Egész életében komolyan vette és szó szerint értelmezte a szenvedők megsegítésére elhívó jézusi tanítást Topolánszky Ákos, aki úttörője volt a szenvedélybetegeket segítő ellátási rendszer kiépítésének. – Hitem szerint Isten által megfordított életű ember vagyok – mondja. A fordulat egészen fiatalon történt, amikor megismert egy olyan lelkipásztort, akinek az imaalkalmaira drogosok, alkoholisták, prostituáltak, a szocializmus társadalmából kirekesztett emberek is jártak. A szociológus, szociálpolitikus lelkipásztor segítette a kábítószereseket az utcán, az otthonában, gyülekezeti közösségekben, de minisztériumi szakpolitikusként is. Jelenleg a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának kórházlelkésze.
„Az életemet úgy értelmezem, hogy Isten vezetésével történik”
Életének egy meghatározó részét a szenvedő emberek létélménye határozta meg, a drogproblémák poklának szinte minden négyzetcentiméterét ismeri, most meg a gyermeki szenvedés közelében éli mindennapjait. Soha nem vágyott gondtalan, kényelmes életre?
Nem! Erre kaptam elhívást, de ebben semmi heroikus szál nincs. Az életemet úgy értelmezem, hogy Isten vezetése mellett történik – ez megint csak nem engem minősít. Kaptam, amikor tizennyolc évesen, minden elém állított szocializációs útvonalat áthúzva, megismertem az én Uramat, és egyik napról a másikra bekerültem egy olyan, politikai okokból illegális gyülekezeti közösségbe, ahova súlyos drogfüggők és a társadalom legkülönfélébb kivetettjei is befogadást nyertek. Ott olyan emberekkel találkoztam, beszélgettem – hiszen egyből segítő szolgálatot is végeztem –, akikkel egyébként soha nem találkoztam volna. Ez egy életre szóló elköteleződést jelentett.
Olyan régen kezdte a szenvedélybetegeket segítő munkát, amikor a mai fiatal korosztály szülei is még gyerekek voltak. 1978-ban már az utcán teljesített szolgálatot. Milyen világ volt ez?
Ez teljesen magától értetődő volt abban a közegben, vagy ahogy Mózes ötödik könyvében olvashatjuk, „…elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!” (5Móz 4,26) Tehát Isten, amit elém adott, az az élet és halál kérdése volt ezeknek az embereknek. Ha valaki így kapja meg a szolgálat lehetőségét, akkor tudja, hogy valami nagyon fontos dologról van szó. Tizennyolc évesen kerültem be egy olyan közösségbe, ahol a legkülönfélébb emberek közössége alakulhatott ki, köztük kábítószerfüggő, prostituált, alkoholista, bűnöző is, mindenfajta népek megjelentek, egyfajta lenyomata volt ez a társadalomnak. Manapság a gyülekezeteink – valljuk be – válogatott közösségek ehhez képest. Ez nem ilyen volt, bárki bejöhetett és be is jött, hiszen oda vezette a Jóisten, ahogy minket, segítőket is. S mint tudjuk, „Minden valóságos élet: találkozás” – mondja Martin Buber. Minden találkozás változás, így változtunk mi is ebben a találkozásban.
Meséljen még erről az illegális gyülekezetről: mitől volt illegális?
Németh Géza református lelkész házi gyülekezetéről van szó, akit a református egyház akkori vezetése politikai okokból megfosztott a palástviselés jogától, tehát eltiltották a hivatásától. Ő a nyitottságával, elhivatottságával hatalmas gyülekezetet hozott létre Érd-Parkvárosban a hatvanas évek végén, és ez olyan politikai visszhangokat keltett, hogy az egyháznak nem állt módjában ellenállni, Németh Géza politikai üldözötté vált. Csakhogy a saját lakásán ezt követően is gyülekezeti munkát végzett, ahová ugyancsak bárki beléphetett. Ilyen nyitott evangéliumi gyülekezet azóta sincs, tudomásom szerint. Hatvanan-hetvenen voltunk abban a lakásban egy-egy istentiszteleten, minden egyes alkalommal öt-hat beállt drogossal – kemény drogot fogyasztókkal – együtt.
„Ők lettek a barátaink, és kísértük őket – ha tudtuk a gyógyulásig, ha nem, a koporsóig”
Ön hogy keveredett az utcára, a kábítószeresek szubkultúrájába tizennyolc évesen?
Ezen a gyülekezeten keresztül. Itt mindenki elköteleződött egy vagy akár több szolgálati ág mellett. Dolgunk, feladatunk, szolgálatunk lett. És így lettek a barátaink ők is, és kísértük őket – ha tudtuk a gyógyulásig, ha nem, a koporsóig. Ezt a radikális keresztyén elkötelezettséget mi egy nagy közösségben éltük meg, sok ismert ember egyébként onnan indult. Abban az évben a huszonkét fős teológiai évfolyamra csak onnan öt fiatalt vettek fel, köztük engem is. Fontos bázisa volt ez a közösség az egyházi utánpótlásnak annak ellenére, hogy teljes illegalitásban működött.
Akkoriban hogyan tudták segíteni a kábítószerfüggőket, mit tudtak egyáltalán tenni azért, hogy leszokjanak?
Még a fogalmak sem léteztek, nemhogy szakmai programok. Tudás és mindenfajta tapasztalat nélkül kezdtünk neki ennek a munkának, és magunknak kellett kijárni ezt az utat. Akkoriban kezdődött a drogterápiás fekvőbeteg-ellátás a kórházakban, az első betegeket talán mi vittük be az utcáról a pszichiátriai klinikára. A szocializmusban drogprobléma nem létezhetett hivatalosan, nem kerülhetett felszínre, de persze a drogfüggők nem tudtak arról, hogy ők nem létezhetnek. Szép lassan kialakult egyfajta együttműködés a szakmák és az elkötelezett emberek között, majd 1986-ban létrejött svájci egyházi segítséggel az első drogterápiás intézet Ráckeresztúron, Erdős Eszter vezetésével, amelynek a létrehozásában, majd pedig a vezetésében én is részt vehettem. Ez lett az életünk, efelé vezetődtünk, mert úgy gondoltuk, hogy ha már ezzel a keménységgel jött szembe a valóság, akkor ugyanezzel a keménységgel kell szolgálnunk az életet.
A szülei mit szóltak ahhoz, hogy tizennyolc évesen pont ebbe a közösségbe keveredett?
Nem kérdeztem meg őket, mert olyan hirtelen lett az életünk része ez a szolgálat. Orvos édesapám révén azért voltak olyan történések az életemben, amelyek megágyaztak a segítő munkának. Egyszerűen történtek az események az Úr által. És magával ragadó élmény volt annak a polgári lakásnak a kétszárnyú ajtajával egybenyitott két szobájában együtt lenni több tucatnyi emberrel, akik vagy politikai, vagy szociális, vagy éppen hitbeli okok miatt a szocializmus kivetettjei voltak, hogy az igazi szabadság van jelen. Ezekkel az emberekkel soha nem találkoztam volna, ami egész egyszerűen reveláció volt. Mondok egy példát: az első ember, akit láttam meghalni – tizennyolc éves voltam ekkor –, egy filozófus volt, a Marx Károly közgazdasági egyetemen tanított. Kábítószerfüggő volt, és hiába próbáltunk mindenféle módon segíteni, nem tudott ebből kiszállni. Közben mások életét láthattuk felépülni, amiért hálát adunk. Miközben a mi életünk is éppen kibontakozott – az ő segítségükkel is.
„Egy dologban voltam biztos, hogy valahogy Isten felé kell elindulnom”
Ugyanilyen fiatalon, ugyanebben az időszakban választotta a teológiát. Maga miatt vagy a kliensek miatt fordult Isten felé?
Ez egy nagy váltás volt, a családilag meghatározott életutakat le kellett zárnom és olyan újakat kezdeni, amelyekről nem tudtam semmit. Egy dologban voltam biztos, hogy valahogy Isten felé kell elindulnom. A család politikailag is aktív ellenzéki szellemiséget képviselt, elutasítva azt a borzasztó, sokakat megnyomorító, egypárti, diktatórikus világot, bármennyire is maszkírozta magát emberinek. Nem tudtam sokat a református egyházról, nem is reformátusnak kereszteltek: katolikus édesapa, evangélikus édesanya református lelkész gyermeke lettem. Ha valaki azt kérdezi tőlem, milyen jogon, hát kérdezze meg az Urat! Ide vezetett.
