Kétnapos hitmélyítő alkalmat szervezett a Gesztelyi Református Egyházközség Közösségben Isten színe előtt címmel az imádság éve programsorozatához csatlakozva. A rendezvény a Magyarországi Református Egyház tematikus évéhez kapcsolódó pályázat támogatásával valósult meg. A hitmélyítő alkalom célja olyan kötetlen beszélgetések megvalósítása volt, ahol a résztvevők közelebb kerülhettek egymáshoz és Istenhez, azt is bizonyítva, hogy egy maroknyi gyülekezet milyen összetartással működhet még annak ellenére is, hogy napjainkban egyre kevesebb idő jut a hitünk megélésére és az elcsendesedésre.
Miskolctól alig huszonöt percre van egy község, amelyről lehet, hogy sokan nem is hallottak még. A település neve Gesztely. A hely megőrizte a régi világ lelkületét, ahol a hangsúly az összetartáson volt, azon a kölcsönös segítségnyújtáson, ami a közösséget generációkon át megtartja.
A templomhoz érve a helyi lelkész, Molnár Ferenc köszönt, aki éppen az esemény előkészületeinek utolsó simításait végzi. Az áhítat kezdete előtt alkalmunk van beszélni. A válaszaiból kiderül, hogy egy kisebb közösség összetartása milyen nehézségekkel járhat. A településen a legfrissebb felmérések szerint közel ötszázan vallják magukat reformátusnak, de nagyon változó, hogy hányan veszik ki aktívan a részüket a gyülekezet életéből. Ha valaki elmegy a vasárnapi istentiszteletre, nem biztos, hogy a következőn is ott lesz. Ez egy kisebb közösség esetében szembetűnő lehet, ahogy az is, amikor télen megtöltik az imaházat. Ezeken az alkalmakon az emberek kapcsolódni tudnak egymással, építve a közösséget és hitüket. A mostani esemény célja is kifejezetten az egyéni és közösségi imaélet elmélyítése.
A templom lassan megtelik az érkezőkkel. Feltűnik, hogy senki sem jött egyedül. Nincs távolságtartás, hiszen mindenki tud a másikról, ahogy a lelkész is ismeri őket. Ez a családias közeledés egyfajta biztonságérzetet is sugall, talán ez lehet a kis közösségek titka. Az áhítat kezdetén Molnár Ferenc tiszteletes nyitóbeszédében ismerteti az esemény programjait, majd a 488. dicséret éneklésére szólítja a résztvevőket. A község temploma apró, az ének mégis úgy járja át, mintha a tér végtelen lenne. Ezután Thuróczy István nyugalmazott lelkész bizonyságtétele következik. Alapigéjének Máté evangéliuma 6. részének 7–9. versét választotta. Beszédében az imádság valódiságának fontosságát hangsúlyozza, azt, hogy tényleg a szívünkből szóljunk, amikor Istenhez fordulunk. Gondolatait személyes példákkal erősíti, a humor eszközeit is alkalmazva, ami ott tartja a jelenlévők figyelmét. A sorokból felhangzó halk nevetések mutatják, hogy szavai célba érnek. A bizonyságtétel után újból Molnár Ferenc szól a jelenlévőkhöz. A tiszteletes párhuzamba állítja az imádságot és az internet használatát: mindkét esetben üzenetet közvetítünk, azonban, mint hangsúlyozza, gondolataink, kéréseink kinyilvánítása Isten felé jóval megelőzte a digitális világot. Ezt követően a gyülekezet egyik tagja adja elő saját versét, majd a 479. dicséret eléneklése zárja az áhítatot.
A templom udvarán a felnőtteknek Csőri Bertalan nyugalmazott lelkész tart foglalkozást. A program célja, ahogy az eseményé is: a hit elmélyítése. A résztvevők a kertben elhelyezett padokon foglalnak helyet, itt dicsőítenek és együtt imádkoznak, beszélgetnek. A kötetlen, szabad környezet segít abban, hogy mindenki könnyedén, közvetlenül kapcsolódjon egymáshoz. Ezzel egyidőben a helyi lelkész a gyerekekkel foglalkozik az imaházban. A gyerekek arca mindent elárul: vidáman mosolyognak, inkább játéknak fogják fel a programot, mint „kötelező tanulásnak”.
A közösség múltjára és jelenére egyaránt rálát Thuróczy István nyugalmazott lelkész, aki Gesztelyben született, és itt is nőtt fel. A hivatás ugyan elszólította a településről, de idővel újra visszatért oda. A lelkész segít megérteni, hogy miért is nehéz összetartani egy kisebb közösséget, és a helyi lelkészeknek sokszor mennyi energiát kell belefektetni ebbe, a feladataik ellátásán túl. Már a bizonyságtétele során is feltűnik, hogy milyen közvetlenül viszonyul a hallgatósághoz. Mint elmondja, ezt a közelséget fontosnak tartja, mivel szerinte így lehet igazán kapcsolódni az emberekkel. Egy lelkipásztor feladata szerinte az, hogy a családlátogatások során meghallgassa az embereket, és ezzel együtt megértse őket. A közösség ápolása elengedhetetlen – hangsúlyozza. Három éve tagja újra a gesztelyi református közösségnek, ez remek viszonyítási alap ahhoz, hogy mennyit változott az emberek hozzáállása, lelkesedése, mennyire aktívak az egyház életében. Amikor gyerek volt, még tartottak házi istentiszteleteket, ami mára teljesen kikopott. A régi világ szelleme ugyan még jelen van, de ma már minden gyors ütemben változik. A beszélgetés és a bibliai fogalmak megértése azonban képes lehet ezt a szakadékot áthidalni – teszi hozzá.
Az eseményen részt vesz Gesztely polgármestere, Simon István is. Talán ő lát rá a legjobban a település és egyúttal a gyülekezet életére is. Egy kívülállónak szerinte feltűnő lehet az a vendégszeretet, ami a községet jellemzi. Az emberek figyelnek egymásra, és észreveszik, mi történt a másikkal. Bár a közösséget már nem jellemzi az a fajta kohézió, mint régen, úgy véli, az alapok még mindig rendkívül erősek. A polgármester részt vett a Gesztely történetét részletesen feltáró könyv elkészítésében is. A kötetben fontos helyet kap az egyház története. A község a XX. századig református településnek számított, ahol a lakosok életének szerves részét képezte a vallás.
Az eseményen a Tiszta fény dicsőítő zenekar énekszolgálattal erősíti a résztvevőkben a zene által elmondott imádság fontosságát. A délelőtti programokat ebéd követi. A konyhaasztalon nem fér el az a rengeteg sütemény, amit az érkezők hoznak.
A gyerekek sem unatkoznak, mivel az udvaron ugrálóvár várja őket, bent pedig kézműves foglalkozáson vehetnek részt. Arra a kérdésünkre, hogy milyen volt a délelőtti foglalkozás, egyöntetű és meggyőző válasz érkezik: nagyon jó. A lelkész is hasonlóan értékeli a programot. A mindennapokban rendszeresen találkozik és kapcsolódik a gyerekekkel, hisz az iskolában hittanórát tart, az óvodában pedig külön foglalkozást. Persze, mint mondja, a figyelmüket nehéz lekötni, főleg ebben a korban, de az ilyen kötetlen, játékos alkalmak ott tartják a őket, lelkesen állnak hozzá.
Az esemény már lassan véget ér, de a résztvevők nem szivárognak el. Bár a hivatalos programok lezárulnak, a legfontosabb rész csak ekkor kezdődik: a személyes beszélgetések, ahol az emberek igazán kapcsolódni tudnak egymáshoz. Az az elcsendesedés, amiről sokszor csak beszélünk, de ritkán tapasztaljuk meg, ekkor jelen van. A közösség tagjaival beszélgetve körvonalazódnak azok a nehézségek, amelyek egy kis gyülekezet életét végigkísérik. Az embereket sokszor elszólítja az élet, a hivatás a településről. Mindig szükség van olyan lelkes tagokra, akik egyben tartják a közösséget. Fontos szerepe van a gyerekeknek, az utánpótlásnak, akik továbbviszik és őrzik az értékeket. Itt mindenkinek megvan a helye és a feladata, hiszen nem lehet arctalanul jelen lenni. Ha valaki hiányzik, az érezhető űrt hagy maga után, ezért értékelődik fel azoknak a munkája, akik az energiájukat és a szabadidejüket nem sajnálva támogatják a közösséget.
Ez a gesztelyi nap tökéletesen bizonyítja a közösségi értékek – a kölcsönös figyelem, a családiasság és a nyitott szívű vendégszeretet – erejét, amelyek a felgyorsult mindennapokban is relevánsak, sőt nélkülözhetetlenek. Bár a múlt kincsei idővel óhatatlanul átalakulnak, az alapok változatlanul maradnak. Az esemény végére egyértelművé válik: a kis közösségek titka és ereje ma is az őszinte, személyes kapcsolódásban rejlik. Ez a rendezvény nemcsak az egyéni hit elmélyítésére ad alkalmat, hanem iránymutatást is nyújt a jövőre nézve: Gesztelyben a gyülekezet és a település múltja és jelene kéz a kézben jár, a közösség megtartó ereje továbbra is generációkon átívelő biztonságot nyújt az egyházközség tagjainak.