és lehetőségeinkhez képest igyekeztünk – képletesen is – a gátakon küzdőkhöz csatlakozni. Akikről többek között anyai dédapám, a Körösökkel egy életen át küzdő folyamszabályozó mérnök, Vaniss Gyula jutott az eszembe. Ő a rettenetes 1879-es szegedi árvíz, a helyiek nyelvén a „víz” idején, ahogyan ez dr. Barabás Béla 1929-ben, a szörnyű „szögedi” özönvíz ötvenedik évfordulójára megjelent memoárjából is kiderül, a Budapestről érkezett mentőcsapattal már az áradás kezdetétől részt vett az emberi életek és tárgyi értékek mentésében. A mostani árvíz múltával, Barabás Emlékeim című könyvének lelki és gyakorlati részleteivel közelebbről megismerkedve végtelen hála és megnyugvás töltheti el e mű online olvasóit, azt tapasztalva, hogy Isten kegyelméből és az emberi tudomány fejlődésével ma mennyivel több eszköz állt és áll minden özönvíz idején a rendkívüli kitartással küzdők rendelkezésére. Ebben a harcban 2024 szeptemberében az egyetemistáktól a középiskolásokig, a katonáktól a gyerekekig, s egy tolószékes, a homokzsákot hatalmas lapáttal töltögető öregúrig vagy éppen a fáradhatatlan egyházi segédcsapatokig, köztük a mi „zöld pólós angyalainkig”, rengetegen vállaltak részt. És ezek a nagyon nehéz napok voltak azok, amelyek idején a sokakat elérő és megszólító elektronikus híradások, kérések és felajánlások áldásnak és nem üres időtöltésnek, képernyőn függésnek bizonyultak! Jómagam – s még nagyon sok kortársam – például ezeknek a sokszor S.O.S. jeleknek, máskor jármű-, homokzsák- és élelmiszer-megajánlásoknak a folytonos továbbküldésében, széles körű terjesztésében igyekeztünk részt venni. Voltak olyan időszakok, amikor erősen őszbe forduló szőke hajjal úgy éreztem magam – igaz, jóval öregebb kivitelben –, mint Erich Kästner Emil és a detektívek című, mindmáig méltán népszerű regényének szöszke kisfiú hőse. A huszonegyedik században is sok gyerek és felnőtt olvasó kedvence a törékenysége miatt utcai bűnüldözésre alkalmatlan Kis Kedd, aki társai iránti szeretetből végkimerülésig tartó telefonügyeletet vállalt az Emilt kifosztó bűnöző kézre kerítésében. Voltak ezekben a napokban kimondottan felemelő, megható epizódok is. Hogy csak egyet említsek: a víz által körülzárt Kisorosziban ugyanúgy megtartották az ottani reformátusok a bibliaórát, mintha szép, békés, semmiféle veszélyt nem jelentő vénasszonyok nyara volna. Visszatérve a jelenbe: nyilván sokan éreztük úgy, hogy ki-ki ereje és lehetőségei szerint ha csak egy-egy kis deszkával, egy-egy segítő mozdulattal is – költőien fogalmazva –, de részt vehetünk egy virtuális Nóé bárkája megépítésében. Olyan menekítő vállalásban, amelyben az emberek mellett minden élő az ég alatt számíthat a figyelemre és a megmentő szeretetre, az ártérben úszó őzektől az agyondermedt fecskékig. Ugyanígy leírhatatlan élmény volt, hogy ezekben a munkákban testvérré válhattak a veszélyeztetett Budapest és a Duna menti kisvárosok és falvak lakosai, s azok, akik otthonuk biztonságát – például a távoli Tiszántúlét, Kárpátaljáét vagy éppen Veszprémét – hátrahagyva csatlakoztak a küzdelemhez. (Természetesen ez nem a teljes segítői példatár, de a fel nem sorolt messziről érkezőknek is hatalmas köszönet jár!) Ez a testvériségérzet-hangsúlyozás nyilvánul meg írásom magyarázatot igénylő címében, és annak rejtélyesnek tűnő hátterében. A YouTube-on nem árvizes időkben is gyakori vendégei vagyunk egy-egy munkás nap után, lelki táplálékot keresve, egy évente megismétlődő lengyel (most ez a testvéri ország is válságos napokat élt át!) felekezetközi fesztivál gyönyörű koncertjeinek. E rangos zenei és egyben hitéleti esemény címéből és jelszavából most különösen erőt tudtunk meríteni: Egy szív, egy lélek. (Vagy ha úgy tetszik: Egy szívvel, egy lélekkel!) Jelmondatuk pedig annak a tökéletes, tömör összefoglalása, ami a vízzel küzdők minden hosszas dicsérgetésénél méltóbb, lehető legszebb méltatása: „Isten öröme.”

A szerző lapunk munkatársa.