Topolánszky Ákos pályáját segédlelkészként kezdte a rákospalota-óvárosi egyházközségben, majd a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót vezette. Kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkárként az ő vezetésével dolgozták ki a szakemberek az első magyarországi drogstratégiát. Szociológus-, szociálpolitikus- és teológusdiplomát szerzett, ösztöndíjasként Zürichben szociáletikát tanult, és tanulmányozta a svájci drogkezelési programokat. Kollégáival létrehozta és vezeti az első kábítószerszakmai szervezetet, a Magyarországi Drogterápiás Szervezetek Szövetségét. Felesége, Topolánszkyné Zsindely Katalin gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus, kognitív és viselkedés-pszichoterapeuta közben létrehozta a Bethesda Gyermekkórház Kora Gyermekkori Intervenciós és Diagnosztikai Szakszolgálatát, ahol kisgyermekek fejlesztését különféle módszerekkel segítik. Négy gyermekük között operaénekes, filmrendező és gyógymasszőr is van.
Több mint negyvenöt év a szociális területen drámaian sok idő, sokan pár év alatt feladják, ön viszont ehelyett folyamatosan képezte magát: itthoni egyetemeken, Zürichben. Mi tartja a segítő pályán ennyi ideje?
A szolgálatom lényege lelkészként, terapeutaként, állami vezetőként vagy kórházlelkészként ugyanaz. Megpróbáltam lelkészként szakember lenni és szakemberként lelkész. Igen, nagyon sokan kiégnek a szociális területen, főleg, ha ugyanazon az egy területen maradnak, mert temérdek a nehézség, a teher. Nekem úgy alakult az életem, hogy újabb és újabb el- és kihívások érkeztek.
Hogy került Zürichbe?
A feleségem édesapját előbb ismertem, mint őt, hiszen teológiai tanárom volt (Zsindely Endre református teológiai tanár, egyháztörténész professzor – a szerk.), Svájcban, Zürich közelében éltek, neki köszönhetően találkozhattam a feleségemmel. Egy ösztöndíjprogram révén kerültem én is Svájcba, ahol a teológiai tanulmányaim mellett kapcsolatba léphettem nagy és komoly drogterápiás intézetekkel is. Abban az időben áldatlan állapotok uralkodtak ott, a világ egyik leggazdagabb országában óriási probléma volt a kábítószerezés, és ekkor következett be egyfajta drogpolitikai fordulat, így figyelemmel kísérhettem ezt a szakmai értelemben is úttörő munkát, amely eredményesen kezelte a helyzetet.
Majd pedig itthon is ugyanez várt önre, ki kellett dolgoznia a hazai drogstratégiát.
Valóban, ez lett az első és legnagyobb feladatom, amit együtt csinálhattam a szakma legnagyobbjaival. Egy nagy szakmai fejlődés kezdődhetett el ebben az időszakban, amit akkor állami vezetőként támogathattam. A drog azért is nehéz ügy, mert hatalmas társadalmi vitákat generál, miközben ellátási oldalról ez is egy egészségügyi és szociális probléma, ami teológiailag jól értelmezhető, ugyanakkor állami beavatkozást igényel, persze sok társadalmi vetülettel. Velünk él, most pedig – az új pszichoaktív szerek elterjedésével – még inkább, mint bármikor, mert a könnyen hozzáférhető és olcsó, új pszichoaktív szerek, drogok új fejezetet jelentenek, elsősorban a szegregátumok világában, a szegénység széles körű megjelenésének következményeként. Abban különbözik a mostani helyzet a korábbitól, hogy jellemzően ezekben a közösségekben nem az úgynevezett „flash”, az élménykeresés, a jóérzés miatt használják a szereket, hanem a felejtés áll a középpontban: elfelejteni a nyomor fájdalmát. Erre a társadalomnak semmifajta válasza nincs, az ellátások pedig országosan elsorvadnak, meggyengülnek a megfelelő finanszírozás és más feltételek hiányában.
„Az, hogy mi történik a társadalom szélén, mindig a társadalom többségén múlik”
Az Európai Unió Civil Parlamentjének romabefogadást segítő programjának vezetőjeként mit gondol, mi az alapvető gondolkodásbeli különbség egy olyan ország vezetői, társadalma között, ahol felszámolták a nyomort, és egy olyan között, ahol ez nem sikerült? Vannak erre működő, átültethető modellek?
