Csak Krisztus evangéliuma – az, hogy ők is Isten gyermekei – adhat új identitást, azaz tartást és célt ahhoz a cigányoknak, hogy kitörjenek abból a mélységből, amiben vannak – hangsúlyozza Dani Eszter rákoskeresztúri lelkipásztor, a Dunamelléki Egyházkerület budapesti cigánymissziós lelkésze, aki a majd’ másfél évtizedig végzett kárpátaljai cigánymissziós szolgálatáért januárban Wallenberg-díjat kapott.
A díjátadót követő fogadáson azt mondta: meglepte, hogy Wallenberg-díjat kapott. Miért?
Nagy áldás volt a Kárpátalján végzett cigánymissziós szolgálatomon, de a budapesti munkámban nagyon sok a küzdelem. Ugyanakkor sokan vannak a református egyházban olyanok, akik közöttük élve kiemelkedő eredményeket érnek el a misszióban. Számos református lelkészt és egyháztagot tudnék mondani, akik méltóbbak lennének erre a díjra nálam.
Mégis hogy jutott eszébe egy huszonéves lánynak a kilencvenes években, hogy Kárpátaljára menjen segédlelkésznek?
Teológusként a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) egyik nyugat-európai képzésén erős missziói tudatra ébredtem. Hazatérve barátaimmal KIE-csoportot alapítottunk, és a kárpátaljai ifjúsági munka támogatása mellett tettük le a voksunkat. Csendesnapokat, munkatársképzőket szerveztünk, így már teológusként láttam, hogy óriási éhség van a kárpátaljai emberekben az evangélium iránt, ugyanakkor kevés lelkipásztoruk van, akik nagyrészt idősek és túlterheltek. ‘93-ban tehát ezért jelentkeztem oda segédlelkészi szolgálatra.
Nem riasztották az ottani szociális, társadalmi, de akár az egyházi körülmények is?
Egy télen hideg, rosszul megvilágított teremben, hatalmas Lenin-kép előtt szolgáltunk ifjúsági munkások között Beregszászon. A lelkésznél kaptam szállást, akinél se fűtés, se világítás nem volt, ráadásul rám öntötte minden keserűségét. Ekkor megtorpantam egy kicsit. Istenhez kiáltottam megerősítésért, hogy tényleg ez-e az én utam. A másnapi ige a királyi menyegző példázata volt. Világossá vált számomra: a kárpátaljai szolgálat lesz ez a menyegző, ezért le kell győznöm az ijedtségemet, és mennem kell oda, ahova Isten hív engem.
Később sem bánta meg a döntését?
Közvilágítás egyáltalán nem volt Munkácson, de sokszor még a lakásban sem volt áram. Víz is csak háromszor folyt egy nap a csapból egy-két óra hosszat. Nem volt se benzin, se kenyér, se gyógyszer, volt viszont maffia gyilkosságokkal és utcai lövöldözésekkel. Óriási szükség volt. De ugyanakkor az emberek nagyon éhesek voltak a szeretetre és az evangéliumra. Nagyon mély közösség alakult ki közöttünk, amelyben sokan hitre jutottak. Az Isten szeretete áradt ki, és ez lelki szabadságot, örömöt és iránymutatást adott minden fizikai szükség ellenére. Úgyhogy nem bántam meg egy pillanatra sem a döntésemet. Sőt lelkipásztorként óriási kiváltságként éltem meg azt, hogy Isten munkálkodott közöttünk, és hogy én ebben az ő munkatársa lehettem.
Egyszer testközelből tapasztalt meg egy utcai lövöldözést.
Este hazafelé mentem Gulácsy Lajos püspök úr sofőrjével, és az egyik sötét utcában éppen lövöldöztek. Akire lőttek, el tudott menekülni, az elkövető viszont ott állt az út közepén fegyverrel a kezében. Megtorpantam egy pillanatra, mire a sofőr megkérdezte: csak nem megijedtem, mert mennünk kellene, hiszen neki haza kell még érnie. Nem volt mit tenni, továbblépdeltünk, a férfi pedig eltette a pisztolyát. Végül is nem velünk volt baja. Ez egyszeri eset volt, de volt ennél rendszeresebb kellemetlenség is.
Hadd halljunk erről is!
A városközponti lakásom udvari ablaka alatt egy cigány ember lakott a lányával. Bort árult, ezért éjszakánként jöttek a részegek, és az ajtójukat verve, ordibálva követelték vagy az italt, vagy a lányt. A nappalim az utcára nézett, ahol éjszakánként ukrán maffiózók gyülekeztek, és az autóikat bőgetve, hangoskodva beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat. Egy idő után úgy döntöttem, hallgatom inkább magyarul a cigányokat, akkor legalább értem, miről van szó.
Ebből a kicsi, egyben lelkigondozói beszélgetések és bibliaórák helyszínéül szolgáló segédlelkészi lakásból nőtt ki az első kárpátaljai családi típusú gyermekotthon.
A kislányt, akit elsőként fogadtam be magamhoz, a nagymamája nevelte. Az öregasszony helyett a gyerek járt dolgozni, míg gyomorfekéllyel kórházba nem került. Akkor vettem magamhoz, amikor később a nagyanyja is kórházba került. Nem engedhettem haza egyedül. A második lány azzal zörgetett be hozzám, hogy az utcán laknak, és a kilátástalan helyzetben az édesanyja prostitúcióra akarja kényszeríteni. Aztán egyre többen álltak meg a küszöbömön, és nemsokára már öten éltünk a másfél szobában. Világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább, ezért megkértem bátyámat, Dani Pétert, segítsen egy gyermekotthon megszervezésében, amit ‘97-ben sikerült is elindítani. A ma is működő intézmény lakói közül már sokan felnőttek, sőt családot is alapítottak azóta.
„Nem gondoltam, hogy igazán mély barátaim, testvéreim lesznek kérges tenyerű, börtönből szabadult cigány férfiak” – vallja valahol magáról. Hogy került kapcsolatba velük?
Temetni mentem a munkácsi cigánytáborba. Nagyon megrázott a nyomor, amivel ott találkoztam. Nem tudtam, hogy Európában ilyen körülmények között is élnek emberek. Vályogházak, deszkabódék víz és csatorna nélkül, kóbor kutyák, sár és szemét mindenütt. A temetés résztvevőin egyszerre láttam a hihetetlen nyomorúságot és a tekintetükben az Isten üzenete iránti szomjúságot. A szertartás után odajött hozzám két fiatal, akik addig egy ukrán gyülekezetbe jártak, de vágytak arra, hogy magyarul is beszélgethessenek hitükről. Azóta ők az Amaro Del együttes vezetői lettek. Itt, a telepen ébredtem rá, hogy a Kárpátalján megismert általános szükség mellett létezik egy hihetetlenül sötét mélyszegénység, ahova mindenképpen be kell mennünk és be kell vinnünk az evangéliumot.
Nem is csak a munkácsi cigányok között forgolódott aztán.
Akkor már – általában laikus gyülekezeti tagoknak köszönhetően – több faluban is megindult a cigánymisszió, ami mellé aztán a Kárpátaljai Református Egyház is odaállt, és külföldről – főleg Hollandiából – is sok segítség érkezett. A kis missziós sejteket azonban nem fogta össze igazán senki, ezért Tomes Attila missziós barátommal munkatársi találkozókat kezdtünk szervezni a cigány gyülekezetek vezetőinek. Velük együtt gondolkodva két célt tűztünk magunk elé: képzést kell indítani a cigány gyülekezeti munkatársak részvételével, és közös csendesnapokat kell szervezni a cigány gyülekezetek számára, ahol megerősödhetnek egymás példája által.
Mire tanít minket ma Wallenberg példája?
Wallenberg nem akart hős lenni. Belecsöppent egy helyzetbe, amiben aztán bátran cselekedett. Isten számos olyan helyzetet teremt az életünkben, amelyben, ha rá hagyatkozunk, megáldva a munkánkat, nagy dolgokat hoz ki belőle. Arra tanít minket a svéd diplomata, hogy amikor helyzetbe kerülünk, amikor adva a lehetőség, akkor merjünk kiállni, merjük azt tenni, amit Isten ránk bízott.
Wallenberg a hatalommal szegült szembe. Ön nem találkozott a hatóságok rosszallásával?
Azzal nem, de a közvélemény furcsállta a tevékenységemet. A gyülekezeti tagok féltettek, de nyitottak voltak és elfogadták, hogy az árvagyerekek különösen szeretett gyermekei Istennek, ezért nem azt kell néznünk, hogy a szüleik milyen emberek, hanem arra kell törekednünk, hogy a gyógyulásuk érdekében nekik is megadjuk a tőlünk telhető legtöbbet. Ugyanez a helyzet a cigányokkal is: óriási a sötétség a táboraikban, de Jézus Krisztus azért jött, hogy oda is elhozza a világosságot. Meggyőződésem, hogy az evangélium az egyetlen megoldása minden ember életének, így a cigányok legmélyebb kérdéseinek is. Csak Isten országának örömhíre tudja a reménytelen helyzetben lévő embert megváltoztatni, kiutat mutatva a mélységből azáltal, hogy bűnbocsánatot és új identitást ad. Isten szeretetének megtapasztalása cigány testvéreink életében is egészen új távlatokat nyit. Erőt, kitartást, reménységet kapnak a nehézségek között is küzdeni, tanulni, dolgozni, gyülekezetet szervezni, közösséget építeni, szolgálni.
