„Jó bemelegítés volt az elmúlt hatvannyolc év”

Milyen érzés ezt a díjat megkapni úgy, hogy az édesapját is kitüntették vele korábban?
Amikor meghallottam a hírt, akkor természetesen ez volt az első gondolatom, hogy valami módon így is folytathatom édesapám nagyívű pályáját és értékes szolgálatát az egyházban. Egyház alatt most nemcsak a magyar lutherániát értem, hanem az egész egyházat, hiszen ő olyan ökumenikus személyiség volt, aki világviszonylatban dolgozott. Azért is megtisztelő ez a díj, mert édesapám volt a tanítóm. Ha teológiáról beszélünk, akkor a legtöbbet tőle tanultam. Megtisztelő olyan korábbi díjazottak közé kerülni, akik mögött kivétel nélkül komoly szellemi, lelki tevékenység áll. Olyasmit tettek le az asztalra, ami egyszerre volt aktuális és örök érvényű. Természetesen van egy olyan sajátos személyes vonatkozása is, hogy amikor az ember váltóállítás közben van, mert át kell állni az aktívról a nyugdíjas életre, és néha csikorog a váltó, akkor különösen jól esik, hogy az élete tevékenységéből egy szeletet, a teológiait, a tudományost, az egyházi tartalmi munkát értékelik. Nyüzsgő, sokat pörgő ember vagyok, de mindig fontos volt számomra a teológia a maga elméleti alapjaiban és gyakorlati vonatkozásaiban. Nem véletlenül lettem gyakorlati teológus, ami persze nem a teológia gyakorlata, hanem a gyakorlat teológiája. Azért egy kicsit meg vagyok szeppenve, mert igazán nem érek én ezeknek a nagy elődöknek a nyomába, akik mind átlátták a világ, az egyház, a teológia dolgait. Én nem abba a korosztályba tartozom már, ahol ezeknek a nagy elődöknek a gondolkodásmódja folytatódik, de talán ebben az új és megváltozott helyzetben tudtam valami mondanivalót megfogalmazni a saját egyházam számára, a magyar egyházaink számára, meg talán még egy kicsit szélesebb körben, mert nekem mindig fontos volt az, hogy az egyháztól távoli emberek is megtapasztaljanak valamit az evangéliumból. Vezetőként rengeteg gyakorlati dologgal kellett foglalkoznom, irányítással, rendezéssel, szervezéssel, építkezéssel és egyebekkel, de a teológia az a terület, ami mindent összefog számomra és mindennek értelmet ad. A teológia egy olyan koordináta-rendszer, amelyben mindent el lehet helyezni. És én ezt próbálgatom most már hatvannyolc éve, hogy a magam módján ezeket az életeseményeket, történéseket, folyamatokat a teológia koordináta-rendszerébe belepakoljam, és levonjam a következtetéseket.

Akkor egy lelkésznek, teológusnak a nyugdíjazás igazából felmentés lehet azok alól a feladatok alól, amelyek távol tarthatják a teológiától?
Igen, feltétlen. Ez egy kicsit a reménység hangja is a részemről. Azért, mert emberekkel szerettem mindig foglalkozni, egy csomó egyházon belüli és egyházon kívüli, akár állami közéleti tevékenységben is részem volt, és ez egy idő után azért elvonja az ember idejét, energiáját. Az a reménységem, hogy most egy pár hivatalos dologtól megszabadulva azt élhessem át, ami mindig a szívem vágya volt, hogy több időt tölthessek csendben, imádságban, teológiai gondolkodással, olvasással. Azt gondolom, hogy most egy ilyen időszak következik, amikor talán többet félre tudok vonulni. Jó néhány félbemaradt kézirat is van az asztalfiókban, és az is jelzi majd, hogy sikerült-e ez az elmélyedés, hogy mennyiből lesz könyv vagy egyetemi jegyzet. Azért egy pörgős élet után át kell csoportosítani az energiákat, és azok a munkák, amiket a legutóbbi időben végeztem – most éppen a Révfülöpi Evangélikus Oktatási Központ vezetésére gondolok –, olyan mély kötődéseket eredményeztek, amiket nehezen ad fel az ember. Ez az intézmény egy ernyő, ami alatt sok minden elfér, elsősorban emberi találkozások, lelki programok, olyan rendezvények, ahol a lényegről tudunk beszélni. És ezt a Jóisten megkörítette egy olyan világgal, amitől nehéz elválni: a Balatonnal, amihez ötven-egynéhány éve szoros kapcsolat fűz, az első szolgálati helyem is Keszthelyen volt. Meg hát ott van a Balaton-felvidék, a Káli-medence, amit biztos, hogy jókedvében teremtett az Úristen. Ez a környezet a sok munka mellett egyfajta otthonosságot, feltöltődést és természetközeliséget is nyújtott, és most azon vagyok, hogy ez a természetközeliség valahogy megmaradjon az életemben, és ne csak a budapesti aszfaltot rójam. Bár belvárosi születésű, aszfaltbetyár gyerek vagyok, a vidéki, természetközeli élet nem maradhat ki, hogy az ember nap mint nap így is gondoljon a Teremtőre, tudja, hogy rá van bízva egy világ, amiért felelősséget hordoz.

A betonon, épületek közt ez egy fokkal nehezebb?
Azt gondolom, igen. Én itt nőttem fel, a Deák téren. Édesapám ott volt évtizedeken át lelkész, és a Deák téren mindent, ami egy város előnye és hátránya, megtapasztaltam. Mégis azt látom, hogy minden városi embernek szüksége lenne egy darab vidékre ahhoz, hogy az egyensúly a helyére billenjen, és tudjon hálás lenni azért a teremtett világért, amibe belekerült, és tudjon hálás lenni egy-egy emberért, akivel összehozza a sors.

Kibírná, hogy ne járjon vissza például az oktatási központba és ne próbáljon segíteni?
Ez a kérdés végigkísérte az életemet. A kezdeti időszakok után viszonylag hamar belecsöppentem a vezetői szerepekbe, és azt tapasztaltam, hogy az előd-utód kérdés mindig izgalmas. Ha az ember egy szolgálatot elvállal, akkor komolyan veszi, hogy nem ő kezdi, hanem folytatja az elődje dolgát. De amikor abbahagyja a feladatot, akkor ott élesen el kell vágni a vonalat. Nekem is most a révfülöpi munkával és utána az evangélikus zsinat vezetésében. Nem azért, mert el szeretném felejteni, mert annak az összes küzdelme, összes öröme bennem marad, de az utódot segíteni kell azzal, hogy eltűnünk a színről. Komolyan kell venni, amit Pál apostol mond, hogy én ültettem, Apollós öntözte, a növekedést az Úristen adja, más a vető és más az arató. De azért ebben van egyfajta önzés is, mert ha az ember állandóan visszakacsint, az nem működik. Akár a jézusi példára gondolhatunk, hogy aki az eke szarvára teszi a kezét és visszafele pislog, az nem alkalmas az Isten országára. Amikor pedig az ember nyugdíjba készül, akkor szerintem nagy lehetőséget kap azzal, hogy lecsendesedjen és többet foglalkozzon az Úristennel, mert ha komolyan veszi azt, hogy mi hazafele készülünk, nem pedig a semmibe, akkor tud azzal az izgalmas kérdéssel foglalkozni, hogy hogy tudunk átmenni a kapun. Hangsúlyos része a teológiai munkásságomnak ez az eszkatologikus karakter, hogy mi nem a múltból élünk, mi nem egyszerűen a jelenben próbálunk helyezkedni a Szentírás vagy az Isten kinyilatkoztatásának a mondanivalójával, hanem mi abból élünk, ami ránk vár. És így egészen máshogy fog kinézni a nyugdíjas idő, és egészen máshogy fog értékelődni egy Károli-díj, mert akkor úgy látja az ember, hogy na, itt most húztak egy cezúrát ezzel is, de ez nem egy befejezés, hanem most kezdődik a tánc. Jó bemelegítés volt az elmúlt hatvannyolc év. Na, de most!

