„Itt naponta csodákat láthatok”

Milyen út vezetett a lelkészi szolgálatból a szenvedélybeteg-mentés felé? Miért mondott igent a dömösi misszió vezetésére?

Itt is lelkészként szolgálok, ez a feladat teljes mértékben szerves része a lelkészi hivatásomnak. Korábban több gyülekezetben szolgáltam gyülekezeti lelkészként. Amikor a legutóbbi szolgálati helyemen Isten vezetését kérve új szolgálati lehetőséget kerestem, megkeresett a misszió egyik munkatársa. Elmondta, hogy férfi lelkészt keresnek, és a korábbi szolgálatomat látva engem tudna elképzelni ebben a tisztségben. Ezen elgondolkodtam, és megláttam benne Isten útmutatását: ő hívott erre a feladatra, és ez a hívás megszólított engem. Az egyéni lelkigondozás, valamint a csoportos és kiscsoportos alkalmak vezetése mindig is közel állt hozzám. Ahogy egyre jobban megismertem az itt folyó munkát, megerősödött bennem a bizonyosság, hogy Isten hívott ide, és ez a lehetőség tőle van.

Itt kötelezte el magát a szenvedélybetegek megsegítése mellett, vagy már korábban is érte olyan lelkigondozói élmény, amely megerősítette ebben?

Alapvetően itt erősödött meg bennem az a tudat, hogy Isten vezetett ide, és a helyemen vagyok. Nap mint nap megtapasztalom, hogyan lehetek Isten eszköze egy-egy gyógyulni vágyó ember életében. Sokszor kapok visszajelzést arról, milyen sokat jelentett valakinek egy-egy személyes lelkigondozói beszélgetés. Ezekben a pillanatokban megélem azt, amit Pál apostol is megfogalmazott: hogyan lehetek eszköze annak, hogy Isten szeretetét, irgalmát és vigasztalását továbbadjam másoknak úgy, ahogyan azt én magam is megéltem. Sokan érkeznek hozzánk, akik súlyos függőséggel küzdenek. Az alkohol vagy más szenvedélybetegség azonban valójában pótcselekvés, egy próbálkozás arra, hogy az ember betöltse a benne lévő vágyat vagy enyhítse a fájdalmat. Sokaknál a függőség válaszreakció a gyermekkori bántalmazásokra, különféle traumákra, a szeretet- és figyelemhiányra vagy a feldolgozatlan gyászra és tragédiákra. Ezekre kerestek gyógyírt, mi pedig egy másik kiutat mutatunk, rávilágítunk, hogy ezek a hiányok az Istennel való kapcsolatban tölthetők be. Ehhez saját személyes érintettségem is kapcsolódik. A saját életemben is sokszor megtapasztaltam, hogy Isten meggyógyítja a belső szegénységemet, és be tudja tölteni a hiányaimat. Én is küzdöttem önmagam elfogadásával, és átéltem olyan nehézségeket, mint a szüleim válása vagy édesapám öngyilkossága. Mivel ezekben a traumákban személyesen megéltem Isten gyógyítását és vigasztalását, ennek a tapasztalatnak a birtokában tudok odaállni a másik ember mellé, hogy számára is valósággá válhasson mindaz, amit én átéltem.

Miben más egy szenvedélybetegeknek szóló igehirdetés egy átlagos vasárnapi alkalomszolgálathoz képest, és hogyan tudja ez áttörni a tagadás falait?

Hozzánk alapvetően már nem a tagadás fázisában lévő emberek jönnek, hanem olyanok, akik szembesültek az életük valóságával, meglátták, hova jutottak, és őszintén változtatni szeretnének. Ez a felismerés a legfontosabb első lépés, elismerni, hogy ez így nem mehet tovább, és ehhez segítségre van szükség. A legtöbben már ezzel a nyitottsággal érkeznek hozzánk. Az Igében időnként természetesen megjelenik a szembesítés is, de a fő különbség egy átlagos gyülekezeti igehirdetéshez képest az, hogy itt minden jelenlévő a gyógyulás vágyával ül ott, és kifejezetten arra nyitott, hogy az Igén keresztül segítséget kapjon. Ebben a közösségben Isten irgalmát, kegyelmét, szeretetét és vigasztalását hirdetjük, személyre szabottan. Az igehirdetések arról szólnak a küzdő embereknek, hogy Isten így hív: „Gyere úgy, ahogy vagy!” Ő ismeri a múltunkat, a fájdalmainkat és a vágyainkat, megvallhatjuk neki a bűneinket, mert nincs olyan teher, amire ne lenne bocsánat. Isten által új fejezetet nyithatunk, és vele egészen más lehet az életünk. A hangvételben sem az ítélkezés vagy a kemény szembesítés a domináns, bár néha rávilágítunk arra is, miből jöttek ki, és mi vár rájuk, ha változatlanul folytatják az eddigi útjukat. Sok más terápiával ellentétben mi nem a kemény szembesítésben látjuk a gyógyulás kulcsát, hanem abban, hogy Isten szeretete gyógyít meg belülről, és hozzá bármilyen állapotban odaállhatunk. Ezek az igehirdetések egy olyan közösségben hangzanak el, ahol 30–35 gyógyulni vágyó ember van együtt a sorstársaival, egy teljesen elfogadó légkörben, három héten át hallgatva a megszólító Igéket. Hol az egyikükben, hol a másikukban fogalmazódik meg a felismerés: „Igen, most engem szólított meg ez az Ige!”, és ez a belső folyamat formálja őket a három hét során.

