Káromkodom, tehát vagyok?

Volf-​Nagy Tünde, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnöke a megnyitóbeszédében önvizsgálatra hívott mindenkit: tiszta lelkiismerettel mondhatjuk-​e, hogy ellentartunk a lájkhajhász trendeknek – vagy hagyjuk, hogy káromkodásból épüljön katedrális? Mint fogalmazott: mindannyian felelősek vagyunk a médiában és a közbeszédben is teret nyerő jelenségekért, mert ha csak egy hang is hamis, akkor az összhang sérül.

Trócsányi László jogtudós, a konferenciának helyszínt adó Károli Gáspár Református Egyetem rektora a köszöntőjében megjegyezte: a jog is egyre inkább megtűri a negatív jelenségeket. A keresztyének felelősségéről szólva úgy fogalmazott: senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy mit gondoljon egyes kérdésekről, de a lehetőség akkor is adott a számunkra, hogy elmondjuk, mi mit gondolunk a világról, s hogy a keskeny út vezet az igaz életre.

Aczél Petra kommunikációkutató, a Moholy-​Nagy Művészeti Egyetem rektorhelyettese az előadásában (erről bővebb összefoglaló olvasható a Prúsz honlapján – a szerk.) tudományos megalapozását adta a tanácskozás témájának. Elsőként sorra vette, miben változott a legtöbbet a média az elmúlt huszonöt évben. Így például közvetítő csatornából társsá vált; a médiaszereplőkből eltűnt az alázat és az az odaadó figyelem, amely a befogadót tette az első helyre; a természetes dolgok elvesztették fontosságukat, helyüket a szintetikus kreációk vették át. Abban az óriási információs zajban, amelyben élünk, az agyunk túlterhelt, állandóan inger alatt áll, ilyenkor pedig sokkal impulzívabban, spontánabbul, átgondolatlanabbul reagálunk – vagyis sokkal nagyobb valószínűséggel fejezzük ki magunkat vulgárisan, egyre kevésbé számít nekünk, hogy megnyilvánulásunk sértő, bántó, trágár-​e, vagy sem. A vulgaritás tehát az együttérzésünk megszűnésének egyik legfontosabb mutatója. Az őszinteség doktrínája kapcsán Aczél Petra arról beszélt: noha morális szempontból mindennél többet ér az egyenesség, a kommunikáció szempontjából nagyon ártalmas tud lenni. Amikor őszinték vagyunk, nem mindig vagyunk udvariasak, pedig a kettő nem zárja ki egymást, csak éppen az udvariasságot ma hajlamosak vagyunk felesleges időpocsékolásnak tekinteni. Különben is – gondoljuk –, ebben a felfokozott tempóban, amelyben élünk, gyorsan elavul, ha valami nem odaillőt mondunk. Ugyancsak a vulgarizálódás irányába hat, hogy dívik a mikrostílus, és mindent a lehető legrövidebben, legtömörebben akarunk kifejezni. Ráadásul úgy érezzük, nekünk mindent szabad… Hogy mi a médiamunkások feladata ebben a helyzetben? Aczél Petra több javaslatot is tett: így például történeteket, hiteles személyiségeket mutassanak be; törekedjenek az egyértelmű értékközvetítésre; ne féljenek a saját hangjukon szólni; fogalmazzanak szellemesen, sokszínűen, és a munkájuk során használjanak minél kevesebb AI-t (mesterséges intelligenciát). – Nem állítom, hogy ez nem szélmalomharc – zárta előadását a kommunikációkutató –, de a legjobb irodalmi művek szélmalomharcot vívókról szólnak.

A konferencia első kerekasztal-​beszélgetésén Nagy Katalinnak, az MTVA szerkesztőjének a moderálásával Balázs Géza nyelvész, Kövecses Ágnes, a Nemzeti Média-​ és Hírközlési Hatóság Műsorfigyelő Osztályának vezetője és Hal Melinda klinikai szakpszichológus az agresszió nyelvi kivetülésének lehetséges okairól, a káros tartalmak térnyeréséről szólt. Elhangzott: ugyan ma már nem elsősorban tanulási szándékkal fordulunk a média felé, mégis óhatatlanul „tanulunk” a médiából; óriási hatással van mind a gondolkodásunkra, mind a viselkedésünkre. Hal Melinda szerint a népbutítás ott kezdődik, amikor értéksemlegességet hirdetünk… Hogy mit közvetít, milyen irányt mutat akár egy-​egy konkrét műsor, azzal kapcsolatban lehetünk elégedetlenek, tekinthetjük károsnak – mindazonáltal a nézők alapvetően meglehetősen közönyösek. Kövecses Ágnes idézte egyik kutatási eredményüket, amely szerint a megkérdezettek hetvenöt százalékát zavarja a káromkodás a médiában – ugyanakkor ténylegesen senki nem tesz panaszt emiatt… A nyelvezet, amelyet használunk, a gondolkodásunkat tükrözi, annak a kivetülése. Balázs Géza rámutatott: amikor a vulgáris kifejezéseket rutinszerűen használják, akkor az akár azt is jelezheti, hogy az illetőnek nincs érdemi mondanivalója. De a fordítottja is előfordulhat: van (lenne) érdemleges mondanivalója, csak nincs megfelelő szókészlete ennek a kifejezésére.

Balázs Géza azt is kifejtette: a világ összes nagy vallásának alapiratában van utalás arra vonatkozóan, hogy ne beszéljünk feleslegesen, fogjuk vissza magunkat, ne ártsunk a szavainkkal. Évezredekig ennek a normarendszernek a hatása alatt éltünk, és ez tűnik most el a „közösséginek nevezett médiával”. Ráadásul – ezt már Kövecses Ágnes tette hozzá – mostanra az értelmiség körében is elterjedtté és elfogadottá vált a káromkodás, a mondandónk „nyomatékosítására”, „aláhúzására” használjuk, már-​már piedesztálra emeljük. De nemcsak a nyelv tekintetében, hanem a gondolatok kapcsán is ezt látjuk: a fősodrú („mainstream”) média számos olyan trendet közvetít és állít be követendő példának, amelyek ellen pedig küzdeni kellene. Ha viszont valaki fel akar lépni bizonyos téveszmék ellen, akkor azok hangoztatói – mutatott rá Hal Melinda – rögtön cenzúrát kiáltanak… A klinikai szakpszichológus ehhez kapcsolódóan megfogalmazta: rendkívül veszélyesnek tartja, hogy a mentális zavarokat és a hozzájuk társuló magatartásformákat a médiában az identitás, az egyéniség izgalmas részeként, valamiféle szupererőként „tálalják”.

A második panelben Gulyás Istvánnak, az MTVA műsorvezetőjének kérdései nyomán Gajdics Ottó, a Mediaworks Hungary főszerkesztője, Jeszenszky Zsolt, a Hír Tv műsorvezetője és Hegyi Gyula újságíró beszélgetett.

A konferencián elhangzott gondolatok sok tekintetben szolgálhattak útravalóul a jelenlévőknek. Magukkal vihették a kérdést, hogy vajon a vulgaritás-​e az a tulajdonság/viselkedés, amellyel valóban érdemes kitűnni a tömegből – vagy ma már pont az attól való tartózkodás a szokatlanabb. Arra vonatkozóan is emlékeztetőt kaphattak, hogy a saját álláspontunk védelme, illetve az önkifejezésünk soha nem lehet fontosabb, mint a másik ember tisztelete. A trágárság pedig sok esetben nem puszta káromkodás, hanem az aljasság, a rosszindulat és az erőszak megnyilvánulása is – ugyanakkor ez utóbbiak úgy is megvalósulhatnak, hogy közben egy csúnya szó sem hangzik el.