Azért én most arra kérném, hogy nézzen vissza egy kicsit. Említette a váltóállítást, és ezt a kifejezést használta évekkel ezelőtt az evangélikus egyház esetében is, hogy a bürokratikus vágányról át kell állni újra a lelki, emberekhez közelibb irányra. A zsinati munkássága alatt sikerült efelé lépni valamennyit, és lesz-e még dolga ezzel az ön után jövőknek, vagy rájuk már más feladatok várnak?
Úgy lettem az országos adminisztráció vezetője, hogy sok mindent szerettem, de adminisztrálni sose. Engem a dolog teológiai lényege érdekelt, hogy az egyházszervezet mögött mi van. Ezek medrek, de a kérdés, hogy mi folyik a mederben. Azt éreztem, érzem ma is, hogy az egyház újra meg újra abba a kísértésbe esik, hogy sokkal többet foglalkozik az egyházzal mint szervezettel, és sokkal kevesebbet az egyházzal mint lelki közösséggel. És a lutheri négy – későbbi protestáns öt – ismert Sola mellé beférkőzik a Sola Structura is, mert azt hiszik az emberek, hogy egy jobb rendszer megoldja a gondokat. De Jézus nem használt semmiféle nagy apparátust, amikor a tanítványokat tanította, szervezte. Az egyház igazán nagy emberei nem annyira a szervezettel foglalkoztak, hanem azzal, hogy a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon megéljék a hitüket. Ha mérleget szeretne tőlem hallani arról, sikerült-e ez a váltóállítás, akkor csak ezt a derék német kifejezést tudom használni: jein. Ez a ja és a nein, azaz az igen és a nem összevonása. Igen, mert egy folyamat elkezdődött, hogy az egyház lényegét ne a szervezetben lássuk, hanem a mondanivalójában meg a küldetésében, és nem, mert az egyház malmai nagyon lassan őrölnek. Amire én szerettem volna felhívni a figyelmet, az az, hogy egy gyökeresen megváltozott egyházi kontextusban élünk. Az, amit mi európai keresztyénségnek vagy népegyháznak nevezünk, ma már nincs. Nagy kérdés, hogy egy ekkora változásban, amiben vagyunk társadalmilag, politikailag, digitalizáció szempontjából, csak sodródunk, vagy elébe megyünk dolgoknak. Én arra intettem, hogy próbáljunk elébe menni, és próbáljuk ezt, amennyire lehet a magunk kezébe venni. Talán kis lépéseket sikerült tenni, és azt hiszem, hogy az irány jó, amerre elindultunk. Például elkezdődött egy folyamat, hogy az egyház hitélet szempontjából gazdaságilag önállóvá váljon. A zsinati munkának hangsúlyos pontja volt, hogy mi nem másokból élünk, segélyekből, állami támogatásokból, hanem másokért. A középületeink persze közügyek, ott nem tudunk meglenni támogatás vagy egyházon kívüli közösségi összefogás nélkül, de az, hogy a hitéletünket magunk finanszírozzuk-e, teológiai kérdés. Hogy megtért-e a pénztárcánk is, nem csak a szavaink, és fontos-e nekünk annyira az evangélium, hogy ennek a hétköznapi anyagi jeleit is megmutassuk.