Tavaly szeptemberben megalakult a Roma Koordinációs Tanács, amelynek ön is tagja. A testület részt vett a kormány által tavaly novemberben elfogadott Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia 2011–2020 megalkotásában. Képviselni tudta a munka során az előbb említett szempontokat?
A stratégia mögött komoly munka áll, széles körű felmérésen alapul, és bárki hozzászólhatott. Most már a megvalósítás van soron, de továbbra is odafigyelnek a tőlünk érkező észrevételekre, számítanak az egyházak segítségére. A stratégia lehetőségeket, kereteket teremt számunkra, de hogy miként fogunk ezekkel élni, hogyan tudjuk megtölteni tartalommal, az rajtunk áll.
Ön a református egyház cigánymisszióját összefogni hivatott Református Cigánymissziós Tanácsnak (CMT) is a tagja, ám a testület több mint egy éve nem ülésezett. Hogyan tudunk így élni a fent említett lehetőségekkel?
Ennek az egyházi testületnek én csak az egyik tagja vagyok, nem az én feladatom, hogy összehívjam. Fontos a református cigánymisszió országos összefogása, az egyházkerületek közötti egyeztetés, de tudni kell: a cigányok között végzett munka nem az CMT-ben, hanem a gyülekezetekben és az intézményekben folyik. Számos példaértékű kezdeményezés van a református egyházban, amelyeket jó lenne országosan, széles körben alkalmazott modellekké fejleszteni.
Elég nyitottak a református közösségek a cigányok felé
Ebben még van hova fejlődnünk, de azokból a példákból, amelyekre az előbb utaltam, lehet meríteni. Nekünk, akik cigánymissziót végzünk, bátorítanunk kell a lelkészeket, a gyülekezeteket, hogy merjenek nyitni a cigányok felé. Csak ha ezt megtesszük, akkor tudunk az előítéleteinktől megszabadulni. Akkor hús-vér emberekkel fogunk találkozni. Ha ez sikerül, csak akkor tudjuk elkezdeni hirdetni közöttük az evangéliumot.
Szöveg: Kiss Sándor, Fotó: Kalocsai Richárd
Miért nem ülésezett 2011-ben a CMT?
Az egyházkerületi delegáltakból álló Református Cigánymissziós Tanács (CMT) a 2010. őszi megalakulását követő hónapokban kétszer ülésezett, azóta viszont – a tavalyi esztendőben – nem találkozott. Tarr Zoltán zsinati tanácsostól megtudtuk: ennek egyik oka az, hogy az elnöki tisztségre megválasztott tanácstagot a delegáló egyházkerület időközben visszahívta. Mint megtudtuk, a kialakult helyzetben a testület összehívását a Zsinati Hivatal illetékes munkatársai bár többször is megkísérelték, a találkozások az időpont-egyeztetési nehézségek miatt elmaradtak. A zsinati tanácsos megerősítette, hogy a CMT tagjai a cigánymissziót érintő számos alapvető szakmai kérdésben nézetkülönbségen vannak, ugyanakkor cáfolta, hogy emiatt hiúsultak volna meg az előző évi tanácskozások.
A Zsinati Hivatal vezetője hangsúlyozza: „A CMT tanácskozásainak meghiúsulása nem jelenti azt, hogy a református egyházban ne lenne cigánymisszió, hiszen a testület nem azonos a missziót végző lelkipásztorokkal, gyülekezetekkel, intézményekkel és azok programjaival.” A zsinati tanácsos véleménye szerint stratégiai szinten is folyik a munka, hiszen a református egyház országos cigánymissziós stratégiájának megalkotására hivatott testület nem sokkal a megalakulása után elfogadott egy, a testület munkájának szempontjait rögzítő dokumentumot, amelyet a Zsinat elé is beterjesztett. Az ebben foglalt keretek iránymutatást adnak egyházunk számára a napi missziói szolgálat koordinálásához. A dokumentumban összefoglalt elvekhez jól illeszkedik a Zsinat döntése a Wáli István Református Cigány Szakkollégium megalapításáról, de ezek figyelembevételével vitatta meg több egyházi testület is azt az álláspontot, amellyel a Nemzeti Felzárkózási Stratégia megalkotásához járult hozzá egyházunk.
A zsinati tanácsos leszögezte: a CMT tevékenységétől függetlenül az egyházkerületi cigánymissziós referensek között folyamatos a kapcsolattartás, a Zsinati Hivatal munkatársai pedig arra törekszenek, hogy még 2012 első negyedévében mielőbb újra összeüljön a testület.
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. február 19-i számában