Ebben a programban rendszeresen látogatjuk a tagországokat, mind a huszonhetet, és javaslatokat teszünk. A 2011-ben elfogadott első uniós roma stratégia keretében sok mindenen próbáltak változtatni itthon is, de 2020-ban, ennek a programnak a záró értékelésénél mégis azzal szembesültünk, hogy a huszonhét tagország legtöbbjében nem lett jobb a helyzet. Néhány országban látunk igazán pozitív példákat, elsősorban Finnországban. Ott belátták, hogy az integrációnál nincs jobb befektetés, komoly szakpolitikai rendszert hoztak létre, így a társadalmi befogadásnak ott ma egy megvalósult, példaértékű valóságát láthatjuk.
Hogy néz ki egy működő modell?
Az, hogy mi történik a társadalom szélén, mindig a társadalom többségén múlik. Hogy mi történik a társadalom szélén lévő emberekkel, azt nem ők döntik el, az egy szakpolitikai kérdés, a döntéshozók döntik el – ez a nagy tapasztalata a finnországi példának is. Újragondolták a problémát, együtt a roma kisebbség tényleges képviselőivel és szakemberekkel, és igaz, egy emberöltő kellett hozzá, de politikai változásoktól függetlenül, nagy eltökéltséggel, következetesen végig is vitték ezt a politikai akaratot. Az ottani – bár az itthoninál jóval kisebb – tizenkétezres roma közösség végső kitettségben, az északi klímában sátrakban élt még a hetvenes évek elején. Az ő modelljük lényege a lakhatás megoldása, az oktatás, az egészségügy és a foglalkoztatás mindenkire való tényleges kiterjesztése volt. Számunkra nemcsak az a kérdés, hogy mit veszítünk ezeknek az embereknek a kirekesztésével, hanem az is, hogy mit nyernénk, ha ez az integráció ténylegesen megtörténne, miközben egy emberibb és igazságosabb társadalmi közösséget építünk. Hol tarthatna az idősgondozás, a szolgáltatások – hosszasan lehetne sorolni.
Mi lesz ezután a megrekedés után, folytatják? Lesz új stratégia?
Természetesen, hiszen elkészült az új stratégia, de ezek csak ajánlások. Jók a stratégiák, egyetlen apró probléma van, hogy ezeket a tagországoknak kellene végrehajtani.
Nehéz ezeket végrehajtani?
Ha állami vezető lennék, azt mondanám, hogy nem. De jellemzően mégsem történik meg. Annyiban nehéz, hogy a politikai döntéshozóknak más érdekrendszerei vannak. Magyarországon is sok kezdeményezés történt, hogy megváltozzanak a dolgok, de a valóság az, hogy szegregál a rendszer. Ma 1385 azonosított szegregátum van Magyarországon, ahol körülbelül háromszázezer ember él.
Mi segített többet a munkájában, a szakmai ismeret vagy a teológiai tudás, gondolkodás?
Hitem szerint Isten által megfordított életű ember vagyok, a magam kevésségeivel, bűneivel együtt. Teljesen azonosulok a Bethesda Gyermekkórház szellemiségével, ahol a hit és a tudás együtt jelenik meg, ebben a kórházban az orvosok és a munkatársak így dolgoznak.
Jutott elég ideje a négy gyermekére, amikor kicsik voltak?
Ó, dehogy. Sosem tudunk eleget tenni, de mégis nagyon fontos, hogy mit adunk. A gyermekeim úgy nőttek fel, hogy velem együtt mindig részt vettek a drogosokkal való bibliaórákon, amik azért meglehetősen sajátos bibliaórák voltak, hogy finoman fogalmazzak: súlyos szenvedélybetegek, beállt emberek jöttek – sok kritikát kaptunk, hogy szabad-e ilyet tenni. Megkérdeztük Jézust, ő azt mondta, gyerünk! Ott a konkrét életet kellett megmenteni, nem egy absztrakt életet, és mi ilyen módon tudtunk találkozni velük. Emlékszem, a kisfiam felkéredzkedett egy olyan kliens ölébe, akiről tudtuk, hogy éppen akkor szabadult huszonöt év után a börtönből, ahova emberölés miatt került. Ez egy ilyen közösség volt, együtt éltek velünk. Jöttek is hozzánk, részei voltak az életünknek. Ez volt a mi életünk. Ez nem valami hőstett. Egy elkötelezett lelkész nem kizárja, hanem befogadja a világot. A világ ott dörömböl a parókiák ajtaján, ezért annak nyitva kell lennie.
Soha nem volt ez terhes?
Mindig nagyon kemény volt, és mi egy igen radikális társasággal voltunk kapcsolatban. Voltak komoly fenyegetések, néha életveszélyes helyzetek is, de ez így volt jó ebben a közegben.
Akkor a gyerekeknek nem kellett szinte semmit mondania arról, hogy minek milyen következményei lehetnek az életben…
Az emberek néha arról is elfeledkeznek beszélni, hogy vannak más élethelyzetben lévő emberek. Nekünk erről nem kellett beszélni, hiszen ott voltak. Az esti imádság során, ami úgy kezdődik, hogy „Én Istenem, Jóistenem…” több tucat nevet soroltunk fel, a nagy részük drogosok gyerekei, akik az ő barátaik voltak, hogy vigyázzon rájuk a Jóisten. Tudjuk, hogy a gyerekeink életét ez gazdagította és a hit megélését segítette, mert nem elkülönült zárványokban kellene gondolkodnunk Istenről, hanem az élet valóságában.
„Ha nem találkozunk Istennel, akkor nem változunk”
Azt mondta a beszélgetés elején, hogy a kórházlelkészség is ugyanaz a szolgálat, mint az összes többi az életében, és minden tevékenységében arra törekedett, hogy a tudás és a hit egyszerre vezesse. A szenvedélybetegekhez képest beteg és gyógyuló gyermekekkel foglalkozni sem könnyebb feladat, nem gondolja?
Az Isten által elhívott embernek azzal kell foglalkoznia, ami és aki elébe kerül, és nem annak a szortimentjével, kiválogatott részével. A diakonisszák jelmondatával könnyen azonosulok, miszerint „jutalmam, hogy tehetem”. Aki ebben érzi magát megjutalmazottnak, keresni fogja azt a lehetőséget, hogy találkozzon a másikkal. A keresztyén embernek mélyen kellene hinni ebben és keresni a találkozás lehetőségét. Ha nem találkozunk Istennel, akkor nem változunk. Ha nem találkozunk ennek a találkozásnak a révén a másik emberrel, aki nagyon más, akkor az elhívásunk ellen cselekszünk. Krisztus komolyan gondolja a közösségteremtést, és mindenkire érti, azokra is, akik, akár tizenöten, egy lepusztult lakásban együtt anyagoznak most. Az a gyönyörű az irgalmas szamaritánus történetében, hogy fogalmunk sincs, ki az áldozat, Jézus nem definiálja, az egyetlen szempont, hogy ott fekszik.
Mi most a feladata a kórházban?
A kórházlelkészség a Bethesdában mindig fontos dolog volt. Ebben az intézményben nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csak a betegágynál legyen ott a lelkész, hanem az egész kórházi munkaszervezetben jelen legyen a lelkiség. Ennek része az is, hogy mindannyian hasonlóan gondolkodunk a vezetésben, hogy imádsággal kezdődik a munka, de az is, hogy a tudományos és a szervezetet érintő kérdésekről is megpróbálunk igei alapon gondolkodni. A lelkiségi alkalmakat, a lelkigondozást a közösségi alkalmak is jól kiegészítik, mert abból sok van ebben a kórházban – mondhatnám úgy is, hogy gyülekezetben. Mert ha valaki nem is hitvalló keresztyén itt, az értékvilágában ezt elfogadja, hiszen a Bethesdában dolgozni fontos küldetés, kicsit más. Az, hogy a kórház vezetésében mindenki hívő ember, áthatja a szervezetet, még a kazánszerelő munkáját is, mert az egésznek van egy éthosza, tartalma, küldetése. Az egészségügyben dolgozóknak lelki segítséget kell nyújtani, meg kell hallgatni őket, mi is szeretnénk a jövőben erre még nagyobb hangsúlyt fektetni és több kórházlelkész bevonásával támogatni őket a munkájukban, mert egészen elképesztő terhelés alatt dolgoznak, szolgálnak, és lenyűgözően helyt is állnak.