Közös álmot vinni Isten elé

Varga Emese lelkipásztor az egyik hajtóerő a stratégiai munkacsoport mögött. A feladatot egyenesen Jézus megbízásától vezeti le. – A missziói parancs nem veszít az aktualitásából. És azt tapasztaljuk lelkészek, gyülekezetek között járva, hogy mindenki igyekszik is eleget tenni neki a maga módján, de sokszor úgy tűnik, a különböző sejtek: emberek vagy intézmények között nincs kapcsolat, nincs meg a közös látás – magyarázza. Annak, aki szeretne eljutni valahová, két dolgot kell tudnia a tájékozódáshoz: hol áll most, és mi a cél. Varga Emese véleménye szerint minden rendszerben fontos a céltudatos működés, az egyház felülről kapott megbízatásával pedig még nagyobb rajtunk a felelősség e téren.

Vizsgálódásuk a gyülekezeti szinttől kezdődően szeretné felölelni az egész egyházi működést. Győri-Daniné Tóth Anett lelkipásztor elsősorban a gyülekezeti szintet részletezi: – A legutóbbi népszámlálási adatok drámai csökkenést mutatnak az egyházi kötődés terén – ez könnyen elbizonytalaníthat minket. Való igaz, a népegyházi keretek évtizedek óta lassan bomlanak, de még mindig van bennük olyan erőforrás – szellemi, lelki és közösségi tőke –, amelyre bátran építhetünk. Most még megragadhatjuk ezt az örökséget, hogy ebből kiindulva, de új lendülettel formáljunk élő és hitvalló közösségeket. Nem az a célunk, hogy a népegyházat és a hitvalló egyházat szembeállítsuk egymással, hanem hogy a kettőt egymásra építve haladjunk előre: a meglévő keretek megtartásával, de evangéliumi tartalommal feltöltve. Látjuk, mi történt más országokban – például az anglikán egyház esetében –, ahol a templomok kiürültek, és csak nehéz, fájdalmas újrakezdéssel tudtak életet lehelni az egyházi struktúrákba. Nálunk azonban a népegyház még hordoz egyfajta stabilitást, éppen ezért nem leváltandó múltként tekintünk erre az örökségre, hanem identitásunk szerves részeként, amely – ha evangéliumi tartalommal telik meg – természetes módon vezethet el bennünket az élő, hitvalló reformátusság felé. Ezért keressük és támogatjuk a jó gyakorlatokat, azokat a gyülekezeti példákat, amelyeknél a formák mögött már ott lüktet az evangélium ereje. Ennek jegyében indul el a mostani országjárás is: közösen építsük azt az egyházat, amely egyszerre őrzi múltját, és bátran vállalja küldetését a jelenben.

Varga Emese kiemeli, hogy nem a kényelmes zsinati irodákból dolgoznak ki cselekvési tervet, hanem tudatosan a gyülekezetek gyakorlatából merítenek. – Az ország legkülönfélébb pontjairól adják össze a szolgálók a tapasztalataikat. Szeretnénk olyan közös célt – víziót –, amely felé együtt tarthat az egyházunk, imádságokkal és tettekkel. Ezt röviden nagyjából így fogalmazhatnánk meg: személyes döntés alapján elkötelezett hívők, élő gyülekezetek egyéni és közösségi megerősödésüket arra használják, hogy támogassanak más gyülekezeteket és újakat plántáljanak. Ebbe vonjuk be most első körben az espereseinket és püspökeinket. Öröm látni azokat a testvéreket, akiknek a missziói egyház képével nem tudunk újat mondani, mert már évek óta ezzel a lelkülettel szolgálnak. Mi tőlük akarjuk tanulni a hogyant. A terepről vesszük a mintát: az élettel teli népegyházi keretekben működő gyülekezetektől, amelyekben megtaláljuk a saját, érett döntésből szolgáló tagokat, akik nem megszokásból járnak oda – vázolja a terv lényegét Varga Emese.

Mivel maguk is a terepen, azaz a gyülekezeti szolgálatban edződtek, ismerik, milyen erő rejlik a közösségek összefogásában. Az ország különböző területeinek eltérő lehetőségei és a jó gyakorlatok felfedezése mellett ezért fontos számukra a hasonló helyzetben szolgálók hálózatba szervezése is. – Az országjárás lehetőség arra, hogy az egymástól földrajzilag akár messze, mégis ugyanúgy működő közösségeket összekapcsoljuk egymással, mert lehet, hogy a saját környezetükben magányosak. Pedig milyen jó megerősödni abban, hogy nem vagyunk egyedül! Így párbeszédbe kerülhetnek egymással a gondozó és szórványgyülekezetek szolgálói, az agglomerációs vagy a plántáló egyházközségek vagy azok az intézményfenntartók, amelyek már bevált gyakorlatot találtak arra, hogyan lehet ezt a feladatot lelki tartalommal megtölteni. Aki pedig újonnan érkezik a szolgálatba, megkeresheti ezeket a köröket, és meríthet az ő tapasztalataikból – sorolja tovább Győri-Daniné Tóth Anett.

Persze nem csak egymástól tanulhatnak a szolgálók. Az utóbbi időben több új képzési lehetőség jelent meg, mint például az Acorn vagy a City to City – ezek azonban sokaknak idegenül hangzanak, sőt zavarba ejtők. Számos gyülekezeti tagnak, szolgálónak szűkös az ideje és kevés a háttérismerete ahhoz, hogy utánajárjon, honnan erednek ezek a kezdeményezések, és mennyiben egyeztethetők össze református hitvallásainkkal. Ezért tartja fontosnak Anett, hogy ezt az előzetes vizsgálatot elvégezzék a gyülekezetek javára. – A Szentírás alapján megvizsgáljuk a különböző missziós és evangelizációs irányokat, és segítünk eligazodni közöttük. Sokan bizonytalanok, nem látják, miben különböznek ezek a lehetőségek – mi pedig ahhoz járulunk ezzel hozzá, hogy bátrabban döntsenek a módszerek között – magyarázza, és hozzáteszi: a képzési lehetőségek feltérképezése felekezeti és országhatárokat lebontva történik, az egyedüli mérce, hogy református hitünk talaján is megáll-e az adott módszer. – Mivel mára egy lelkipásztornak rendkívül széles skálán kell helytállnia – építkezést vezet, infrastruktúrát kezel, rendszereket épít ki, munkáltatóként lép fel az intézményekben –, nem hagyatkozhatunk csak az egyházunk képzéseire. Azonban minden lehetőséget először megmérünk, mennyire releváns a mi lelki és kulturális kontextusunkban – hangsúlyozza.

Varga Emese azt mondja, nem csak a lelkészekre gondolnak, hiszen amikor egyházi vezetőkkel vagy missziói előadókkal beszélgetnek, a legsűrűbben elhangzó kérdés az, honnan lesz erre erőforrás. – Ilyenkor nem csak az anyagiakra kell gondolunk, bár a missziós szemlélet pénzügyi fronton is áldozatokkal jár, hiszen azokat a kezdeményezéseket támogatni kell, amelyek még nem álltak a saját lábukra. Ugyanígy a revitalizációs folyamatokban is van olyan időszak, amikor időlegesen szükséges a külső segítség. A fontosabb mégis ez: honnan lesz emberünk ezt megvalósítani? Nem gondoljuk, hogy az egyházstratégiai munkacsoport apparátusát kell növelni, a saját helyükön szolgálókban látjuk az erőforrást. Ők nemcsak a megválasztott vagy kinevezett lelkipásztorok, éppen úgy a laikusaink is. Az egyházat otthonuknak tartó gyülekezeti tagok, az esküjük szellemében szolgálatot vállaló presbiterek, idős nénik, de fiatal férfiak is, akik a nyolcórás munkájukon túl szánnak időt a gyülekezetükre – sokan heti több órát –, hogy építsék azt. Nekik is szükségük van arra, hogy biztos teológiai tudáson nyugodjék a hitük, és kapjanak a gyülekezeteken kívüli impulzusokat. Ezért fontos nekik olyan képzéseket ajánlani, amelyek segítik az egyéni elcsendesedésüket vagy a megerősödésüket a szolgálatban. Erre is látunk jó példákat. Ha rájuk tekintünk elsődleges erőforrásként, akkor nem az aggodalom tölt el bennünket, hanem a remény!

Győri-Daniné Tóth Anett is megerősíti, hogy nem hierarchikus szemléletből kívánnak építkezni, hiszen – Ravasz László szavaival élve – gyülekezeteiben él az egyház. Olyan egyházközségeket keresnek, amelyekben valódi erőforrás rejlik – akár a lelkészekben, akár a laikus szolgálókban. Tapasztalatai szerint sok vezető elszigetelődik, csak a saját közegében próbálja megoldani a nehézségeket, mintha falakat építene maga köré. Így ez a küzdelem gyakran nehéz és magányos. Pedig ezekben a közösségekben és szolgálókban olyan értékek rejlenek, amelyek nemcsak a saját híveiket, hanem az egész egyházat gazdagíthatnák. Vannak olyan tapasztalt lelkipásztorok is, akik nem törekszenek tisztségekre, de még volna erejük szolgálni – és új lendületet kapnának, ha kapcsolatba lépnének hasonló helyzetű pályatársaikkal. Az ilyen találkozásokból, párbeszédekből és megosztott tapasztalatokból hitelesen építkezve formálódhat ki a stratégia és cselekvési terv. Hiszen ez is Ravasz László-i gondolat: a helyi gyülekezetektől el egészen a Zsinatig.

Első lépcsőben keresik a kapcsolatot a püspökökkel, esperesekkel, missziói előadókkal és olyan gyülekezetekkel, amelyek partnerek lehetnek a tervezésben, a munkában, amelyekkel támogató rendszereket lehet kiépíteni. Ugyanakkor a két lelkésznő nem áltatja magát azzal, hogy mindenütt hurráoptimizmussal találkoznának. – Meg kell nyernünk az ügynek az embereket, mert most különösen bizalmatlan az egyházi világunk. Szeretnénk ezeket a köröket megnyitni. Vissza kell adni a gyülekezeti lelkészek méltóságát. Nincs jó meg rossz gyülekezet, akár kicsi, akár nagy. Ahol elérjük az embereket, ott az a cél, hogy hirdessük az evangéliumot. Azt látom, ott működik jól az egyház, ahol a lelkész krisztusi lelkületű és evangéliumot hirdet. Az ilyen helyeken előbb-utóbb bekövetkezik a megújulás. Ahol mernek nagyot álmodni, és elhiszik, hogy lehetünk mi még erősek. Saját élmény: egy nyugdíjas, ágyban fekvő gondnok hite és látása is képes annyi mindent megmozgatni, hogy egy elfogyásra ítélt gyülekezetbe újra helyben lakó lelkész kerüljön, és növekedésnek induljon a közösség – hívja fel a figyelmet Győri-Daniné Tóth Anett.

Varga Emese azt mondja, az álmok fontosak, de talán még inkább azok a vágyak és kérések, amelyeket együtt viszünk Isten elé: – Nemzetközi kapcsolatokból is sokat merítünk. Ric Thorpe anglikán plántáló püspök például azt fogalmazta meg, hogy a célunknak nagyobbnak kell lennie nálunk. Olyan nagynak, hogy abba muszáj legyen bevonnunk Istent, így még véletlenül se a saját erőnkből akarjuk megoldani. A stagnálásunk abban gyökerezik, hogy emberileg akarjuk megtartani, amink van – pedig az Úr adhat többet is. Miért gondoljuk naivitásnak a növekvő egyház vízióját, ha Krisztus megannyi példázatában is élő, növekvő, gyümölcsöző és sokszorozódásra képes az Isten országa?!

A szerző példával is él: egy fa a ciklikusság ellenére – amelyben elveszíti, majd újra kihajtja a leveleit, virágzik és terem – valójában folyamatosan növekszik. Felfelé és lefelé egyaránt – azt érti ezen, hogy a teológiai alapok, hitvallásosság nélkül gyümölcstermés sem lehetséges. Győri-Daniné Tóth Anett pedig az elveszett drachma történetében figyelt fel a kereső elszántságára, és felteszi a kérdést: tudjuk-e ilyen szenvedéllyel művelni a missziót?

Az eddigi látogatásokon szerzett élményekről beszámolva azt mondják, az esperesek és püspökök nehéz terhet viselnek, ennek ellenére nagy szeretettel beszélnek a hozzájuk tartozó gyülekezetekről, lelkészekről és a misszió ügyéről. Ugyanakkor látszik, hogy a kisgyülekezetek sorsa gyakran meghatározza a jövőképüket, és a gyengülő, funkcióhiányos falvak infrastruktúrái rendkívüli tehertételt jelentenek. – Sok helyütt fogalmazták meg a lelkészek, hogy az olyan napi terhek mellett, mint a hitoktatás, adminisztráció, infrastrukturális kérdések és a szolgálatok sűrűsége, háttérbe szorul a spiritualitás, a misszió, az evangéliumi lelkület és működés. Pedig minden szolgálatunknak ebben kellene gyökereznie. Nem erre kell mutatnia, hanem innen kell fakadnia – mondja Varga Emese.