Általánosságban is sok mindent megfogalmazott, amelyek több egyházra is igazak lehetnek. Merre kellene indulniuk az egyházaknak? Az ökumené munkálásáról mostanában nagyon sok szó esik, kell-e szorosabb együttműködés az egyházak között?
Mielőtt bárki rám fogná, hogy pápista katolikus vagyok, gyorsan ezt a lehetőséget kiszűröm – bár édesapám nyomán én wittenbergi katolikusnak tartom magam –, de Ferenc pápa fogalmazta meg azt, amit általánosságban a hogyan továbbról gondolok, amikor az irgalmasság egyházáról beszélt. Ez egy nagyon szép szólam, de ha komolyan is vesszük, akkor el kell gondolkodnunk, hogy mit jelent az emberközeliség, mit jelent az, hogy nem tömegekben gondolkodunk, hanem személyes kapcsolatokban vagy személyes hálózatokban. A hálózatkutatás ma nagyon előrelépett, és az egyháznak ebben kétezer éves gyakorlata van, csak nem tudatosítja eléggé, hogy mit jelent a belső hálózatosság egymás segítésében, egymás felemelésében, egymás tartásában. És a hálózatosság magával hozza az ökumené kérdését is, mert egy egyház van, Krisztus egyháza, és rég megvan az ökumené Jézusban, és rég nincsen meg a felekezetekben. A lényeghez kell közelítenünk, és akkor talán egymáshoz is közelebb kerülünk. A világban sok minden töredezik és darabokra hull. Nekünk meg azt kell megmutatni, hogy ez mégiscsak az egy Isten egy teremtett világa és egy emberisége, amiben élünk. A XX. század az ökumené századának lett titulálva, és tényleg sok fal leomlott, és ma már nem tilos például belépni a másik felekezet templomába. Az udvariasság után most néhány nem könnyű kérdést is fel kell egymásnak tenni, tisztázni dolgokat, és nem az olcsó ökumené irányába elmozdulni. Ez nem könnyű folyamat, mert az udvariasság szintjén találkozni, jól elbeszélgetni egymással vagy egymás mellett nagy élményt jelentett sok évszázad bezártsága után. Nagyon szeretem az egyházam teológiai alapállását, és azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell erősödnie a sajátjában ahhoz, hogy tudjunk nyitni egymás felé, és feltegyük a legnehezebb kérdést: miért nem tudunk együtt leülni Jézus asztalához? Miért van az, hogy a másikban esetleg olyat látunk, aki képtelen az evangélium teljességét hozni? Nem szabad feladni az ökumenikus párbeszédet, de az udvariaskodás korszaka után a testvéri disputák kora kell, hogy következzen. Öt évig lehettem a magyar kormány és az egyházak között létrejött Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa. Az öt év alatt ezernyolcszáz programot meg tudtunk csinálni Kárpát-medence szerte, és van, aminek ma is kézzelfogható hatása van, de egyvalami nagy deficit maradt, és ez a belső protestáns ökumené. Ezt a saját bűnömnek is tartom, hogy ebben többet nem tudtam tenni, a hídverő feladatot elvállaltam, bizonyos szinten végeztem, és talán nem is teljesen eredménytelenül, de az áttörés nem jött, amit vártam a reformáció ötszáz éves évfordulójától evangélikus, református vonatkozásban. Vannak itt is apró eredmények, de van sok tennivalónk.

Azután, hogy sikerült átadni az összes feladatot az utódainak, mi lesz az első egy-két dolog, amivel foglalkozni szeretne?
Egyvalami megmarad, mert emeritus professzorként tovább tanítok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, a Zeneakadémián pedig most már a harmincadik tanévemet nyomom, és nagyon szeretek tanítani. Emellett két olyan kézirat van, amit semmiképpen nem szeretnék a fiókban hagyni, így ezekkel szeretnék foglalkozni elsőként, ha az Úristen ad még időt, erőt. Az egyik azzal függ össze, hogy többet szeretnék imádkozni és Istennel beszélgetni, és nemcsak Istenről beszélni vagy az Istenét mondani, hanem négyszemközt maradni vele. Ez az imádságtankönyvem, és a tankönyvet most ne iskolai értelemben értsük, hanem úgy, hogy Jézus követőit tanítványoknak hívták. Tavalyelőtt kiadtam egy könyvet az igehirdetésről azzal a címmel, hogy Beszélő Isten, mert meg vagyok győződve arról, hogy Jézus nem véletlen mondta azt, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat. Ennek a folytatása lenne most ez a könyv a Beszélgető Isten címmel. A másik pedig egy gyakorlati ekkleziológiakönyv, ami arra a kérdésre válaszol, hogy mi az egyház. Mert a teológiának van egy fontos funkciója: minden korban újrafogalmazni az örök értéket. Ebben a borzasztóan megváltozott világban újra kell fogalmazni, hogy mi az egyház. Nem lehet úgy meghatározni, ahogy a XX. században, még kevésbé úgy, ahogy a XVI. században tették. Ez a hivatalos rész. A magánéleti része pedig, hogy szeretnék úgy a természet közelébe kerülni a következő években, hogy a fizikai mozgás élményét visszakapjam, és hogy visszahozzam az életembe a zenét. A második diplomámat a Zeneakadémián szereztem, karvezetés szakon, és most már hosszú évek óta nem vagyok gyakorló muzsikus. A zene borzasztóan hiányzik, mert a muzsika olyan, mint a teológia, hogy valahogy összefogja az egész életet. Szeretném, ha valahogy visszakaphatnám. Most egy kicsit úgy érzem magam, mint szabadstrandon a jegyszedő, hogy van muzsikus diplomám, van elkötelezettségem, csak éppen nem művelhettem, mert egyszerűen már nem fért bele az időbe. Majd most talán…