Követhető példakép

A 2025-ös esztendő igazán bővelkedik a magyar szellem és kultúra jeles alakjainak kerek évfordulóiban. Februárban volt Bolyai Farkas születésének kétszázötvenedik, Jókai Mórénak kétszázadik évfordulója, márciusban lesz százötven éve, hogy Kriza János elhunyt, születéseket tekintve májusban Nemeskürty István századik, júniusban Apáczai Csere János négyszázadik, júliusban Nagy László századik évfordulója, augusztusban emlékezünk Ravasz László halálának ötvenedik, októberben Huszár Gálé négyszázötvenedik évfordulójára. Novemberben lesz százötven éve, hogy Klebelsberg Kunó megszületett és decemberben ugyanennyi, hogy Kemény Zsigmond elhunyt. A felsorolt személyek több mint fele református, s mind megérdemli, hogy egy virtuális protestáns panteonban – a református Arany János szavaival – „mint buzdító példa állandó helyet foglaljon el”. Ez a névsor is alátámasztja, milyen gazdagok vagyunk mi, magyar reformátusok. Bár lélekszámunkat tekintve kisebbségben vagyunk az össznépességben, ám a magyar nyelvben és észjárásban, szellemi és kulturális életben, még a közgondolkodásban és a politikai habitusban is megtalálható a fél évezredes protestáns, főként a kálvinista hagyomány hatása. Persze minden hagyomány és örökség annyit ér, amennyit a ma élő nemzedékek ismernek, értenek, értékelnek, őriznek és felhasználnak, egyúttal újjáteremtenek belőle.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban: néhány nap múlva, március 3-án lesz ötven éve, hogy az egyik legnagyobb terjedelmű és legszerteágazóbb életművet alkotó, talán a legeredetibb magyar író-gondolkodó – vagy gondolkodó író –, Németh László elment a minden élők útján. Vajon ma hányan ismerik, olvassák a regényeit, drámáit, esszéit, és értik eszméit, eszményeit? Amelyek közül a legfontosabbak: minőség, a minőség forradalma, minőségszocializmus, harmadik oldal, új nemesség, mélység, heroizmus, hagyomány, nemzet-ragasztás. Az általam szerkesztett Protestáns hősök portrégyűjtemény 2016-ban megjelent első kötetében Bakonyi István irodalomtörténész azt írta, hogy amikor a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán megkérdezte tanítványait, a középiskolában mit hallottak Németh Lászlóról, mit kellett olvasniuk tőle, elenyésző kisebbségben voltak azok, akik tudtak róla s olvasták volna bármelyik művét. Nekünk, magyar reformátusoknak másoknál még fontosabb kell hogy legyen Németh László életműve, hiszen reformátusnak keresztelték, s protestánsnak vallotta magát. Igaz, az egyházi hitéletben nem vett részt, meglehetősen kritikusan viszonyult az egyházához, sőt (mint 1936-ban írt, Két templom közt című vallomásában fogalmazott): „mint minden mai egyháznak, ellenfele voltam és vagyok, de mindig szívesen követtem a magyar protestáns hagyományt”. Ezt számára Sylvester János, Heltai Gáspár, a Vizsolyi Biblia, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Bethlen Miklós, a debreceni kör Földitől Fazekasig fémjelezte, s „titkos nagybátyjai” voltak Ady Endre, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond. A vallástalanság, hitetlenség vádja ellen nemcsak a „vérmérsék-reformátusságát” szegezte, de személyes hitét is, amit így vallott meg: „Nekem a protestantizmus a vallásos állapot egy formája, mely Luther előtt legalább kétezer évvel kezdődött, s messze túlárad ma is egyházain. A protestantizmus az emberből szóló isten vallása.” Az ő reformátussága sajátos, „elhívés nélküli” vallásos állapot, amelyben egy biztos pont van: a vallásos érzés, amely túlmutat a világon, Isten felé. Mások mellett Hegedűs Loránt is úgy vélte, hogy az „üdvösségügy”, az „üdvösségharc” az író életének s életművének a központi és totális vonása, mindkettőben összekapcsolódik az egyéni üdvösség és a nemzeti küldetés. Prófétikus utópiáinak egyikét ő így fogalmazta meg: „a jövő olyan embereké, akikben a kikristályosodott élet maga vált művé, megérthető és követhető példaképpé”. A fél évszázada eltávozott Németh László élete akkor időszerű, követhető példakép, ha minél többször olvassuk írásait és gondolkodunk eszméiről.

A szerző a Magyar Nemzet szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára.