Kalauz

Ha nem csak puszta díszként (s illő kellékként) van jelen otthonunkban a Biblia, Isten Igéje építőanyaga lesz a könyvtárunkon túl mindennapi életünknek is. Az „intenzív olvasó” – akit az olvasástörténeti kutatások emlegetnek – nem vett ugyan sokféle szöveget a kezébe, ám azokat gyakran forgatta. Ez a könyvtárnak alig nevezhető kollekció általában a Bibliát, a kalendáriumot, az imakönyvet, a tanító jellegű elmélkedéseket foglalta magába. A XVIII. század végétől egyfajta olvasási láz ragadta el az embereket, s azzal együtt járt az olvasásra szánt idő növekedése. Gyarapodott a könyvek száma, így arányaiban egy könyvre kevesebb idő jutott. A „fogyasztói” kedv sokkal intenzívebbé vált, mint az olvasás minősége, s noha kitágult a könyvek révén megismerhető világ, ez nem jelentette egyúttal az elmélyülést is. Amikor ma folyton az olyan megállapítások igazával szembesülünk, hogy megváltozott életmódunk – a digitalizálódás, az információs túlterheltség, a felületesség, a figyelem szétdarabolódása, a teljesítménykényszer stb. – nem kínál kellő teret az olvasásnak, azt is látnunk kell, hogy mégis egyre többet „olvasunk”. Ha összeadnánk a hirdetések, a közösségi oldalak posztjai és kommentjei, a szöveges üzenetek mennyiségét, hetente kijönne abból egy Bovaryné. Nem segít semmilyen kalauz, hogy a szövegerdőkben megfelelően képesek legyünk eligazodni. Hiányzik például a saját igény az olvasmányválasztásra, s ezt az energia- és időhiánnyal palástoljuk. Ahogy hamarosan hozzánk nőnek az alfák (a most iskolába kerülő diákok), az alfabetizáció, az írás- és olvasásszokások új formái terjednek el, átalakítva az egész gondolkodást. Persze nem biztos, hogy a linearitás, a kronológiai rendszer és az ok-okozati viszony az egyedül megbízható támpont, elképzelhető ugyanis, hogy az együtt-érzékelés és az asszociatív párhuzamosság nagyobb energiát szabadít föl. Ám az a gond, hogy ehhez az együttérzékeléshez nincs szükség informatikai eszközökre. Azok nem szabadjára engedik, éppen ellenkezőleg: korlátozzák az érvényes és egyetemes információ működését, amely – Augustinus nyomán – az első okot végső célként határozza meg. „Márpedig mindennek első oka Isten – írja. – Tehát az ember végső célja Isten megismerése.” Az intenzív bibliaolvasás nem azt jelenti, hogy az elejétől a végéig, a Genezistől A jelenések könyvéig folyamatosan újraolvassuk a Szentírást, így egyszer sem sikerülhet, talán csak a legelszántabbaknak. Naponta olvasunk belőle, és elmélkedünk az olvasottakon (ez a meditáció az ima egyik formája). S hogy ne az épp rajtunk uralkodó hangulat vagy az aktuális élethelyzet szerint válasszunk igeszakaszt, napirendet kínál a Bibliaolvasó Kalauz. Figyeljük meg, hogy mégsem lesz véletlenszerű az így kapott elrendezés! Attól függően, mikor, melyik napszakban olvassuk, úgy szervesül az Ige az életünkbe. Este alkalmas arra, hogy „tükör” legyen: a nap végi leltár hálaadás és számvetés; reggel pedig az útnak indítás, az erőmerítés forrása. Amikor e sorokat írom, a napi Ige János első leveléből való: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van.” (1Jn 2,15) A világi dolgokon a test és a szem kívánságát vagy a felhalmozott javakkal való kérkedést érti János, csupa mulandó földit. A pillanatnyi vágyat is az örökkévaló bizonyossággal szemben. Lemondásnak tűnhet, ha a hirtelen föltámadó megkívánásnak nem engedelmeskedünk, de úgy vélem, nem aszkétaságról van szó, hanem a sorrendről. Mindenki állított már föl fontossági sorrendet: mit tegyünk előbb, s mit lehet később elvégezni, mi az, ami halasztható és mi az, ami nélkülözhető, sőt egyáltalán nincs is rá szükség. Ez utóbbihoz (egyáltalán nincs is rá szükség!) általában kevesebb dolgot sorolunk, főleg úgy, ha megvan rá a lehetőségünk. Bár a szerzés vagy a birtoklás örömével jutalmazza magát az ember, az adás öröme, az odaadás boldogsága nem maradandóbb-e? S ha rohanunk a mulandó napi után, nem maradunk-e le arról, ami örök?

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró.