Ki uralkodik?

A szomszédunkban váratlanul kitört, döbbenetes háború második napján diakónus feleségem elém áll és közli, hogy ő segíteni szeretne a magyar határon át ide menekülőknek. Önkéntesekkel adományt gyűjtenek a gyülekezetben, a helyi gyógyszertár egészségügyi felszereléssel, gyógyszerekkel segít. Az óvodánk kisbuszával tervezett 270 kilométeres utazásra egy menyasszony és egy egyetemista lány jelentkezik. Elindulnak a február végi hidegben síró, magába roskadt felnőttek és gyerekek támogatására, étellel, meleg itallal, gyógyszerrel, gyümölccsel, Isten Igéjével és emberi szóval. Csoda csodát követ, és a három törékeny nő szolgálata valóban az elesettek megsegítésévé válik.

Most, amikor soraimat írom, az orosz–ukrán háború első hete után, sok kérdés cikázik a fejemben. Katonaemlékeim jutnak eszembe. 1979– 1981 között, a teológia megkezdése előtt voltam sorkatona, de soha nem gondoltam volna, hogy egykor háborús körülmények között írok cikket a Reformátusok Lapjába. 1981 júniusa: két év után már nagyon várjuk a leszerelést. Közben halljuk a híreket Lengyelországból. A lengyelek többsége ki akar lépni a szocializmusból, a Varsói Szerződésből.

Egyik nap megállít egy tiszt a laktanya udvarán: „Maga szerint mi volna a katonák véleménye egy lengyelországi éles bevetésről?” Megáll bennem az ütő, azt sem tudom, mit válaszolok, alig várom az estét, hogy leborulhassak a Mindenható elé: „Uram, létezik ez? Ki akarnak minket küldeni, hogy embereket öljünk Lengyelországban, mert ők változást szeretnének? Könyörülj rajtam, Uram, mondj valamit!” Ekkor – József Attilával szólva – „az Isten itt állt a hátam mögött”, és a Bibliaolvasó Kalauz napi igeszakaszán keresztül válaszolt: „Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené!” (2Krón 20,15).

Isten könyörületes volt. Nem rendeltek ki bennünket a lengyel forradalom leverésére. A tervezett időben, augusztusban leszereltünk. Mert az Úr uralkodott. Ma is uralkodik, a háborús helyzetben is, támogat minden elesettet.

Lássuk meg hát őt, először úgy, mint aki uralkodik önmagán! Hányszor kellett volna lesújtania hitetlenségeink, bűneink és mulasztásaink miatt? Igen, akár özönvízzel is. De 4500 éve megígérte, hogy nem teszi, s azóta tartja a szavát (1Móz 8,21). Majd mint aki a Golgota fölött tétlenül is Úr. Levehetné egyszülött Fiát a keresztről, mégis otthagyja. Mert erkölcsileg így lett Úrrá minden gonoszság, igazságtalanság, hazugság és erőszak felett! Így semmilyen erkölcsi alapja nem maradt sem a Sátánnak, sem egyetlen embernek sem, aki védekezésből, önigazságból bármilyen megtorlást, bűnt elkövet. „Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (Róm 2,1).

Ezért önmagunkat lássuk meg először mint elesettet! „Ő nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember vétkes abban” (Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra). De lássuk meg úgy is, mint akinek a karja uralkodik. Kitárt karral vár, még mindig, sőt: „Fut az Isten az ember után...” (Füle Lajos). Ölelni kíván e két kar, és nem elítélni! Cirógatni, simogatni, mint aki tudja: magunk okozta háborúinkban mi magunk sérülünk a legtöbbet. Elesettségünk őszinte elé tárására van szükségünk (1Ján 1,9).

S végül: úgy uralkodik, hogy vele jön szerzeménye: „… az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott” (Ézs 40,10). „Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Ján 1,7). Ezért őt dicsérjük háborúban és békében, amíg csak élünk! Feleségemmel ott, a határon váratlanul interjút készített az egyik hírcsatorna. „Miért jöttek ide?” A válaszban ott van keresztyén küldetésünk lényege: „Jézus Krisztus indított minket arra, hogy jöjjünk és segítsünk…”