Varga Emese is úgy tapasztalja, nehéz a jövőbe tekinteni, ha sok az aktuális gond. – Azt a példát tudnám felhozni, hogy nem akkor szokott az ember a nyaralásáról gondolkodni és repülőjegyet foglalni, amikor betegágyban fekszik. Aki komolyan veszi az egyházunk helyzetét, azt ez megterheli. Ilyenkor könnyen tűnik légből kapottnak a reményteljes vízió. Nekünk egyszerre kell foglalkoznunk a jelen helyzettel, gyógyítanunk a közösségeket, lelkészeket, szolgálókat, és látni azt, ami motivál, hogy legyen miért kikelni az ágyból… Ami azt a lelkesedést adja, hogy feladatunk van: megkeresni, közösségbe gyűjteni az elveszetteket, és felmutatni az Isten országát. Ez minden megkeresztelt ember közös ügye – állítja Emese. Szerinte egy családban is előfordul, hogy a teendők besűrűsödése miatt mindenki csak azt teszi, amit épp szükséges nap nap után, és nem jut idő megállni elgondolkodni, mi lesz a jövő héten, mert csak a holnapig lát az ember. – Hálásak vagyunk azért, hogy nekünk van lehetőségünk és időnk nemcsak a tűzoltással foglalkozni, hanem együtt gondolkodni a gyülekezetek szolgálóival. Az övék marad a teher, de támogatjuk és segítjük azt, amire különösen kevés idő jut. És ha a fontossági sorrend megváltozik, az a lelkipásztort is segíti. Nem az a jellemző, hogy a munka lelki oldala miatt fáradnának meg, inkább az adminisztráció vagy a túlhajtottság, a visszajelzés hiánya az ok. Megterhelik őket azok a feladatok, amelyeket akkor is végezniük kell, ha nincs rá talentumuk. Ha valakinél megfelelő a sorrend, az táplálja őt!

Bár a hálózatépítés még folyamatban van, máris gyűlnek a tenni vágyó alegységek a missziói szolgálat és azon belül is az egyházstratégiai munkacsoport ernyője alatt: mint a dicsőítés és egyházi modern zene, egyházközségi diagnosztika és válságkezelés vagy a családként működő gyülekezet munkacsoport. Nem felülről kiadott vezérfonalon haladva dolgoznak, hanem maguk mérik fel a jelen állapotokat, a vágyott célokat, és bontják le a köztes utat lépésekre, eszközökre, módszerekre. – Látjuk azokat az embereket – mondja Varga Emese –, akik a gyülekezetükön túlmutatóan is szeretnének tenni: vagy segíteni más egyházközséget, vagy akár újat plántálni. Milyen jó, ha összejön például négy éppen plántáló lelkész, és erősíti egymást! Hiszem, hogy fel fognak mutatni olyan közös látást, amely a hasonló helyzetbe kerülő következőnek is ad, és amelyet mintegy ki tudunk hangosítani: nézd, ilyen egy új közösséget indító vagy régit revitalizáló modell – mutat rá a missziói munkatárs. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy nem csak a pozitív történetekből lehet tanulni, sőt. Épp ezért érdemes egymás előtt vállalni és elemezni azokat a projekteket, törekvéseket is, amelyeket nem koronázott siker. Ezek kibeszéléséhez még épülnie kell a bizalomnak egymás iránt, de a közös cél talán felülemel a kényelmetlenségen és a személyes szégyennek vélt megközelítésen. – A távolságtartásaink oka, hogy nehezen vállaljuk a sebezhetőségünket és a sebzettségünket. Szeretnénk azt a légkört kialakítani, amelyben ezek vállalhatók, a céltudatosság és egymás támogatása pedig előremozdít minket – mondja.

Győri-Daniné Tóth Anett felidézi a missziói szolgálat mottóvá vált képét: nem lélegeztető-, hanem kondigépeket gyártunk. Azaz nem cselekszenek senki helyett, de szeretnének mögötte lenni támogatással, amíg megerősödik. – Nem infrastruktúrát vagy apparátust építünk, hanem a meglévő értékekre támaszkodunk. Használjuk a dogmatikai alapvetéseket, a szociológiai kutatások eredményeit, tanulni szeretnénk az egyháztörténetünkből, és együtt keresni a választ az identitás munkacsoporttal arra, mit jelent ma reformátusnak lenni. Reméljük, az értékes erőforrásainkat megtalálva támogató hálózatba tudjuk szervezni közösségeinket.

Anett munkájuk összegzéseként fontos kérdést tesz fel: el tudjuk-e hinni magunkról, hogy a jelenlegi, negatív tendenciát mutató egyházi statisztikák ellenére 2035-re akár növekedést is láthatunk? Ha igen, akkor imádkozzunk ezért a reményért és jövőképért! Ha pedig még nem tudunk hinni benne, akkor azért könyörögjünk, hogy megnyíljon a szívünk Isten megújító erejére. Ha az imádságban megerősödünk, már „csak” annyi a dolgunk, hogy hittel végiggondoljuk és megtesszük azokat a lépéseket, amelyeket nap mint nap kér tőlünk az Úr ezen az úton.