Miért fontos, hogy mindez közösségben történjen? Miért nem lenne ugyanilyen hatékony a folyamat egyénileg?

Ahogy a magányos keresztyénség, a magányos Krisztus-követés sem működik hosszan, úgy az Istennel való kapcsolatunkat is közösségben éljük meg. Ez fokozottan igaz a függőségből gyógyulni vágyókra: itt megtapasztalják a sorstársi közösséget, megélik, hogy nincsenek egyedül a harcaikban, hanem együtt keresik a felépülés útját. Óriási jelentősége van annak, amikor a csoportos alkalmakon meghallgatják egymás élettörténetét, megosztják a saját küzdelmeiket, és látják, ki honnan érkezett, és kit hogyan szólított meg Isten. Ez rendkívül bátorító. A három hét alatt nagyon összetartó közösségek formálódnak, ahol a résztvevők a legmélyebb titkaikat és fájdalmaikat is megosztják egymással. Ez egyben mintát is ad számukra: ráébreszti őket arra, hogy a jövőben is szükségük lesz megtartó közösségre. Amikor itt valami új kezdődik el az életükben, amikor átélik az Istennel való kapcsolat rendeződését, a bűnbocsánatot és a gyógyulást, azt már nem lehet magányosan megtartani. Ezért mindig hangsúlyozzuk a résztvevőknek, mennyire fontos, hogy a terápia után beépüljenek egy közösségbe. Az Iszákosmentő Misszió utógondozó hálózata körülbelül negyven helyen működik az országban, többségében református gyülekezetekhez kapcsolódva. Szinte élet-halál kérdése, hogy rendszeresen eljárjanak egy ilyen csoportba, és megmaradjanak a megkezdett úton. Ott hétről hétre megélhetik az Isten előtti közösséget, és bátran fordulhatnak a sorstársakhoz vagy a csoportvezetőhöz, ha bajba kerülnek vagy megcsúsznak.

A könyvben és a misszió munkájában is feltűnően sokszor jelenik meg az az üzenet: „Isten szeret téged, értékes vagy, és fontos vagy Neki.” A Gyógyító igék, gyógyuló életek lapjain is olvasható bizonyságtételek alapján miért ennyire elengedhetetlen ez a fajta biztatás?

A programunk kiemelten fontos része, hogy minden nap kiáll valaki, aki bizonyságot tesz arról, hogyan hozott Isten gyökeres változást és gyógyulást az életébe, milyen volt az élete a függőség alatt, és milyen lett utána. A résztvevők számára ez hihetetlenül megerősítő: naponta hallják azoknak a történetét, akik már előttük járnak ezen az úton, és akiknél a szabadulás valósággá vált. Ha valaki elmondja, hogy három, tizenhárom vagy huszonhárom éve éli ezt a szabad életet, az a jelenlévők számára is reményt ad. Sokan a korábbi gyógyultjaink közül önkéntes segítőként térnek vissza hozzánk: a szabadidejükből egy-két hetet rászánnak, és nemcsak a bizonyságtétel idejére jönnek el, hanem együtt élnek a résztvevőkkel, megosztva velük a mindennapokat, és megmutatva, hogy van kiút. Meggyőződésünk, hogy az ide érkező, gyógyulni vágyó embereket Isten szeretete gyógyítja meg. Ez a szeretet nemcsak szavakban, hanem a program teljes légkörében jelen van, mély elfogadással és megértéssel fordulunk feléjük. De emellett elengedhetetlen kimondani a bátorító szavakat is, hiszen ezek az emberek rengeteg fájdalmat, elutasítást és megbélyegzést szenvedtek el a függőségük miatt. Bizonyára volt olyan pont az életükben, amikor szembesülniük kellett a tetteik következményeivel, de önmagában a vádolás nem gyógyít. A gyógyulás ott kezdődik, amikor a függőség mögött meghúzódó fájdalmakkal, veszteségekkel és traumákkal Isten elé mehetnek, és átélik, hogy ő úgy szereti és bocsátja meg őket, ahogy vannak. Ezért hangsúlyozzuk folyamatosan Isten szeretetét, kegyelmét és irgalmát. Évente több háromhetes gyógyító hétvégét és kurzust kínálunk, ez egy egyedülálló lelki program, ahol a résztvevők az Istennel való kapcsolatban élhetik meg a gyógyulást. A délutáni nagycsoportos és délelőtti kiscsoportos alkalmakon olyan kulcskérdéseket érintünk, mint a családi háttér, a veszteségek, a gyász, a konfliktuskezelés, az Istennel való kapcsolat, az időbeosztás vagy a közösség szerepe. Nagyon egyéni, hogy kit mi érint meg, és hova jut el a folyamat során: van, aki egy első belső érintést kap, és van, akiben mély, megrázó és végleges változás történik. Mindig elmondjuk a résztvevőknek: visszavárjuk őket! Akkor is, ha jól alakul az életük – hiszen jó időnként visszatérni egy-egy megerősítő hétre –, és akkor is, ha esetleg visszaesnek. Bármikor újrakezdhetik, megnézzük, mi állt a megcsúszás mögött, és újra megerősítjük őket abban a kegyelemben, amelyet egyszer már megtapasztaltak.